Ferenc pápa sajtótájékoztatója Portugáliából hazafelé tartva
Ferenc pápa augusztus 6-án, vasárnap este elhagyta Portugáliát. A Szentatya a 37. Ifjúsági Világnapra szervezett apostoli útjáról visszatérőben, a repülő fedélzetén tartott szokásos sajtótájékoztatón válaszolt az újságírók kérdéseire:
A Szentatya röviden megköszönte az újságíróknak a most véget ért ifjúsági világtalálkozóról szóló tudósításaikat, és felköszöntötte születésnapja alkalmából Rita Cruzt, a repülőn tartózkodó újságírók egyikét. Ezután Matteo Bruni, a Szentszéki Sajtóközpont igazgatója megkérte az újságírókat, hogy tegyék fel kérdéseiket a pápának.
Aura Maria Vistas Miguel (Rádio Renascença):
– Szentatya, mindenekelőtt szeretném megköszönni portugáliai látogatását. Máris mindenki nagy sikernek tekinti. Mindenki nagyon boldog, köszönjük, hogy eljött. Találkoztam egy magas rangú rendőrtiszttel, aki azt mondta, hogy még sohasem látott ilyen engedelmes és békés tömeget. Nagyon szép volt. Kérdésem Fatimára vonatkozik: Tudjuk, hogy elment oda, és a kis kápolnában csendben imádkozott. Nagy várakozás előzte ezt meg, hiszen pont azon a helyen volt, ahol a Szűzanya imát kért a háború befejezéséért (és sajnos most is háború van), és arra vártak, hogy a Szentatya nyilvánosan fog a békéért imádkozni; az egész világ szeme Önre szegeződött tegnap reggel. Miért nem tette?
Ferenc pápa:
– Imádkoztam, imádkoztam, imádkoztam a Szűzanyához, és imádkoztam a békéért. Nem hirdettem ezt fennhangon, de imádkoztam. Nekünk állandóan ismételnünk kell a békéért való imádságot. A Szűzanya ezt a kérést az első világháború alatt tette. Ezúttal ezt kértem a Szűzanyától, és imádkoztam, de nem hirdettem.
João Francisco Gomes (Observador):
– Köszönöm Szentatya. Spanyolul fogok beszélni, azt hiszem, így könnyebb nekem, és kérem, ha tudna spanyolul válaszolni, akkor egyszerűbb lenne a portugál olvasóknak is megérteni. A portugál egyházban történt kiskorúakkal szembeni visszaélésekről szeretnék kérdezni. Ez év februárjában a Portugáliában történő visszaélések valóságáról szóló jelentés szerint az elmúlt évtizedekben közel ötezer gyermek vált áldozattá. Kérdésem, hogy Önt tájékoztatták-e erről a jelentésről, amelyet átadtak a püspököknek. Ön szerint mi legyen azokkal a püspökökkel, akik tudtak a visszaélésekről, de nem közölték azokat a hatóságokkal? Köszönöm szépen.
Ferenc pápa:
– Mint tudják, bizalmas beszélgetés keretében fogadtam azon emberek csoportját, akik visszaélések áldozatai voltak. Mint ahogy minden ilyen esetben, erről a pestisről beszélgettünk, erről a szörnyű botrányról. Az Egyházban többé-kevésbé ugyanazt a gyakorlatot követtük, amit jelenleg is követnek a családokban, a lakókörnyezetekben: eltussoljuk… Úgy látjuk, hogy az abúzusok 42 százaléka családokban és lakóközösségekben történik. Még mindig érnünk kell, és segíteni ezeket az eseteket feldolgozni. A bostoni botrány óta az Egyházban tudatosult, hogy nem lehet véletlenszerű utakon járni, hanem bátran meg kell küzdeni a nehézségekkel.
Két és fél évvel ezelőtt volt a püspöki konferenciák elnökeinek találkozója, melyen az abúzusokról hivatalos statisztikákat mutattak be. A helyzet komoly, nagyon komoly. Az Egyházban van egy kifejezés, amit mindig használunk: zéró tolerancia, zéró tolerancia. És azoknak a lelkipásztoroknak, akik valahogy nem vállalták a felelősséget ezért a felelőtlenségért, magukra kell vállalniuk a felelősséget… A visszaélések világa nagyon kemény, és mindenkit arra kérek, hogy nagyon nyíltan beszéljen róla. Ami azt a kérdést illeti, hogy miként halad a folyamat a portugál egyházban: jól halad. Jól és higgadtan; visszaélések esetén komolyan veszik a dolgokat. A számok néha eltúlzottak, egy kicsit a megjegyzések miatt, amelyeket mindig szeretünk tenni, de a valóság az, hogy jól halad, és ez bizonyos nyugalmat ad nekem.
Szeretnék egy pontra kitérni, és szeretnélek titeket, újságírókat megkérni, hogy működjetek velem együtt. Van ma nálatok telefon? Egy telefon. Nos, bármely telefonon, díj ellenében és jelszóval hozzáférhetnek [ilyen tartalomhoz,] a gyermekek szexuális zaklatásához. Ez bekerül az otthonainkba. A gyermekek szexuális zaklatását élőben filmezik. Hol veszik fel? Kik az elkövetők? Ez az egyik legsúlyosabb csapás az egész világon (...), de ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert néha nem veszik észre, hogy a dolgok ennyire radikálisak. Amikor egy gyereket arra használnak fel, hogy látványosságot csináljanak a bántalmazásból, az felhívja a figyelmet. A bántalmazás olyan, mint „elfogyasztani” az áldozatot, nem igaz? Vagy ami még rosszabb, bántani és életben hagyni őket.
Bántalmazott emberekkel beszélgetni nagyon fájdalmas élmény, amely beszélgetés nekem is jót tesz, de nem azért, mert szívesen hallom, hanem mert segít feldolgozni ezt a drámát. A kérdésére tehát azt mondanám, amit mondtam: a folyamat jól halad, tájékozott vagyok a dolgokat illetően. Lehet, hogy a hírek eltúlozták a helyzetet, de a dolgok jól mennek. De ezzel együtt bizonyos értelemben azt is mondanám: segítsetek! Segítsetek, hogy a visszaélések minden fajtája megoldódjon, a szexuális visszaélés is, bár ez nem az egyetlen abúzus.
Többféle visszaélés van, amelyek mind az égbe kiáltanak: a gyermekmunka, a gyermekmunkával való visszaélés, amit meg is tesznek; és a nőkkel szembeni visszaélés. Még ma is, sok országban, műtétet végeznek kislányokon: kivágják a klitoriszt – és mindez napjainkban történik: egy borotvával csinálják, és viszlát… Kegyetlenség… És aztán ott van a munkával való visszaélés a szexuális visszaélésen belül, ami nagyon komoly – a visszaélés kultúrája létezik, amit az emberiségnek felül kell vizsgálnia, és meg kell térnie.
Jean-Marie Guénois (Le Figaro):
– Szentatya, hogy van? Hogy van az egészsége, a [műtét utáni] felépülése rendben halad? Öt beszédet nem, vagy csak kis részletekben olvasott fel. Ez példátlan az eddigi utazások során: miért? Szemproblémái voltak, vagy fáradt volt? Túl hosszúak voltak a szövegek? Hogy érzi magát? És engedjen meg egy apró kérdést Franciaországról. Marseille-be jön, de még soha nem járt Franciaországban. Az emberek nem értik; talán túl kicsi ország, vagy valami kifogása van Franciaországgal szemben?
Ferenc pápa:
– Az egészségem rendben van; a varratokat kiszedték, átlagos életet élek. Egy kötést viselek, amit még két-három hónapig rajta kell hagyni, amíg az izmok megerősödnek.
A látásom. Abban a plébániatemplomban [Centro Paroquial de Serafina] abbahagytam az olvasást, mert a szemben lévő fény miatt nem tudtam olvasni. A fény a szemembe világított, ezért abbahagytam az olvasást. Néhányan – ahogy Ön is –, Matteón keresztül megkérdezték, hogy miért rövidítettem le a homíliát. Amikor beszélek, akkor nem akadémiai szentbeszédeket mondok, hanem próbálom olyan tisztán kifejezni magam, amennyire csak lehet. Amikor beszélek, mindig a kommunikációra törekszem. Észrevehették, hogy még akadémiai beszéd alatt is szoktam viccelődni, nevetni, hogy irányítsam a kommunikációt. A hosszú beszédek az üzenetek lényegét hordozzák, és a fiatalok esetében aszerint válogattam, hogy milyennek éreztem a kommunikációt.
Biztos észrevette, hogy feltettem néhány kérdést, és a visszajelzésekből azonnal kiderült, hogy merre megy a beszélgetés, hogy rossz-e, vagy sem.
A fiatalok nem tudnak sokáig figyelni. Gondoljon csak bele: ha egy világos beszédet tart, amihez egy ötlet, egy kép, egy érzelem társul, nyolc percig képesek követni. Egyébként az Evangelii gaudiumban, az első apostoli buzdításomban írtam egy hosszú-hosszú fejezetet a homíliáról. Itt van egy plébános (Don Benito Giorgetta, Termoli plébánosa – a szerk.), aki tudja, hogy a szentbeszéd néha kínzás, kínzás, hogy blabla, blabla, és az emberek...
Néhány kisvárosban – nem tudom, hogy Termoliban is így van, vagy sem – a férfiak kimennek egy cigarettára, és visszajönnek. Az Egyháznak olyan jellegű szentbeszédet kellene tartania, ami rövid, világos, egyértelmű üzenetet ad és szeretettel teljes. Ezért ellenőrzöm, hogyan megy ez a fiatalokkal, és ráveszem őket, hogy beszéljenek.
Térjünk át Franciaországra. Voltam Strasbourgban, és megyek Marseilles-be, de nem Franciaországba. Van valami, ami nagyon aggaszt, és ez a Mediterráneum; ezért megyek Franciaországba. A migránsok kizsákmányolása bűncselekmény. Nem itt, Európában, mert az rendben van, kulturáltabbak vagyunk, hanem az észak-afrikai koncentrációs táborokban… Ajánlok egy könyvet: egy kis könyvecske, amelyet egy migráns írt, akinek három évig tartott Guineából Spanyolországba eljutnia, mert elfogták, megkínozták, rabszolgasorba taszították. A migránsok helyzete azokban az észak-afrikai koncentrációs táborokban szörnyű. Ebben a pillanatban – a múlt héten – a Mediterranea Saving Humans egyesület éppen a Tunézia és Líbia közötti sivatagban lévő migránsok megmentésén dolgozott, mert ott hagyták őket meghalni. Ennek a könyvnek a címe Hermanito – olaszul Fratellino (kistestvér, kis fiútestvér, kisöcsi) –, két óra alatt el lehet olvasni, megéri. Olvassátok el, és látni fogjátok a migránsok tragikus helyzetét, mielőtt még a hajó fedélzetére lépnének.
A Földközi-tenger térségének püspökei fognak találkozni, sőt, néhány politikus is ott lesz, hogy komolyan mérlegeljék a migránsok helyzetét. A Földközi-tenger egy temető, de nem a legnagyobb temető. A legnagyobb temető Észak-Afrika. Ez szörnyű, olvassa el. Ezért megyek Marseille-be. Múlt héten Macron elnök úr azt mondta nekem, hogy szándékában áll Marseille-be jönni. És másfél napot maradok: délután érkezem, és másnap még ott maradok.
(Matteo Bruni megismétli a kérdést: Van valami kifogása Franciaország ellen?)
Nem, nem. Ez politika: kis európai országokat látogatok. A nagy országokat – Spanyolország, Franciaország, Anglia – későbbre hagyom, a végére. Albániával kezdtem, és így tovább, a többi kis országgal. Ez semmi. Franciaország, két város: Strasbourg és Marseille.
Anita Hirschbeck (KNA):
– Szentatya, Lisszabonban azt mondta, hogy az Egyházban mindenki, mindenki, mindenki számára van hely. Az Egyház mindenki számára nyitott, de ugyanakkor nem mindenkinek vannak ugyanolyan jogai, lehetőségei, például a nők, homoszexuálisok nem kaphatják meg az összes szentséget. Szentatya, meg tudná magyarázni ezt az ellentmondást a nyitott Egyház és a nem mindenki számára egyenlő Egyház között? Köszönöm.
Ferenc pápa:
– Ön olyan kérdést tesz fel, ami két különböző nézőpontot érint: egyik, hogy az Egyház nyitott mindenki számára, a másik az olyan jogszabályokat, amelyek az Egyház belső életét szabályozzák. Az, aki az Egyházon belül van, követi a szabályokat. Amit Ön mond, az leegyszerűsítés: „Nem kaphatják meg a szentségeket.” Ez nem azt jelenti, hogy az Egyház zárt. Az Egyházon belül mindenki a maga útján találkozik Istennel, az Egyház pedig anya, és mindenkit a saját útján vezet. Ezért nem szeretem azt mondani: mindenki jön, csak te nem, ez nem, meg a másik sem... Mindenki, mindenki imádságban, belső párbeszédben, lelkipásztori párbeszédben keresi az előre vezető utat.
Ez veti fel a kérdést: a homoszexuálisok miért nem? Mindenki! Az Úr egyértelmű: a beteg, az egészséges, az öreg és a fiatal, a csúnya és a szép… a jó és a rossz! Van egyfajta látásmód, amely nem érti az Egyháznak mint anyának ezt a fajta beillesztését, és úgy gondol az Egyházra mint egyfajta „társaságra”, amelybe csak így, és nem másképp lehet bekerülni.
Az Egyház szolgálati jellege egy más dolog. Ez a mód arra, hogy tovább tereljük a nyájat. És a szolgálatban az egyik fontos dolog a türelem: lépésről lépésre kísérni az embereket az érettség felé vezető úton. Mindannyiunknak megvan ez a tapasztalata: hogy az Anyaszentegyház elkísért és kísér minket a saját érettségünk útján.
Nem szeretem a leegyszerűsítést. Ez nem egyházi; ez gnosztikus. Olyan, mint egy gnosztikus eretnekség, amely ma valamelyest divatos. Egy bizonyos gnoszticizmus, amely redukálja az egyházi valóságot, és ez nem segít. Az Egyház mindenkit befogadó „anya”, és mindenki a saját útját járja az Egyházon belül, nyilvánosság nélkül, és ez nagyon fontos. Köszönöm a bátorságot, hogy feltette ezt a kérdést. Köszönöm.
Matteo Bruni: a pápa szeretne néhány gondolatot megosztani az ifjúsági világtalálkozóról.
Ferenc pápa:
– Arról szeretnék mondani valamit, hogyan éltem meg az ifjúsági világtalálkozót. Ez a negyedik, amelyen részt vettem. Az első Rio de Janeiróban volt, ami nagyon látványos volt, brazil stílusú, csodálatos volt. A második Krakkóban, a harmadik Panamában volt, s ez a negyedik. Ezen vettek részt a legtöbben. A konkrét adatok szerint több mint egymillióan voltak. Sőt, még többen. Tegnap a virrasztáson a résztvevők számát egymillió 400 ezerre, egymillió 600 ezerre becsülték. Ezek kormányzati adatok. Lenyűgöző szám! Jól megszervezett, ugye? Azok közül, amit láttam, ez volt a legjobban megszervezett.
A fiatalok meglepetést tudnak okozni. A fiatalok fiatalok, fiatalosan viselkednek – ilyen az élet. De ők igyekeznek előrenézni. Ők a jövő. A cél az, hogy elkísérjük őket, a probléma az, hogy tudjuk, hogyan kell őket elkísérni, és hogy ne szakadjanak el a gyökereiktől. Ezért is ragaszkodom annyira az öreg és fiatal, a nagyszülő és unoka közötti párbeszédhez. Ez a párbeszéd fontos, fontosabb, mint a szülő–gyermek közötti dialógus. A nagyszülőknél találják meg a gyökereket. A fiatalok aztán vallásosak, keresik azt a hitet, amely nem ellenséges, nem mesterkélt, nem törvényközpontú, keresik a Jézus Krisztussal való találkozást. És ez nem könnyű.
Azt mondják: „De hát a fiatalok nem mindig az erkölcsi normáknak megfelelően élik az életüket.” Ki ne követett volna el közülünk életében erkölcsi hibákat? Mindenki követett el! A parancsolatokkal vagy valakivel, mindannyiunknak megvannak a maga buktatói a saját történetünkben. Az élet már csak ilyen. De az Úr mindig vár ránk, mert Ő irgalmas és Atya, és az irgalom mindent felülmúl.
Számomra az ifjúsági világtalálkozó gyönyörű volt. Mielőtt felszálltam a repülőre, az önkéntesekkel voltam, akik 25 ezren voltak! Egy „misztikum”, egy elköteleződés részükről, ami igazán szép volt, gyönyörű. Ezt akartam mondani az ifjúsági találkozóról.
Justin McLellan (Catholic News Service, CNS):
– Ön beszélt az ifjúsági világnapról. Ezekben a napokban olyan fiatalok tanúságtételét hallottuk, akik mentális betegséggel, depresszióval küzdöttek. Ha valaki eldönti, hogy öngyilkos lesz, mit mondana az illető családtagjainak, akik azért szenvednek, mert az öngyilkosságról szóló katolikus tanítás alapján azt gondolják, hogy az illető a pokolra jutott?
Ferenc pápa:
– A fiatalkori öngyilkosság napjainkban komoly probléma, a számok jelentősek. A média gyakran nem mond sokat vagy nem tájékoztat a kérdésről. Én beszélgettem itt erről a fiatalokkal – nem a gyónáshallgatás alatt, nem –, hanem beszélgetés során éltem a lehetőséggel.
Egy fiatalember azt mondta nekem: „Kérdezhetek valamit? Mit gondol az öngyilkosságról?” Nem beszélte a nyelvünket, de én jól értettem, és elkezdtünk beszélgetni az öngyilkosságról. Végül azt mondta nekem: „Köszönöm, mert tavaly még bizonytalan voltam, hogy megtegyem-e, vagy sem.”
Nagyon sok fiatal szorong és depressziós, de nem csak pszichés [betegségből kifolyólag]. Aztán néhány országban – ahol nagyon-nagyon magasak az egyetemi követelmények –, azok a fiatalok, akiknek nem sikerül diplomát szerezniük vagy munkát találniuk, öngyilkosságot követnek el, mert nagy szégyent éreznek. Nem mondom, hogy ez mindennapos dolog, de ez egy probléma. Napjaink problémája. Ez olyasmi, ami megtörténik.
Matteo Bruni:
– Köszönöm, Szentatya, a válaszait.
És köszönet Önöknek is munkájukért, és ne feledkezzenek meg a a migránsokról szóló, Hermanito című könyvről.
Fordította: Hollósi Judit
Forrás: Vatikáni Rádió angol nyelvű szerkesztősége
Fotó: Vatican Media
