Csoda Fatimában – Egy spanyol lány visszanyerte látását az ifjúsági világtalálkozón
Jimena, a 16 éves madridi zarándok, aki egy háromszáz lányból álló csoport tagjaként vett részt a portugáliai ifjúsági világtalálkozón, az augusztus 5-ei szentmisén, Fatimában, a szentáldozás után visszanyerte a látását. Hogy lehet-e csodáról beszélni, azt korai lenne megmondani; orvosi szakvéleményekre és egyházi megerősítésre lesz még szükség.
Jimena, egy 16 éves spanyol zarándoklány az ifjúsági világtalálkozón vett részt, és Fatimában az egyik szentmise alatt, szentáldozás után visszanyerte látását – adta hírül ACI Prensa, a CNA amerikai katolikus hírügynökség spanyol nyelvű hírpartnere, amely részleteket közölt arról, amit Szűz Mária ajándékaként tart számon Jimena családja.
Jimena elmondta: augusztus 5-én, szombaton a portugáliai Fatimában meggyógyult egy súlyos szemproblémából, amelyet korábban az orvosok gyógyíthatatlannak neveztek. Jimena korábban többedmagával kilencedet tartott Havas Boldogasszony ünnepére készülve, és aznap szentáldozáshoz járult a szentmisén.
Édesapja, Gustavo az újságírónak elmondta, lánya kitartott abban a meggyőződésében, hogy meg fog gyógyulni. Amikor a történtek után Jimena hazatelefonált, „gyakorlatilag nem beszéltünk, sírt, s csak annyit mondott: »Látok! Látok!« Aztán felhívott minket a pap, aki a misét celebrálta, hogy elmondjon még néhány részletet. Hihetetlen öröm. Mielőtt elment a misére, gyónt. Nagyon izgatott volt, valami különlegeset érzett. Aztán elment áldozni. Utána félt kinyitni a szemét, mert azt gondolta: »Ha nem gyógyulok meg, az azért van, mert nincs hitem.« Kinyitotta a szemét, és mindent látott. Aztán… elkezdett sírni, és rájött, hogy a barátai két és fél évvel idősebbek [mint amikor utoljára látta őket]” – idézte fel elérzékenyülve az édesapa.
Két és fél éve Jimenánál ugyanis súlyos szembetegség alakult ki, nem tudott fókuszálni a szemével, és 5 százalékra csökkent a látóképessége. Ez a betegség normális esetben két–négy dioptriát ront a látáson, de „Jimena esetében – magyarázta Gustavo – ez az érték nyolc és tizenhat dioptria között mozgott. Tehát nem látott, sem szemüveggel, sem más módon. Mondjuk úgy, a szeme »megőrült«; tehát ha megmérték, hogy nyolc dioptriánál van, és szemüveget tettek rá, akkor nem látott, mert nem tudott fókuszálni. A szem konvergenciája [koordinációja] nem működött nála, ezt maguk az orvosok is megmagyarázhatatlannak tartották.”
Valamivel több mint egy évig próbálkoztak egy nagyon korszerű kezeléssel Japánban, de nem történt előrelépés. „Jimenának nem vált be, és szörnyű mellékhatásokat okozott, rosszul érezte magát, hányingere volt, fájt a feje, és nem tudott tanulni.” Az orvosi csapat kifogyott a lehetőségekből, nem tudták, mi mást tehetnének. Jimena volt az, aki megkérte a szüleit, hogy hagyják abba a gyógyszeres kezelést. Úgy döntöttek, más lehetőségek után néznek, hogy ne üljenek tétlenül. „Végigjártunk egy kisebb via crucist, orvosoktól orvosokig. Senki sem értette, mi történik vele. Néhányan kedvesek voltak, mások pedig nagyon durvák” – panaszolta az édesapa.
Gustavo az ACI Prensának elmagyarázta, hogy kaptak időpontot operációra a lány számára, „hogy a szem konvergenciaproblémáját műtéti eljárással orvosolják, és mi ezt nem egészen értettük, nem voltunk meggyőződve arról, hogy ez az, amit tennünk kell”. Aznap este Jimena sokat imádkozott a Szűzanya közbenjárását kérve, és másnapra a szemösszehúzódás meggyógyult. Maga az orvos is látta, és akkor azt mondta: „Ez egészen elképesztő.” Megtörténhet, de hát eléggé el volt ámulva. És ahhoz, hogy egy orvos elámuljon, már valami rendkívüli dolognak kell történnie – mondta el az apa.
Az ifjúsági világtalálkozót megelőző napokban a spanyolországi Malagában (Rincón de la Victoria) a tengerparton sétáltak, egy a sziklák között talált Kármel-hegyi Szűzanya képéhez tartottak. Apa és lánya úgy döntöttek, hogy teljesen ráhagyatkoznak Máriára: „A tengerparton sétálva beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki, hogy életének bizonyos pillanataiban voltak sugallatai, utalva arra a hitre és bizalomra, amelyet a lány a gondviselésbe helyezett egész betegsége alatt.” E beszélgetést követően mindketten elhatározták, hogy belevágnak, és ráveszik az egész világot, hogy imádkozzon. És ez meg is történt. „Azt mondta nekünk, hogy szerinte imádkoznunk kell, kilencedet kell tartanunk a Havas Boldogasszony közbenjárásáért július 28-tól augusztus 5-ig, és mi másokkal együtt belevágtunk. Még aznap, 28-án elutazott Lisszabonba.” Jimena édesapja szerint „több ezer ember” vett részt a novenában. „Csak a lányok, akik vele mentek, majdnem négyszázan voltak, és a legtöbben, akik imádkoztak, nem is ismerték őt. Számukra ez olyan volt, mint az ifjúsági világtalálkozó csodája.”
Előre tudták, hogy ez a vakáció meghatározó lesz a fiatal lány számára. „A szeptember ugyanis Jimenának egy új világ kezdetét jelenti: el kellene kezdenie bottal járni, vakvezető kutyával… Az ONCE-vel (Spanyol Vakok Országos Szervezete – a szerk.) dolgoztak együtt. Meg kellett fontolnia, melyik egyetemi szakot tudja majd elvégezni, és melyiket nem” – magyarázta Gustavo. Kifejtette: emellett új orvosokat kellett volna keresniük, „és minden alkalommal, amikor orvoshoz megy [Jimena], egy újabb rossz kezdete, mert mindenféle vizsgálatot végeznek el újra, nem értenek semmit, és az egésztől a végén összeomlik”.
Gustavo elmondta: „Mindig is tartottuk magunkat ahhoz a meggyőződéshez, hogy lesz megoldás.” Jimena édesapjának hangja elcsuklott az érzelmektől, amikor megpróbálta jellemezni lányát. Elmondta, számára kétségtelenül „különleges lány”. „Nagyon érzelmes, nagyon érzékeny lány, és nagyon közel áll a barátnőihez, mindig nagyon aggódik a körülötte lévő emberekért, és tudatában van ennek, a barátság jelentőségének, amit a barátnői csoportjával ápol, gyakorlatilag kiskora óta együtt vannak.” Az apa elmondta, hogy a lány „megrögzött olvasó” is, de két és fél éve ez nagy hiány, lemondás, mert nincs meg annyi regény Braille-írással, mint gondolnánk. „Most nagy ajándék lesz számára, hogy újra kezébe veheti a Moby Dicket, azt a regényt, amelyet akkor olvasott, amikor elvesztette a látását. Ma reggel beszélgettünk vele, és elmondta, hogy azért olvassa a feliratokat Lisszabon homlokzatain és utcáin, mert tudja, mekkora ajándék számára, hogy újra képes rá. Nem érdekli, hogy olyan dolgokról van szó, amelyeknek nincs jelentőségük, szerinte csoda, hogy el tudja olvasni őket.”
Az elmúlt néhány évben, amikor Jimena betegsége egyre súlyosbodott, a családja úgy érezte, „nem szabad elveszítenünk a humorérzékünket, nevetnünk kell minden helyzeten, hogy együtt tudjunk élni vele”. „Minden helyzeten nevetni Jimenával, kihozni a legviccesebb oldalát azoknak a szörnyű dolgoknak, amelyek történnek veled, mert különben állandóan a saját szerencsétlenségedre koncentrálsz, és az élet nagyon nehéz.” Jimena édesapja megjegyezte, „a dolgok sosem történnek hirtelen”, és hozzátette: a betegség „eszköz arra, hogy más emberek megtisztuljanak, vagy hogy jobbá váljanak a beteg körül”. Azt is elmondta, hogy lánya néhány órával azután, hogy visszanyerte a látását, találkozhatott egyik testvérével az ifjúsági világtalálkozó virrasztásán. Gustavo szerint „az a szép ebben az egészben, hogy mindenki a saját tanúságtételét, a saját élményét hozza ki belőle. Nagyon különleges, mindenkit nagyon meghatott”. Hozzátette: „Úgy gondolom, a csoda szépségéhez tartozik, hogy nem kizárólag egy emberre vagy egy családra korlátozódik. Ebben az értelemben túl is lépett rajtunk. Már átlépte a határokat.”
Az apa megjegyezte: nem akarnak a figyelem középpontjában lenni, hiszen ,,a hangsúlyt a világtalálkozóra kell helyezni, mivel úgy gondolom, hogy ez egy ajándék a Szűzanyától a világtalálkozóra”.
„Nincs szükségünk semmilyen megerősítésre. Újra találkozni fogunk az orvosi csapattal, amely az elmúlt évben kezelte őt, inkább azért, hogy egy kicsit lezárjuk ezt az epizódot, hogy láthassák őt, és levonhassák a saját következtetéseiket” – magyarázta Jimena édesapja. „Mivel ez egy imakilenced volt a Szűzanyához, és nincs szó boldoggá avatásról” a csoda következményeként, nem kell megerősíteniük, hogy valóban természeti törvényekkel megmagyarázhatatlan esetről van szó. „Úgy gondolom, hogy az emberek már kellőképpen meghatódtak, aki hisz, az hisz, aki pedig nem, az úgysem fog hinni” – mondta. Jimena édesapja kifejtette, hogy ,,amikor az emberrel megtörténik egy ilyen hitbeli ugrás, nem néz vissza, csak előre”.
Forrás: romkat.ro (A történetet először az ACI Prensa, a CNA amerikai katolikus hírügynökség spanyol nyelvű hírpartnere tette közzé, angolul a CNA közölte. Magyar szöveg: Bodó Márta); avvenire.it
Fotó: vatican.va
