Miben mérjük a sikert Tiszaburán? – Tudatos tervezés reménnyel fűszerezve egy felzárkózó településen
A háromezer-háromszáz lelkes, hajdan jobb időket látott Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei település lakóinak nagy része ma mélyszegénységben él, kilencvenöt százalékban roma származásúak. A Máltai Szeretetszolgálat 2016 óta van itt jelen, egy ideje már a Felzárkózó települések program gazdájaként is. Gyönyörű kezdeményezéseket látunk, és feneketlen nyomort, amelyből keresik a lassú kiemelkedés útját.
Bátki Márton, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjának helyi felelőse vezet végig bennünket a helyszíneken, és mutatja be a sokrétű segítő szolgálatot. Jól ismerjük őt abból az időből, amikor a monori programot vezette, én pedig a cigánytelepre jártam a gyerekekhez foglalkozást tartani. Eredeti szakmáját tekintve biológus, Budáról költözött ide a feleségével, Violával, hogy gazdája legyen a tiszaburai programnak. Két kisgyermeke már itt született, ebbe a nehezen körülírható Tisza-parti környezetbe, amely egyszerre csodás és fájdalmas: természeti és emberi szépségei elvarázsolnak, lakói sorsának kilátástalansága mély szomorúsággal tölt el.
Misszióba jött, vagy egyszerűen csodabogár – gondolják róla a legtöbben, pedig, ahogy mondja, ők „csak úgy vannak itt”. Eszközöket kapott, hogy munkatársaival segítsen megteremteni egy élhető és fejlődést segítő környezetet, s elkísérjék a megszülető babákat az óvodán, iskolán át egészen a munkavállalásig.
Először a „fagyis lányokkal” találkozunk. A Fókuszban a gyermek (FAGYI) program a várandós kismamákkal és a 0–3 éves gyermekekkel foglalkozik, akik több mint kétszázhetvenen vannak a faluban. A felzárkózás szempontjából kulcsfontosságú ez a korai életkor, ekkor dől el az ember sorsa, alakulnak ki a készségei.
A családmentorok örömmel mesélnek a munkájukról, és büszkén mutatják a finn modellhez hasonlóan itt is minden rászorulót megillető babadobozt, amelyben a pelenkán, hőmérőn, popsikenőcsön kívül a helyi varrodában varrt, de egy helsinki bababolt kínálatába is méltán beleillő szép pelenkázótáska is helyet kap, babaruha, törölköző társaságában.
A „fagyis lányok” anyukák, helyiek vagy helyi kötődésűek, és nemcsak a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képzésein kapott elméleti tudásukkal segítik az anyukákat a gyereknevelésben, hanem élettapasztalatukkal is. Gondoskodnak róluk, figyelnek rájuk, igyekeznek eljuttatni az arra rászoruló gyerekeket a fejlesztőpedagógushoz. És közben küzdenek a tudatlansággal. Kapnak néha hideget-meleget, s próbálják kezelni azt a helyzetet is, amikor valaki a fejükhöz vágja, hogy bezzeg nekik nem segít a Málta – egy olyan faluban, ahol szinte mindenki rászoruló, ahol mintegy hetvenre tehető a védelembe vett gyermekek száma.
Katus, Heni, Szilvi, Hajni, Anikó és Erzsike persze nem mindenhatóak, de láthatóan örömmel végzik a munkájukat, intézik fejenként ötven-hatvan gyermek sorsát.
Csepp ez a tengernyi sok bajban, de ez a kis csepp olykor létfontosságú.
Mint például Timiék esetében: tizenéves nagyfiuknak daganatot találtak a szemében, műtétre vár. Tiszaburáról egy kórházba eljutni szinte lehetetlen vállalkozás. Karcag és Szolnok közelebb van, de ha Debrecenbe vagy Miskolcra kell menni, az nem fér bele egy napba. Nem lehet ennyi idő alatt tömegközlekedéssel elutazni a vizsgálatra, ott kivárni a sort, és visszajutni még aznap. A távolság százhúsz kilométer, az iránytaxi huszonöt-harmincezer forint, a több napos kórházi kezeléshez pedig sok más dolgot is meg kell oldani. A törékeny alkatú, szelíd tekintetű, elbizonytalanodott anyuka számára Edina, a karitatív szervezet szociális munkása visz gyógyszert, Henivel együtt. Praktikus tanácsokkal is ellátja azzal kapcsolatban, hogyan kell pár száz forintból mosógélt készíteni. Pár perc alatt átlátja, mire van szükség, hányan utaznak a kórházba, tudja, hogy két gyerekülés kell majd a máltás autóba; az apuka marad a kicsivel, az anyuka pedig bent lesz a kórházban, és kell majd egy harminchatos papucs is, nem baj, szerez neki… Felmérhetetlen segítség ez egy olyan faluban, ahol hivatalból egyetlen védőnő végzi a hatalmas munkát, negyven éve.
A száznyolcvan-kétszáz férőhelyes felújított óvoda a program egyik büszkesége, igazi gyerekparadicsom: tiszta, rendezett, színes, a gyerekek csillogó szeme és mosolya ragyogja be. „Nem félünk, hogy elfogynak a gyerekek és nem lesz munkánk” – mondja vidáman Kovács Tímea intézményvezető, aki érezhetően az otthonának tekinti az intézményt, a gyerekeket, a kollégákat pedig a családjának.
Itt sincs másképp, mint az ország más részein, nagy a pedagógushiány, s ezt a problémát kreatív módon oldják meg: az ovis gyerekek anyukáit jól ismerik, közülük azokat, akik rátermettek, szépen nevelik a gyermekeiket, elhívják dolgozni, mondván, belőlük jó nevelő lehet. Először közfoglalkoztatottként jönnek konyhai munkára, de úgy látszik, Tímea ösztöne csalhatatlan, mert aztán szinte kivétel nélkül mind kedvet kapnak a dajkasághoz vagy akár az óvónői munkához, és elvégzik a képzéseket. Volt, aki ötvenévesen lett óvó néni. Egy faluban, ahol nincs termelés, ahol nincsenek a közelben nagyvárosok, gyárak, nagy kincs a biztos, ráadásul megbecsült munkahely és a jó közösség. Így ma már minden csoportban szakképzett munkatársak foglalkoznak a gyerekekkel.
Zenei fejlesztést, mozgásfejlesztést is tanultak, mozognak, táncolnak a gyerekekkel, nincs egy üres pillanat. Nem is tudom, ez volt-e a nagyobb csoda, vagy az, ahogyan a kicsik fogadtak bennünket: a „Katicák” kedvesen, udvariasan köszöntöttek minket, amikor az álomba ringató mese előtt váratlanul benéztünk hozzájuk. „Amint belépnek a kapun, az óvoda szabályai szerint viselkednek. Itt bent nincsenek agresszív gyerekek, lefoglaljuk őket, és szeretnek itt lenni. Befogadóak, mindent magukba szívnak, mint a szivacs” – magyarázza Tímea.
„Ügyes vagy, pacsi” – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány alsó tagozatos iskolájában a dicséretre épül a nevelés. Mákos Mária igazgatóhelyettes társaságában lépünk be az elsősökhöz a tágas, világos tanterembe.
A sok okos és figyelmes szempár azonnal ránk szegeződik, kicsit zavarba is jövünk, de a tűzrőlpattant tanító nénik kisegítenek bennünket, kérdezgetni kezdik a gyerekeket az ebédről, a foglalkozásokról, ők pedig szívesen válaszolnak. Lebilincselő kedvességgel faggatják és dicsérik őket: „Jó dolgunk van, mert ilyen ügyes gyerekeink vannak.”
Az egyik lelkes, beszédhibás kisfiútól megtudjuk, mi volt aznap az ebéd, és azt is, hogy a kutyaterápiás foglalkozáson milyen mutatványokat végeznek Simivel és Pandával.
Kicsit késve befut Ernő, akiről addigra már tudjuk, hogy az osztály büszkesége, a szavalóversenyt is megnyerte. Felveszi a kalapját – úgy látszik, ez nélkülözhetetlen kellék, csodakalap –, s szépen, bátran énekelni kezdi a népdalt: Tavaszi szél vizet áraszt… Naná, hogy megdicsérik, pacsit kap.
Ernő nem véletlenül hiányzott dél körül: autistagyanús kisfiú, problémát okoz neki, hogy másokkal együtt étkezzen, ezért hazaviszik és visszahozzák, mert itt egész napos iskola van. Szívesen jön, mert megbecsülik, örülnek neki, itt sikeres gyerek. Milyen szép példája bújik meg itt az integrációnak!
A gyerekek túlnyomó többsége halmozottan hátrányos helyzetű, ezért húszfős osztályokban dolgoznak velük a pedagógusok, három évfolyamon kilenc osztályban. Minden tanítónő mellett van pedagógiai asszisztens. Ahogyan az óvodában, úgy itt is képzéseken vesznek részt a munkatársak, így minden osztálynak szakképzett tanítója van ebben az eldugott faluban, s ez már teljesen természetesnek számít. Bátki Marci, a programfelelős éppen a látogatásunk alkalmával szerez tudomást arról, hogy az egyik még szakképzetlen pedagógusasszisztens már jár a képzésre, a másikuk pedig beiratkozott a főiskolára, tanítónő lesz.
Bepillantunk a gyerekházba is, ahová az anyukák együtt járnak a gyerekeikkel, és ahol a fejlesztő foglalkozásokat is tartják a 0–3 éves korosztálynak.
Felsősökkel a tanodában találkozunk, körülbelül húszan töltik itt a délutánokat iskola után. Sok a szabadprogram és a játékos foglalkozás, hiszen itt az is cél, hogy biztonságos helyen töltsék a fiatalok a szabadidejüket. Kézműveskednek is; büszkén mutatják a szép hímzéseiket.
Sokan fociznak a pályán, mások a számítógépeknél játszanak, vagy éppen unóznak. A foci és a zene kulcsfontosságú elemei a Jelenlét programnak.
Szóba elegyedünk Éva tanárnővel; kiderül, ő a sajátos nevelési igényű gyerekeket tanítja. „Jöjjenek el hozzánk is, nagyon jó hely!” – mondja. Sajnos erre már nem jut időnk, de szíven üt, milyen örömmel oktatja a „nehéz gyerekeket”.
Egyre több ilyen kis csoda kerül elénk, miközben mindinkább a mélyére látunk a kilátástalanságnak is. A gyerekek a nyolc osztályt általában elvégzik. Évente ötven-hatvan kamasz elmegy középiskolába is a városokba, de a fele már elsőben kimarad. Nagyon egyszerű okok miatt is, például azért, mert nincs étkeztetés, és egy középiskolás nem szívesen indul neki az útnak egy szendviccsel, mert a többiek kinézik, ha pedig ott vesz valamit, az havonta olyan sokba kerül, hogy megfizethetetlen számukra. És akkor még nem beszéltünk a szakképző iskolák nehéz helyzetéről, a mestertanárok hiányáról. A környéken nincsenek munkahelyek. Nem kevesen négy-öt órát utaznak azért, hogy eljussanak valahová, ahol napi nyolc-tíz órás munkát végezhetnek, s ahol néhány hónap után tönkremegy az egészségük. Hó végén nincs pénz, vagy már hó elején sincs, mert az adósságcsapdából nehéz kivergődni. Ha az apát például orvhalászatért börtönbe csukják, arra a hónapra a családnak hitelt kell felvennie ahhoz, hogy a gyerekek ehessenek, de a következő hónapra sincs pénz, mert vissza kell fizetni a kölcsönt…
Milyen reménye lehet egy fiatalnak ezen a „belső periférián” (ahogyan Marci nevezi ezt az ország központi részén fekvő, de nagyvárosoktól távol eső falut)? És milyen reménye lehet a falunak arra, hogy tanult gyermekei visszajönnek dolgozni, felvirágoztatni a települést? Hol van a perspektíva, amiért érdemes tanulni? Kínzó kérdésekkel szembesülünk, amelyeket jól ismernek a program munkatársai is.
Az évtizedekre szóló, tudatos tervezés mellett szükség van álmokra, reményre is, ami ugyan megfoghatatlan, mégis nélkülözhetetlen eleme az itt végzett munkának.
A szocializmus idején Burán működött az a termelőszövetkezet, amely bevételei alapján az ötödik legerősebbnek számított az országban. Sok értelmiségi került ki akkoriban a faluból. De hol van már az az idő? A gyümölcsfákból tűzifa lett, a jól képzett szakemberek elmentek, s a rendszerváltáskor a szegregált telepekről sokan beköltöztek a faluba, akik a szocpol, majd a CSOK segítségével építkeztek. Munkahelyek híján azonban a nyomor egyre nőtt.
A Jelenlét program részeként ma varroda, asztalosműhely, gyógy- és fűszernövényeket feldolgozó üzem működik a faluban.
Huszonöt-harminc megváltozott munkaképességű ember leselejtezett Bubi kerékpárok rendbetételével foglalkozik, a mezőgazdasági program keretében pedig kerteket művelnek.
A varroda is egy újabb csoda, vezetőjével, Irénkével együtt. Nyugdíjasként kérték fel, hogy tervezze meg, aztán pedig működtesse az üzemet. Eddig csak három hónapot sikerült nyugdíjban töltenie, szükség van rá. Azon már nem is csodálkozunk, hogy a Máltának sikerült olyan embert találnia, aki évtizedes szakmai vezetői tapasztalattal irányítja a varrodát, s véletlenül élelmiszeripari végzettsége is van, ami alkalmassá teszi a gyógynövényüzem vezetésére.
Tizenegy asszony dolgozik a stabil profitot termelő üzemben, táskákat varrnak a Sparnak, ruhákat a babacsomagba, szütyőket a budapesti borfesztiválra. Ottlétünkkor éppen munkásruhákat készítettek, szívesen fogadnak külső megrendeléseket is.
A gyógynövényüzemben két mosolygós asszony fogad bennünket. Örülnek ennek a különleges munkahelynek, még akkor is, ha elmondásuk szerint nem mindig érzik magukat a helyzet magaslatán: a frissen préselt gyümölcslevek, a hidegen sajtolt olajok gyártása nagy körültekintést igényel.
Kis szigetek ezek a munkahelyek a kilátástalanságban.
A Máltai Szeretetszolgálat kétszáz ember számára biztosít munkahelyet a faluban, a közfoglalkoztatottakat is ideszámítva, s ezzel évi nettó 500 millió forintot forgat vissza, lehetőséget nyújtva újabb szolgáltatásokra. A településen így újra jelen van a termelő tevékenység, ami egzisztenciát teremt családoknak, és mintát ad a fiatal nemzedéknek. A munka nyomán változnak az igények és a szemlélet, rendezhetők az adósságok, felújíthatók a házak, megszerezhető a jogosítvány. Sikerekről árulkodó adatok ezek, de a legnagyobb reményt talán mégis az jelenti, hogy a gyerekeket életük első pillanatától kezdve figyelemmel kísérik, támogatják. Ha jó óvodába, iskolába járnak, akkor lesznek céljaik, és ők már nem azzal fognak küszködni, hogyan adjanak enni a gyerekeiknek.
Reménnyel és aggodalmakkal a szívünkben hagyjuk hátra a falut, és biztosak vagyunk abban, hogy soha nem felejtjük el a csillogó szemű gyerekeket, a lelkes munkatársakat. Szurkolunk, hogy jól sikerüljön a várva-várt szemműtét, hogy a sok pacsi nyomán a gyerekek megértsék, milyen erő és tehetség rejlik bennük, hogy Ernő és társai továbbtanuljanak, és legyenek majd olyanok, akik munkahelyeket teremtenek a felnövő nemzedék számára. S hogy élhessenek mindazzal a tudással, amit ezen a felzárkózó településen gyerekként megkapnak.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
