Nem csak a KGB figyelt fel rá – Egy kapucinus története Litvániából és azon túlról
Marija Chepaitite A Páter című kötetének bemutatójára június 8-án került sor a Pokrovszkije Vorota moszkvai kulturális központban. A könyv egy kivételes egyéniségről, Stanislovas Dobrovolskis litván kapucinus szerzetespapról (1918–2005) szól. A szerzetes Litvánia-szerte és messze annak határain túl is ismert volt; amikor csak annyit mondtak, hogy „a Páter”, mindenki számára világos volt, hogy Stanislovas atyáról van szó.
A könyv fülszövege szerint Litvánia 1918-as első függetlenségétől a következőig, 1990-ig Stanislovas atya népével együtt átélte az évszázad összes nehézségét. A félreeső Paberže falu plébániáján, ahol Stanislovas atya papi szolgálatát végezte, egyedülálló egyházi és népművészeti gyűjteményt hozott létre, ahová a Szovjetunió minden tájáról érkeztek zarándokok – ortodoxok, katolikusok, keresők. Vendégeskedett nála Natalja Trauberg, Vlagyimir Zelinszkij atya, Jevgenyij Heinrihsz atya, Alexander Boriszov atya, Zoja Maszlennyikova és mások. Valamennyien az 1960-as szovjet nemzedék hitvallói. A szerző sokuk emlékeit gyűjtötte össze és foglalta könyvbe, emellett több mint nyolcszáz, az atyáról szóló publikációt elemzett.
A könyv szerzője – Marija Chepaitite – Natalja Trauberg (1928–2009) fordító és keresztény népművelő lánya. Nagyrészt édesanyjának köszönhetően az 1960-as évek vége óta Stanislovas atyához – szavai szerint – szabályosan „özönlöttek az emberek”. Marija gyakorlatilag édesanyja „végrendelete szellemében” írta meg a könyvet, „akinek számára nagyon fontos volt a Páter személye” – mondta Giovanna Parravicini, a bemutató házigazdája, a Pokrovszkije Vorota kulturális központ tudományos munkatársa.
Stanislovas Dobrovolskis OFMCap (1918–2005)
Radviliškis városkában született, a kaunasi jezsuita gimnáziumban tanult. 1936-ban belépett a kapucinus rendbe. A német megszállás alatt zsidó gyermekeket mentett. 1944-ben, már a szovjet megszállás idején pappá szentelték, prédikációival aktív lelkipásztori munkát végzett, amiért letartóztatták és tíz évre lágerbe zárták, majd Vorkutára száműzték. A száműzetésből 1957-ben tért haza.
Prédikációinak hamar híre terjedt, és ismét üldözni kezdte a hatóság, majd 1966-ban egy távoli egyházközségbe (székhelye: Paberžė, ejtsd: pabjarzse) száműzték, ahol gyakorlatilag nem éltek katolikus hívek. Stanislovas atya különleges, egész Litvánia területéről gyűjtött tárgyakkal vette magát körül. Ma is láthatóak ezek az egyházi ruhák, körmeneti lámpások, kovácsolt feszületek, litván faszobrok, régi imakönyvek és gyertyatartók. Az 1960-as évek vége felé egész Litvániából és a Szovjetunió más területeiről zarándokoltak hozzá hívek.
Az ország függetlenné válása után Stanislovas atyát felkérték, hogy segítsen helyreállítani a lerombolt dotnuvi ferences kolostort. 1990-től önkéntesek közreműködésével tíz éven át zajlottak a helyreállítási munkálatok. S miután a kolostor elkészült, 2002-ben visszatért kedves egyházközségébe, Paberžėbe, ahol haláláig élt. Tisztelői még a szovjet korszakban lejegyezték prédikációit, és szamizdat kiadásban közre is adták: Velünk beszélget Stanislovas atya: 1985–1987. 1994-ben jelent meg és számtalan kiadást ért meg A szeretetről és a lelkipásztori szolgálatról című könyve.
Stanislovas atya egy eldugott falu plébániáján teljesített szolgálatot, amely az istenkeresők számára idővel igazi zarándokhellyé vált. Nyíltsága, irgalmas szíve, mint a kisemmizettek és a számkivetettek védelmezője sok embert vonzott Paberžėbe. Mindenkit befogadott: keresztényeket, buddhistákat, hippiket, orosz és litván értelmiségieket, falusi híveket.
Marija Chepaitite videointerjújában megjegyzi, hogy sokan úgy beszéltek a Páterrel való találkozásról, „mint egy csodáról”; az 1970-es években, házában igazi keresztény környezetre, igazi paradicsomra találtak a zarándokok, hiszen Oroszországban nem tapasztaltak ekkora nyitottságot. „Nem fal akarok lenni, hanem nyitott ajtó” – mondta Stanislovas atya, és ezt sikerült is elérnie. A szovjet korszakban titokban a litván ferencesek lelkigondozását végezte, akik gyakran emlegették, hogy eltanulták tőle a „átjáróház” elnevezésű lelkigyakorlatot.
Mindenki tudta, hogy Paberžėben „nem hazudnak, nem bujkálnak, és nem zárják be a házak és a templom ajtaját”, hanem mindent szétosztanak, amit az emberek odahoznak: ennivalót, könyvet, pénzt.
A szerzője hangsúlyozta, hogy a szovjet állami ateizmus körülményei között Stanislovas atya az embereket nem kategorizálta: te katolikus vagy, te meg ortodox. Mindazok egységéről beszélt, akik hisznek Jézus Krisztusban. Ő maga is nagyon szerette az ortodoxiát, tisztelte a keleti keresztény hagyományt, „dicsérte a hosszú orosz liturgiákat”. Halála előtt pedig azt kérte, hogy oroszul mondjanak felette imát. A Páter komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Paberžė közelében lévő óhitű templomot helyreállítsák;
fölkereste a szomszéd ortodox pap elnéptelenedett templomát, és vele együtt énekelte a liturgiát, „hogy a templom ne kongjon az ürességtől”.
Alekszandr Boriszov esperes Natalja Traubergtől értesült Stanislovas atyáról, és 1978-ban fel is kereste őt. „Örömmel fogadott minket. Elbűvölt a háza: megtisztított rézedényekkel volt teleaggatva, amelyek műalkotásnak tűntek. Ő maga a kovácsmesterséget is gyakorolta, kovácsolta és mindenkinek osztogatta a híres napsugaras kereszteket; kőműves volt; minden kétkezi munkát nagy becsben tartott, házában csodálatos rend volt. Megtestesítette magában mindazt, amit Alekszandr Meny atya a kereszténység egyik központi gondolatának tartott. A kereszténységnek nemcsak spirituálisnak kell lennie, hanem meg kell szentelnie minden e világi élethez kapcsolódó dolgot, a házimunkát is beleértve” – mondta Alekszandr Boriszov.
Irina Jazikova művészettörténész számtalanszor járt Litvániában, de személyesen nem találkozott Stanislovas atyával. Azonban ezt mondta: „Egész fiatalkorom a Pátertől nyert benyomások hatása alatt telt el, hiszen minden barátom felkereste őt.” Mint minden korabeli prominens vallási személyiséget, a Pátert is megfigyelte a KGB, akiktől az általa gyűjtött és gondosan őrzött számos régiség miatt a „Gyűjtő” becenevet kapta: ezek régi papi ruhák, templomi kegytárgyak voltak. A háza olyan volt, mint egy múzeum, ahol minden kiállítási tárgy élte a maga életét, és tökéletes rend honolt. Barátaitól a művészettörténész is sokat hallott a „nyitott ajtóról” és az „átjáró udvarról”: azt mondják, hogy a Páter sokáig tudta türelmesen hallgatni vendégei monológjait egzotikus spirituális küldetésükről, de kikísérve őket szelíden így dörmögött: „Ez az átkozott Krisna! Nem értettek meg ezek semmit…”
Irina Jazikova számára a Páter a „kereszténység elpusztíthatatlanságának” bizonyítékát testesítette meg: tíz, lágerben töltött esztendő, a KGB általi folyamatos megfigyelés és a ráállított besúgók „gondoskodása” sem törte meg kitartását. „Megváltoztatta a meggyőződését?” – kérdezték tőle a bíróságon.
Nem, meggyőződésem nem változik, hanem elmélyül” – válaszolta a pap;
imádkozott üldözőiért, és később elmondta, hogy a láger sok kísértéstől mentette meg. Megjegyezzük, hogy a könyv eredeti helyesírás szerinti részleteket is közöl a kihallgatási jegyzőkönyvekből és feljelentésekből.
„Szűk kapun lehet belépni a mennyek országába, és a Páter bármely korszakban szembement a fősodorral, mindig a lelkiismerete szavát követte” – mondta Igor Baranov, a kötetet gondozó Ferences Kiadó vezetője.
Ebben a könyvben sok ember sorsa keresztezi egymást, tükröződnek benne a korszak drámai eseményei, és különféle eleven tanúságtételek hangzanak el, amelyek „csak egy dologban találkoznak egymással: a szeretetben”
– jegyezte meg.
Jevgenyij Heinrihsz orosz katolikus pap Petrozavodszkból küldte videobejegyzését. Elmondása szerint a ’80-as évek elején kétszer is felkereste Stanislovas atyát. A sok benyomásból jól emlékezetébe vésődött a Páternek olykor „komikusnak” tűnő aforisztikus beszéde, továbbá az orosz kultúra iránti szeretete és „megható hozzáállása az ortodoxiához, amelyet nem idealizált”. Jevgenyij atya jól emlékszik arra, milyen zord körülmények között élt a Páter: télen a templomában olyan hideg volt, hogy áldozáskor az ajka odatapadt a fagyos kehelyhez, és az oltáron lévő kis reflektor sem tudta felmelegíteni dermedt kezeit.
Idézett tőle egy útbaigazító intelmet is, amit Stanislovas atya egyszer a kis Marija Chepaititének mondott:
Mindenkivel légy figyelmes, és a cipőidet rakd egymás mellé!”
Jevgenyij atya szerint ebben az egyszerű mondatban benne foglaltatik „a keresztény élet teljes tartalma: a felebarát szeretete és a világ elrendezése, a káosz kozmosszá alakítása”.
A Páter gyakran ismételgette Szentéletű Amvroszij Opnyinszkij rá is nagyon jellemző szavait: „Élj, ne szomorkodj, ne ítélj el senkit, ne bosszants senkit, és mindenkit tisztelj.”
Vlagyimir Julikov mérnök egyike azoknak, akiket lelkiatyja, Alekszandr Meny küldött Stanislavos atyához. Ezt a találkozást „fantasztikus szerencsének, Isten ajándékának” tartja. A legfőbb, amire Alekszandr és Stanislavos atya példájukkal megtanították őt, hogy minden szükségében eleven szavakkal forduljon az élő Istenhez. „Láttuk az igazi Egyházat Paberžėben!” – mondta, nemcsak a szentmisére és az imára utalva, hanem a Páter őt megdöbbentő viselkedésére is, aki
habozás nélkül odaadta a szomszéd falu gyerekeinek mindazt az ételt, ami a házban volt, és nem törődött azzal, mit egyenek és igyanak a vendégei. „Isten majd küldeni fog!” És mindig küldött…
Stanislovas atya nem szavaival tanított, hanem élete minden mozzanatával. „Számunkra a semmit sem birtoklás, a hivatás iránti odaadás és az abszolút elfogadás példája volt, s igen bátor ember” – mondta Alekszandr ikonfestő, aki a hetvenes években ismerkedett meg a Páterrel. Olga és férje pedig az 1980-as évek végén érkeztek Paberžėbe, amikor sokakhoz hasonlóan úgymond „berobbantak az Egyházba”, és az volt az álmuk, hogy egy igazi pappal találkozhassanak. Megtörtént a találkozás, és elcsodálkoztak, hogy Stanislovas atya „rokonként” fogadta őket: „Úgy beszélt velünk, mint aki szívét-lelkét adja.”
A könyvbemutató során két Stanislovas atyának szentelt litván filmből mutattak be részleteket. „Az embereken a félelem szindróma lett úrrá – de most rátaláltak az Igére, s szeretnének megkeresztelkedni. Ez egy valódi ünnep! De nem csupán egy ember jött, hanem Isten kopogtatott be egy emberhez, aki meghallotta a kopogást, és az Úrhoz tért. Legyünk tisztelettel ez iránt a titokteljes kapcsolat iránt… Ma különösen azért kell imádkoznunk, hogy minél többen forduljanak Istenhez” – üzeni a Páter a képernyőről.
Fordította: Hidász Ferenc OFM
Forrás és fotó: Catholic.ru
Magyar Kurír
