Egység és kétség
Sípos (S) Gyula: Egység és kétség
"Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig..."
„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért s, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.”
(János 17, 20-26.)
Valóban szeretnénk egyek lenni, hogy „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”, azaz higgyen a világ Jézus szavainak és elfogadja az Általa felkínált lehetőséget a megmenekülésre. Csakhogy! – emelhetjük fel mutatóujjunkat és máris sorolhatjuk a problémákat, az eretnek tanításoktól kezdve az önjelölt világmegváltók nagyívű tervein keresztül a vallási tőzsde nagy pénzmoguljaiig. Mind-mind az egység akadályai - de nem vagyunk-e mindannyian eretnekek valaki más szemében? Megfeledkezhetünk-e a tanbeli különbségekről egy szeretetbeli közösség kedvéért, vagy ragaszkodjunk az általunk hitt igazsághoz, bízva Istenben, aki majd elvezeti a többieket is „a teljes igazságra”? Mondhatjuk-e: nagy az Isten állatkertje, elférünk benne mindannyian?
Azt mindenképpen látnunk kell, hogy az Egyház első évszázadai a krisztusi tanítás megértése, kibontakoztatása és tisztasága megőrzésének nagy küzdelmében teltek el. Csak a kr. utáni negyedik századra rögzült véglegesen, hogy mely keresztény iratok kerülnek be abba a kánonba, amelyet ma Újszövetség néven ismerünk. (Az Ószövetség könyveinek tartalmáról vitatkoztak ugyan, de könyvei /egy része/ kánoni jellegét nem vonta kétségbe 15 évszázadig senki - a reformátorok nemzedéke veti majd el iratai bizonyos részét új kánon érdekében...)
Az egymás után tartott zsinatokban fokról fokra nyeri el végső formáját az az alapvető dogmatika, amelyet ma általában elfogadnak a keresztény felekezetek: az egylényegű Szentháromságban három személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú testesült meg a Megváltó Jézusban, aki egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember, s aki élete példájával, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, szabadulást hozván a bűn rabsága alól az örök életre.
Nincs új eretnekség a nap alatt. A gnosztikus tanok, a korabeli okkult és mágikus praktikák, tapasztalatok ma a New Age tanaiban keltek új életre. Jézus istenségét tagadják az unitáriusok éppúgy, mint a Jehova Tanúi, akik a Szentlélek személy voltát is tagadják. Akadnak viszont, akik a Szentlélek oly biztos pecsétjét hordozzák magukon, hogy tévedhetetlenül döntenek az élet minden dolgaiban és kényúrként uralkodnak követőiken.
Azt is el kell ismernünk, hogy a hamis egyházak a mi hibáinkból és mulasztásainkból élnek. Erejüket nem tanrendszerüknek köszönhetik, hanem annak, hogy betöltenek valami olyan hiányt, amelyet az Egyház nem akar/tud betölteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jehova Tanúi követőinek jó része – amely a népesség szegény, kevéssé művelt részéből kerül ki – nem a „teológiai finomságok” miatt lesz a gyülekezetük tagja, hanem azért, mert hetente többször meglátogatják őket, közösen olvassák velük a Bibliát – azaz megszólítják őket a saját életállapotuknak megfelelően. Úgyszintén azok a fiatalok, akik éhséget éreznek a szívükben Isten után, de életállapotuk, neveltetésük és a világi kultúra miatt teljesen szétszórtak, lelki képességeikben elkényeztetettek, nehezen találják meg Istent a szentmisében, amely fegyelmet, összeszedettséget és már Istenre irányult lelkiállapotot feltételez. A gitáros, beszélgetős összejövetelek viszont „kiszolgálják” ezt a szétszórtságot, s ezen keresztül ragadják meg a fiatalt és vezetik – olykor Istenhez, olykor egészen máshová...
Az egyházban is minden lelkiségi mozgalomnak meg kell harcolnia saját eretnekségeivel.
Azokat a csoportokat, amelyek a lelki megújulást helyezik előtérbe (pl: a karizmatikus mozgalmak), olykor az a veszély fenyegeti, hogy oly mértékben vetik el maguktól a „csupán hagyományokat”, míg végül hitehagyásba esnek. És valóban: ha az egyház struktúrája és szentségei csupán szokások, ki akadályozhatja meg, hogy mi létrehozzunk egy sokkal jobb, egy valóban krisztusi egyházat? Ha a szellemi tapasztalatok az egyedül valóságosak, ha Krisztus teste – az Egyház – csupán lelki valóság, amelynek nem feleltethető meg semmilyen földi struktúra, akkor miért kellene nekünk bármilyen közösségi rendet elfogadnunk, amely nekünk kényelmetlen?
Azokat a lelkiségeket, amelyek valamilyen igaz és jó magánkinyilatkoztatást építenek be vallásgyakorlatukba (pl.: a máriás lelkiségi mozgalmak), az a veszély fenyegeti, hogy a krisztusi tanítás alapjairól elfordítva figyelmüket, mindig új és új kinyilatkoztatásra vágyakozzanak, üzeneteket várjanak, titkok tudói legyenek – azaz a „fülüket csiklandozzák” -, s így végül a mindig nagyon érdekes ám hamis kinyilatkoztatások hálójába keveredjenek.
Akik a Biblia tanulmányozását és az Egyház hitigazságait helyezik a középpontba, azok könnyen úgy találhatják, hogy az abban szereplő tanok szinte elérhetetlen ideálok. Többféle rossz választ is adhatnak erre a kihívásra. Teljes következetességgel akarnak törekedni az ideál megvalósítására, de közben törvénykezővé és ítélkezővé válnak, valamint egyre hosszabb időszakot tartanak szükségesnek a külső érdeklődők számára, hogy beavattassanak a hitigazságokba. Téves következtetés az is,, amikor úgy vélik, hogy az ideálok csupán elérhetetlen vágyképek, amelyeknek nincs kötelező érvényük, s így kompromisszumot kötnek akár a legvadabb bűnökkel is, „a szeretet és megértés nevében”, azaz az evangéliumot akarják a világhoz hasonítani, remélvén, hogy akkor majd könnyebben elfogadják az emberek. És mit mondjunk az egyházi munkát „hivatali időbeosztásban” végző papokról, lelkészekről,pásztorokról és hitoktatókról,, akik belefáradva a „napi robotba”, s alig várják, hogy magukra zárhassák lakásuk vagy plébániájuk ajtaját, hogy ott ne zavarja őket senki?
A legnagyobb akadályai a keresztények közötti egységnek mégis valószínűleg azok az emberek, akik csupán céljaik eléréséhez szükséges eszköznek tekintik a krisztusi hitet, akik ambícióikat egy keresztény gyülekezet megteremtésében vélik valóra válthatónak, valamint azok lelki problémák és szellemi megkötözöttségek, amelyeket ezek az emberek magukban hordoznak, s amelyek rajtuk keresztül kisugárzódnak az egész közösségre. Belőlük lesznek a szuperkeresztények, az önmagukat tévedhetetlen apostoli ajándéknak nevezők, a nagy manipulátorok és nagy vádolók, a keresztény világfiak és a kiválasztottak eleje.
Ők azok, akik vallják, hogy „minden a kegyelem”, mégsem fogadják el, hogy a megszületett kisbabát is átjárhatja ugyanez a kegyelem és bekeresztelheti Isten országába. (Avagy az egyetlen bűn, amelyet nem lehet megbánni az áteredő bűn, az ősbűn, amit csak lemosni lehet – a csecsemőnek nincs mit megbánnia és nincs mit megvallania, viszont részesül a Szentlélek pecsétjében és védelmében, belenövekedvén abba a korba, amikor már képes számot adni a tetteiről...)
Ők azok, akik minden további nélkül gyakorolják a bűnök alóli az oldás hatalmát, sőt bátorítják követőiket is, csak épp a gyónás szentségében nem tudják e hatalmat felismerni.
Ők azok, akik „isteni sugallatra” képesek megmondani, egy fiú és lány összetartozik-e, hiszen „kijelentést kapnak” erről, „Isten előtt” összeadják vagy szétválasztják a párokat, sőt még az együttélés szabályait is képesek aprólékosan elmagyarázni – csak a templomi esketési szertartást tartják érvénytelennek, hogy helyébe a saját „áldásukat” rakhassák.
Ők azok, akik igyekeznek szó szerint venni a Szentírást minden olyan helyzetben, ahol ez érdekükben áll, de azt mégsem hiszik, hogy Jézus valóban komolyan gondolta, amit a testéről és véréről mondott: az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital, aki engem eszik, annak örök élete van, és én feltámasztom azt az utolsó napon – hiszen akkor el kellene ismerniük a szentmise és az Eucharisztia valóságát.
Ők azok, akik vallják, hogy a Szentlélek elvezet a teljes igazságra, mégsem hiszik, hogy a katolikus egyházat is ugyanúgy vezetheti a Szentlélek, mint őket.
Ők azok, akik lelkükben melengetik önmaguk és terveik bálványait, miközben a templomokat bálványokkal teli démoni helynek bélyegzik, mert ott szobrok vannak, feledve Salamon templomának leírását a bronztengerrel, a bikák szobraivval és a faliképekkel, a frigyláda kitárt szárnyú angyalairól és a belehelyezett kődarabokról nem is beszélve... (Pedig ezek Isten egyenes utasítására kerültek oda – úgy tűnik, Ő is bálványimádó és ereklyetisztelő...)
Ők azok, akik abszolút szabadsággal rendelkeznek a gyülekezet vagyona fölött és áldásnak tartják a vagyoni gyarapodást – hogy aztán ugyanazzal a lendülettel átkozzák a katolikus egyházat (vélt) gazdagsága miatt. (Ha tudnák, mennyi egy plébános fizetése...)
Ők azok, akik vallják, hogy Krisztus teste egy és mi a tagjai vagyunk, mégsem hiszik a szentek közösségét, mintha csak a halál kikeresztelkedés volna Krisztus testéből, s nem beteljesedés és végső találkozás Teremtőnkkel és Megváltónkkal. (Mintha Isten – miután egész életünkben gyengéden hívogatott magához, épp a halál pillanatában mutatna fityiszt nekünk... vagy épp az életében testvéreit segítő embernek kellene lemondania szolgálatáról, amivel egyben személyisége nagyon fontos részét is elveszítené éppen akkor, amikor mindent meg kellene nyernie Krisztusban...)
Felismerhetjük e lelki vezéreket a körülöttük kialakult személyi kultuszról. Mindig erősek, mindig határozottak, soha nem tévednek és a gyülekezet fölött álnak. Elérhetetlen, megfoghatatlan példaképek és vezetők, akiket „munkatársak” sora zár el a közönséges tagoktól. (De hát nem ezt akarták tenni a tanítványok is Jézussal? Csakhogy Ő soha nem engedte e kettős mérce kialakulását...)
Felismerhetjük őket arról, hogy csak náluk van az üdvösség. (Ahogy az egyik magyar gyülekezet vezetője fogalmazott: mi vagyunk a legökumenikusabbak, mert nálunk volt katolikusok, volt reformátusok, volt evangélikusok, pünkösdiek egyaránt vannak.) Akik hozzájuk jönnek, üdvösséget nyernek, akik elmennek, elvesztik azt, mert démoni befolyás alá kerültek.
Felismerhetjük őket arról, hogy minden módon igyekeznek magukhoz kötni gyülekezetük tagjait. Nem riadnak vissza családok szétszakításától – hagyd ott a bálványimádót, hisz megmondatott: ne legyetek felemás igában a hitetlenekkel – nem riadnak vissza az érzelmi zsarolástól vagy a pszichikai nyomásgyakorlás különböző módozataitól és a megfélemlítéstől sem. Ha tehetnék, elszakítanának minden külső kapcsolatot, hogy egészen az övék lehessen a „testvér” gondolataival, érzelmeivel, kapcsolataival és pénztárcájával együtt.
Felismerhetjük őket arról, hogy náluk mindig „nagyobb a kegyelem”. Az egyik magyar gyülekezet is ezzel a szlogennel szakított szét több pünkösdi karizmatikus közösséget: gyertek oda, ahol nagyobb a kegyelem - természetesen náluk volt nagyobb. Közösségek és szolgálatok estek szét, régi barátságok szűntek meg e „nagyobb kegyelem” következtében...
Megismerhetők arról, hogy a lelki nyomásgyakorlást állítják a Szentlélek munkája helyébe. Ezért istentiszteleti alkalmaikon soha nincs megállás: a hangos és folyamatos zenét követi a több órán át tartó prédikáció. A belépőt az alkalom kezdetétől foglalkoztatják, ültetik, állítják, énekeltetik, tapsoltatják. (Az elfogadottól eltérő viselkedés gyanús, démoni befolyást sejtet,) Eltömik érzékeit és nem engedik, hogy, elrendezhesse gondolatait vagy csendben összeszedhesse magát. Egy ilyen „lelki nap” végére a jó testvérek már mindent hajlandók elhinni és megvallani: azt is, hogy szabadok mindentől és teljes örömmel dicsőítik az Urat, és azt is, hogy szabadulásra van szükségük a démoni hatalmaktól – amelyet természetesen csak a „felkent pásztor” hozhat el nekik.
Dogmatikájuk túlzó de nem következetes, érzelmeik hevesek de nem tartósak, szeretnének „saját társadalmat” kialakítani, közben egymás terheit is alig tudják elhordozni. A vége sokszor kiábrándultság, félbetört életek sora, olykor pszichológiai kezelés a félelmek és a függés miatt, s olykor bizony valódi szabadító szolgálatra is szükség lehet.
Közeledjünk megértéssel: e gyülekezetek tagjaiban sokszor megvan az őszinte szeretet Isten iránt és törekvés a szép és hitvalló keresztény életre. Talán olyanok ők, mint az ifjú szülők, akiknek meggyőződésük, hogy sokkal jobban értenek a gyerekneveléshez, mint szüleik korosztálya. Sok évnek kell eltelnie, mire elismerik, hogy hibáztak, tévedtek, s talán mégis jobb lett volna megfogadni a szülők némely tanácsát...
Nem csak ők tehetnek arról, hogy Jézus Krisztus mellé megkapták vezetőjüket is, aki saját hálóját fonta köréjük. Mi is bűnösök vagyunk. El kell ismernünk újra: hibáink és mulasztásaink, bűneink miatt vesztettük el ezeket az embereket.
Mi vonzza a katolikus templomba a más felekezetű embereket? Neveltetésük hiányosságai miatt nem nyerhettek bepillantást az Egyház kincseskamrájába, amelyet a katolikus egyház őriz – gyülekezetükben viszont megláttak egy-két drágakövet, s azt a keveset, amit látnak, féltékenyen őrzik és olykor mélyebben átélik, szemlélik (s ezért többet is tudnak róla), mint a környezetükben élő katolikus hívő.
A katolikus templomba járók életszentsége és a kiszolgáltatott szentségek ereje egyaránt nagy vonzerő lehetne. Ha azonban ez utóbbit nem hirdetik (hittel) és nem emelik fel általuk Jézust, az Élet Urát, mi támogassa a kételkedők hitét? Ha a templomba járók életét a világ gyermekeinek életétől csak a heti egy óra templomi ücsörgés különbözteti meg – ugyan mi vonzót találjanak bennünk? Hogyan, ki által vonzza őket Krisztus?
Íme egy kép, amelyet az Egyház elénk tár az ige által: „Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban. Félelem fogott el mindenkit: számos csoda és jel történt az apostolok által. A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották, mindenkinek szükségéhez mérten. Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt. Dicsérték Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.” Megvalósulhat ez az egység a keresztény felekezetek között? Egyszer bizonyosan, legkésőbb Krisztus visszajövetelekor. És addig? Megvalósulhat-e az egység a tanításban? Aligha. A szentségek terén? Nem valószínű. Az imádságban és a szeretetszolgálatban – már inkább. Igen, feltört a vágy az egyházakban, hogy közösen dicsőítsék az Urat és közösen szolgáljanak az elesettek és szenvedők felé. Látjuk ennek jeleit időről időre.
Ha egység nem is, de közösség kialakulhat, hasonlóan ahhoz, ahogy azt az apostol mondta: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik és ketten egy test lesznek. Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!”
A jó házasságban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig asszonynak. Ha a férfi letagadná férfiúi voltát az asszony pedig nőiségét, ezzel nem jutnának közelebb az egységhez, sőt még azt is elveszítenék, amijük eddig volt. Ugyanez igaz a részegyházakra is. Ezért a katolikus élje meg teljes szépségében a katolikus hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. A református élje meg a maga református hitét és segítse kincseivel Krisztus testét. Hasonlóképp tegyen minden felekezet, amely megvallja Jézust, mint az Isten fiát, a testben eljött megváltót, aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű, aki feltámadt a halálból és egy akarattal üdvözít mindannyiunkat.
Ha a katolikus elveszti a maga katolikus hitét, mi haszna van abból az Egyháznak? És ha a pünkösdi elveszti a maga hitét, mit nyerhet általa? Ha a só megízetlenül, mire lesz jó? – kérdezi ma is Jézus. Csak arra, hogy a szemétre dobják. Tehát mindenki sózzon azzal, amije van és így menjen bele a házasságba más felekezetű testvérével.
Össze kell házasodnunk! Keressük hát ezt a közösséget. Keressük az imádság közösségét, keressük a szolgálatok közösségét, keressük a hit és tanítás közösségét is. Legfőképpen pedig áhítjuk a szeretet közösségét. „Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!”
Mennyei Atyánk! El kell ismernünk, hogy sokszor gyanakodva tekintünk keresztény testvérünkre, ha kicsit is másképp él, másképp viselkedik mint mi. Féltjük hitünket mert nem elég mély, féltjük személyiségünket, mert nem bízunk eléggé a Te védelmedben és féltjük egyházunkat is, amelynek egysége oly fontos neked.
Bocsáss meg nekünk minden fölösleges vitáért, megszólásért, a gyanakvó kijelentésekért és erőszakos beszédért, az igazsággal való vagdalkozásért és a szeretetlenség minden formájáért.
Kérünk, adj nekünk mély hitet, erős meggyőződést igazságodban és nagylelkű szívet minden testvérünk iránt, aki a Te fiadról neveztetik krisztusinak, azaz kereszténynek.
Kérünk, add meg nekünk a közösség ajándékát a Szentlélekben és vezess el minket a teljes egységre, hogy meglássa a világ, hogy Te eljöttél és köztünk vagy most és mindenkor. Ámen.
(Megjelent a Mérővessző c. kötetben, 2001-ben
