Készen állni mindenki számára – Beszélgetés Beer Miklós püspökkel 80. születésnapja alkalmából
„Játszottam a gyerekekkel, látogattam a családokat, együtt örültem velük a keresztelőn, együtt sírtam velük a temetéskor.” Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök számára nyolcvanadik születésnapja a múltba tekintés, az összegzés alkalma. Az emlékidézésben újra meg újra visszatér ugyanaz a gondolat: jelen lenni szelíden, együttérzéssel. Ez Beer Miklós álma az Egyházunkról.
– Nagymarosi otthonánanak kapuján ez olvasható: Szent Ferenc Szegényei, Szent Lőrinc Alapítvány. Nem egy nyugállományban lévő, a nyolcvanadik születésnapját ünneplő lelkipásztorhoz jöttünk?
– Az életkorom elgondolkodtat, egyre gyakrabban jut eszembe, vajon mennyi időm van még, mi az, amit még elvégezhetek, amihez erőt, egészséget ad Isten.
Amíg időnk van, tegyünk jót – ez a hitvallásom.
Megpróbálok készen állni mindenki számára. Jönnek is sokan, istenkereső emberek; megható élmények ezek nap mint nap. Nem tudok súlyozni, ami jön, azt elfogadom. Barátaim igyekeznek vigyázni rám, azt mondják, tartsak szabadon a magam számára néhány pihenőnapot, de ez rendre felülíródik. A Jóisten egyszerűen mindennap küld hozzám valakit.
– Mi mindennel foglalkozik?
– Úgy szoktam fogalmazni: felelőtlenül paposkodhatok, hivatali elvárások és kötöttségek nélkül. Rendszeresen misézek Zebegényben, Nagymaroson, Szobon, Vámosmikolán, gyóntatok, esketek, keresztelek. Sorban mennek el a régi barátok, sajnos legtöbbször temetésre kell mennem. Mellette azonban ott van a felzárkóztatási alapítványunk, amellyel két nógrádi falut patronálunk, Ságújfalut és Szalmatercset. Rendszeresen járok a két településre. Jó a kapcsolatom a polgármesterrel, az iskolával, a védőnővel. Részt veszek az ottani képzéseken, most jönnek a nyári táborok. Szeretném tartani az élő, napi kapcsolatot az ott élőkkel, csak így erősödhet a bizalmuk, így kapnak támogatást ahhoz, hogy akarjanak előrelépni. Olyan örömöt jelent, ha sikerül egy-egy nehéz sorsú családot helyzetbe hozni! Nagyon szurkolok nekik, hogy megmaradjanak. Nagy reménység ez a program, esély, hogy valami lendületet kap.
– Mire szeretne még időt?
– Ferenc pápa biztatására álmodom az Egyházunk jövőjéről. Nekünk, papoknak minél több időt kell szánnunk arra, hogy szóba álljunk a környezetünkben élőkkel. Mindennap része az életemnek, hogy hétköznapi helyzetekbe kerülök. Az utcán, a postán, a boltban elindul egy-egy beszélgetés ismeretlen emberekkel, kapcsolat szövődik közöttünk, és esetleg eljutunk egy felnőtt keresztelkedésig.
Jó lenne, ha mernénk kilépni a merev strukturális keretekből, és sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznénk a személyes találkozásokra csendes, együttérző jelenléttel.
Mi, papok kevesen vagyunk. Az lenne a dolgunk, hogy beszéljünk arról, mindenki legyen evangelizátor. Foglalkoztat az is, hogy jobban oda kellene figyelni a szolidaritásra. Nagyok a kontrasztok a társadalomban, a mély nyomorúság mellett ott a pazarló, dőzsölő jólét. Kapcsolatban vagyok a hajléktalanokkal, a cigánysággal, látom, milyen nagy szükségük van a támogatásunkra. Fáj azoknak a magukra maradt gyerekeknek a sorsa is, akik csak úgy véletlenül megszülettek, és a szüleik alkalmatlanok a nevelésre.
– Nagymaroson ezzel szemben sokan élnek jólétben. Milyen itt a hitélet?
– Az átlagnál jobb, élőbb egyházközségünk a nagymarosi és a zebegényi. Sokan vannak a templomban. Az ifjúságot összefogó régiók közül ez az egyik, az észak-dunai. Vannak itt cserkészek, családközösségek, az Alpha-kurzusból itt már Béta- és Gamma-kurzusok nőttek ki. Értékesek a baráti körök, ahol az emberek beszélgethetnek, meghallgathatják egymást. Ezt az eleven keresztény életet színezi a turistaforgalom. De
itt is tapasztalható, mint máshol is, hogy kívülről szépen rendben van a világ, ám amikor benyit az ember az ajtón, fájó élethelyzetekkel, elmagányosodott idős emberekkel találkozik.
Olyan jó volna, ha sikerülne minél többször feloldani a nehézségeket. Jelen lenni – mindig ehhez térek vissza.
– Miben látja a kereszténység feladatát?
– Kívülről nézve olyan egyszerű lenne, ha a nagyon gazdag emberek észrevennék a nehézségeket. De talán nekünk kellene szerveznünk, hogy a segíteni akarás és a bajba jutott ember összetalálkozzon. Jó volna felébreszteni az egyházközségeket. XVI. Benedek pápa szerint az élő Egyház a kérügma, a liturgia és a diakónia szerves egysége. Egyik sem fontosabb, mint a másik. Sokan eljutnak a liturgiáig, de az elmélyültebb hitélményhez nem biztos. Ezért kellene a felnőttkatekézis. Mennyire izgat minket, hogy mit tanít a hitünk? Van fogalmunk az Eucharisztia csodájáról? Sokat kellene beszélgetni erről. Kétezer éves a hitünk, amit nemzedékek gazdagítottak, élő dialógusban kellene továbbvinni. És ott van ugyanígy a szenvedés problémája, a társadalmi igazságtalanságok kérdése. Kellene, hogy keresztényként érdekeljenek bennünket ezek a kérdések.
– Evangelizálásról beszél. Elegendő emberileg rendesnek, jóra törekvőnek lenni ahhoz, hogy kérdezzenek bennünket a hitünk felől?
– Amire az emberek rákérdeznek, az nem a vallásos szertartások művelése. Érdekelne például, hogy az úrnapi körmenet hány ember szívét érintette meg. Félek, hogy ettől nem hatódnak meg azok, akik nem vallásosak. Úgy gondolom, azzal kell ott lennünk az Istentől távol lévő emberek közelében, amit ők is értenek. A teremtett világ védelme például kiváló evangelizációs terület. A legtöbben általában egyetértenek abban, hogy valamit tenni kell, tudják, hogy környezettudatosabban kell élnünk.
A misszió, az evangéliumról való tanúságtétel a hitünk lényegéhez tartozik. Éreznünk kell a felelősséget azok iránt, akik nem vallásos családba születtek, akiknek nem adatott meg istenközeli élmény.
De ezt nagy szeretettel és türelemmel kell tennünk, sokat imádkozva értük. Legyen szívügyünk, hogy Isten közelébe segítsük őket, hogy kiemeljük őket a szürke, kapaszkodók nélküli életvitelből.
– A közbeszédben az imént említett témák súlyosan átpolitizáltak. Lát lehetőséget igazi párbeszédre?
– A dialógus kultúráját építenünk kell. Annyi szép indítást kapunk ehhez Ferenc pápától! A kis csoportokból kellene kiindulnunk, ahol a tagok nem bántják egymást, tiszteletben tartják a másik véleményét. Ha meghallgatom a másként gondolkodót, az még nem jelenti azt, hogy elbizonytalanodtam a saját hitemben. De azt igen, hogy értem, egyikünk sem birtokolja a teljes igazságot. Sajnos sok mindenről még az ilyen közösségekben sem merünk beszélni. Érezzük, hogy vannak dolgok, amik nincsenek rendben, de a görcseink akadályoznak bennünket a gondok feltárásában. Egészen szűk baráti körben vesszük csak elő ezeket a kényes témákat, mint például az állam és az Egyház viszonya. Tiszta hangon, előítéletek és indulatok nélkül beszélni erről – olyan jó lenne. Könnyen belefutunk sémákba. Érzem a felelősségünket, azt, hogy többször kellene megszólalnunk.
A szent nem lehet a hatalom eszköze, észre sem vesszük, mibe csúszunk bele.
– Papságában eszményképe a jókedvű, tudós, kiegyensúlyozott lelkipásztor volt, s most Önre tekintve éppen ezt tapasztaljuk.
– Szükséges mind a három. Lelki derű fakad a kiegyensúlyozottságból. Kell a teológiai képzettség, de legalább ilyen fontos, hogy a pap közelséget éljen meg az emberekkel. Az lenne a dolgunk, hogy életközelien, érthetően éljük meg a hitünket.
Tényleg a feltámadás reménységében élünk? Sokszor meg kellene vizsgálni magunkat, hogy vajon átsüt-e ez rajtunk.
Nem eshetünk abba a végletbe sem, hogy magamutogató legyen a vallásosságunk. Hihetetlenül megérinti az embereket, ha megható együttérzést tapasztalnak. Például, ha valaki a szomszédja fogyatékos gyerekére vigyáz hetente egy napot, hogy a másik kicsit fellélegezzen. Ezt tartom a leginkább járható útnak.
– A visszatekintéshez az örömök számbavétele is hozzátartozik.
– Visszamentem a régi tanítványaim közé Zebegénybe, Pilismarótra, Márianosztrára. Ma már nagypapák, nagymamák – óriási csoda volt. Szerettem azt a szolgálatot. Nem csináltam semmi rendkívülit, csak ott voltam az emberek között. Bizalommal jöttek hozzám. Játszottam a gyerekekkel, látogattam a családokat, együtt örültem velük a keresztelőn, együtt sírtam velük a temetéskor. Újra csak a jelenlét… Nem akarok nosztalgiázni, de régen volt az emberekben valami jó értelemben vett vagányság, és ott volt bennük az a tudat, hogy a Jóisten csapatában játszunk. Mára elkényelmesedett, elpuhult a világ, és ez bénítóan hat. Újabb és újabb kísértések jönnek szembe a mindennapokban. A fiatalok életét nagyon befolyásolja az elektronikai civilizációs környezet. Ebbe születnek bele, és észre sem veszik, hogy elvette a szabadságukat. A személyes kapcsolatok jelentik a legfontosabb lehetőséget. Vigyázni kell egymásra, megtartó közösségeket vinni magunkkal. Másfelől pedig meg kell látnunk a nyomorúságot, és óvakodni attól, hogy farizeusi magabiztossággal éljünk. Tegyünk meg valóban mindent, és ne feledjük, az Úristennek nem kötelessége, hogy minden buktatótól megőrizzen minket.
– Ha előretekint, milyen képet lát maga előtt?
– Álmodom az Egyházunk jövőjéről. Még mindig túl sok terhet cipelünk magunkkal, amik megbénítanak minket. Szép, hogy felújítunk, tatarozunk, de engem megszólít a holland példa: templomokat adnak el, és az árukból praktikusabb megoldást keresnek arra, hogy együtt lehessenek, összejöhessenek. Nem arra megy el az energia, hogy műemlékeket tataroznak, ezt a feladatot átadják más szervezeteknek. Nem ez a küldetésünk. Ez teher, ami nem visz közelebb Istenhez, és elzár az emberektől, akikhez a küldetésünk szól. Itt van az a sok ember, akikhez el kellene vinnünk a Jóisten üzenetét. Nagy a felelősségünk, ha keresztényként, főleg ha papként valami hibát követünk el.
Nagy titok az életünk, és izgalmas is. Annyi feladatot ad Isten!
Nem érünk rá múlatni az időt, azt kell tanulgatnunk, hogyan lehet jól felhasználni.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
