Miért mondtam fel a város és az ország egyik legjobb gimnáziumában?

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2023. június 30. péntek

Boldog István személyes vallomásában sorra veszi az okokat, amik idáig vezették: "Elég sokfajta érzéssel kellett megküzdenem mostanában, ezért inkább pontokba szedem, mi vezetett el a döntéshez. Az okokat fontossági sorrendben írtam össze.

1. Kaptam egy megszólítást egy általam nagyra becsült embertől, hogy dolgozzunk együtt egy nemes ügyért. Megtisztelő volt a felkérés.

2. A megszólítás után olyan munkafeltételek körvonalazódtak, amelyek jelenlegi élethelyzetemhez (kétgyermekes családapa, a gyógyulás útján lévő majdnem negyvenes férfi, megújulásra és nagyobb szabadságra vágyó ember) jobban illeszkednek. Hozzá kell tennem, hogy az állami oktatásban tanítókhoz képest eddig is kimagasló körülmények között dolgoztam.

3. Nagy volt a teher. 19 órám volt különböző kedvezményekkel (osztályfőnöki, iskolaújság szerkesztése), ami alacsonynak mondható a kollégák 22-26 órájához képest. Mégis heti 55-60 órát kellett dolgoznom a húzósabb heteken, a lazábbakon is 48-50 órát. Ez nagyon kimerített, és mindig bántott, hogy nem jut időm a személyes beszélgetésre, futok a kijavított dolgozatok és a határidők után, az óráimat gyakran rutinból tartottam vagy félig-meddig rögtönöztem, ami azt jelenti, hogy előző nap 5-10 percet készültem rájuk. Egyszerűen nem maradt rájuk több idő. A sok megoldandó probléma miatt sokszor sodródtam a kiégés szélére, de még igazán kiégni sem maradt időm.

4. 15 éve tanítok. Ez idő alatt mindig (!) volt másod- és harmadállásom. Ezeket általában a feleségemmel megosztva végeztük távmunkában. Az ilyen fokú terhelést huszonéves koromban még bírtam, de most már nagyon nehezen. Ráadásul a másod- és harmadállásomat (tehetséggondozás és olvasószerkesztői munka) is nagyon szeretem, ezeket megtartanám, mert illeszkednek is jövőbeni feladataimhoz.

5. 6 éve vagyok osztályfőnök. Osztálykirándulást, lelkigyakorlatot, fehér asztalt (a piaristáknál a szülői értekezlet kötetlenebb formája), téli és nyári túrát, kéthavonta egy osztályprogramot (utóbb ebből sok maradt el) szerveztem. A diákok mindig nagyon megérintő személyes kríziseit segítettem, amennyire tudtam (erre is több idő kellett volna). Kötelező évfolyammisékre jártam az év néhány vasárnapján, adminisztráltam, igazolásokat intéztem, konfliktust kezeltem, mediáltam tanár és diák között. És még sok minden mást is csináltam. Ezután mindenképpen szünetet akartam tartani az osztályfőnökségben, mert sok energiát vitt el.

6. Azzal, hogy nem leszek osztályfőnök, csökken a fizetésem. Ráadásul ezzel 22-24 órám lett volna a 19 helyett. Az egy kimenő osztályom (32 fő) helyett, ahol én tanítottam a magyar és a törit, minimum három új osztályt kaptam volna (ez körülbelül 102 új tanulót jelentett volna).

7. Ped2-ben vagyok, ami azt jelenti, hogy egy ideig itt maradok. A minősítésen megjegyezték, hogy bár mestertanári színvonalú portfóliót adtam le, ahhoz várnom kell még nyolc évet, hiába 98%-os a teljesítményem. De azt ígérték, hogy kezdeményezik a ped1-ből mestertanári szintre ugrás lehetőségének megteremtését az illetékeseknél.

8. A ped2-es portfólióm készítése közben lángolt fel és durvult el krónikus betegségem, ami egyértelműen jelezte, hogy a túlterhelt élet szorításából valahogyan szabadulnom kell. Múlt nyáron konkrétan azt hittem, meghalok. Az egész nyári szünetemet elvitte az épülgetés. Ebben egyébként a főnököm és a kollégáim nagyon sokat segítettek. Hálás vagyok nekik ezért.

9. Mivel kissé megroggyant a lelki és testi egészségem, ezért pszichológushoz jártam, aki sokat segített a felépülésében. Neki és az iskola mentálos kollégájának köszönhető, hogy kijöttem a gödörből. Azért is írom le mindezt, mert a napi hírek olvastán azt látom, kezd politikailag stigmatizálttá válni az, aki pszichológus segítségét veszi igénybe. Ez egy nagyon rossz irány egy olyan országban, ahol marokszámra nyelik a nyugtatót, literszámra az alkoholt. (Én a krízisemben elutasítottam a nyugtatót, és teljesen absztinens lettem.)

10. Próbáltam távol tartani magamtól az oktatási rendszerben zajló negatív változásokat, de nem tudtam, és végül már nem is akartam. Beleálltam a dologba még gyengélkedve, mert mást nem tehet az ember. Az iskolában másodmagammal együtt kezdtem sztrájkba. És egyre inkább azt láttam, hogy a tiltakozás kimerül, mert nincs radikális sztrájkkultúránk. Már tanév elején azt mondtam több szervezőnek, hogy amíg nem állunk keresztbe az autóinkkal a nagyvárosok hídjain, mint a taxisblokád idején, hogy amíg az összes tanár le nem teszi a munkát, és kulcsra nem zárjuk az iskolát, addig nincs értelme flashmobozni és hangulatjavító minifesztiválokat tartani. Nem tudom, hogy ez büntetőjogi kategória-e, amit írok. Mindenesetre hangsúlyozom: ez az irodalmi munkásságom részét képező felvetés maradt.

11. A magyar irodalom tantervében és érettségi követelményeiben olyan változások történtek, amelyek az eddig is nehezen megindokolható követelményrendszert visszafejlesztették egy hetvenes évekbeli állapotra. Visszaléptünk a memoriterek, az ismeretközpontúság irányába. A legfájóbb, hogy a tantervet egyetlen olyan ember (tehát nem egy testület!) eszkábálta össze, akinek sem a módszertanra, sem a mai generációkra nincs rálátása.

12. A státusztörvény tervezete és hamarosan bekövetkező elfogadása egyértelművé tette, hogy megalázott, szolgalelkű, szabadságában korlátozott emberekként tekint a hatalom rám, aki magas szinten, örömmel, szívvel-lélekkel űztem a hivatásomat. Talán olyan rosszul sem csináltam, ugyanis minden tanév végén a vezetőség készíttetett egy olyan sokszempontú értékelést a diákokkal, ahol ők minősítettek minket. A tavalyi 4,7-re sikerült, az idei 4,8-ra az 5-ből. Bár utóbb elárulták a diákok, hogy nagyon sok tanárnak adtak 5 pontot, nehogy ezen múljon a fizetésünk. Tehát az motoszkált bennem: miért nem akarnak engem megbecsülni a főméltóságú urak? Miért nem vagyok én számukra értékes? Miért van szükség ilyen fokú tudatlansággal vegyülő gonoszságra azok részéről, akiknek hozzánk hasonlóan ezt az országot kellene szolgálniuk?

13. És végül az örök kérdés: a pénz. Soha nem akartam gazdag lenni, tudtam, hogy a tanárság szolgálat, és nem fogok belőle villát építeni. De amikor azt kell mondanom a gyerekemnek, hogy most ezt nem vesszük meg, és sorolom, hogy mi mindenről kell még lemondanom, akkor összeszorul a gyomrom. Ráadásul a betegségem miatt egy külföldi klinikára kell járnom ellenőrzésekre a magyar egészségügyi rendszer fogyatékossága és túlterheltsége miatt, ami szintén pénzbe kerül. Szóval egy tanárt nem nehéz anyagilag jobban megbecsülni. Már csak az a kérdés, hogy a sok kolléga mennyire becsüli magát, és mennyi munkáltató fedezi fel a tanárokban rejlő lehetőségeket.
Ebből is látszik, hogy távozásom okait csak részben érdemes átpolitizálni (akkor is inkább szakpolitikát érdemes mögötte keresni).
Kiváló főnökeim és kollégáim voltak. Csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni. Még mindig imádom a hivatásomat. Sok egykori tanítványomat barátomnak mondhatom. Megértést kérek azoktól, akik úgy érzik, hogy csalódtak bennem. Nekem is piszok nehéz, de „most nem azért nézek a Napba, hanem csak azért, hogy más is kutassa, most nem azért nézek a fénybe, hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.” (Szabó Balázs: Ikarosz)"
(Boldog István facebook oldaláról)

You have no rights to post comments