Lángoló szívű papokra van szükség – Kemenes Gábor ötven éve pap
Kemenes Gábor atyát 1973. június 19-én szentelték pappá. Ebből az alkalomból kerestük fel a nagykovácsi plébánián, ahol huszonöt éve szolgál. Gyerekkoráról, papsága élményeiről, Međugorjéról, a Nagymarosi Ifjúsági Találkozókról, a Regnumról, karizmatikus megújulásról, börtönmisszióról beszélgettünk.
– Milyen családban nevelkedett?
– Szüleim úgy ismerték meg egymást, hogy meghívták őket keresztszülőknek. Kilencévnyi keresztszülőségükből lett aztán házasság. Mindig emlegették, hogy Máriaremetén húzták egymás ujjára a gyűrűt. 1949-ben esküdtek, Jézus Szíve ünnepén. Rá egy évre, június 8-án születtem Újpesten. Abban az évben arra a napra esett úrnapja. Ez komoly meghívást jelentett számomra.
Édesanyám tanárnő volt, hittant is tanított. Édesapám a Siemens cégnél dolgozott mérnökként, aztán leparancsolták Székesfehérvárra, az induló Vadásztölténygyárba, a későbbi Videotonba. Inkább lejárt mindennap, hogy a továbbtanulásunk miatt nekünk, gyerekeknek ne kelljen ingáznunk.
Jó egy évvel utánam született Judit húgom, aki hatgyermekes édesanya. Az ötödik gyermeke, Elek Laci jezsuita pap lett, most Szegeden plébános. Balázs öcsém sokáig Sillye Jenőékkel énekelt, már nyolc éve, hogy elhunyt. A tüdőrák vitte el szegényt. Ágnes húgom tüdőgyógyász orvos és szociális testvér. Őutána hat évvel érkezett a legkisebb öcsém, András, a család szeme fénye. Az orvosok ellenezték, hogy megszülessen, lévén, hogy a szüleim akkor már ugyancsak benne voltak a korban, és édesanyám nagyon betegeskedett. Öcsém mégis megszületett, és tizenhat évesen zeneakadémista lett. Szerintem ma ő az ország legjobb zongoraművésze.
– Gimnáziumba a pesti piaristákhoz járt?
– Igen, „vesztemre”. Ugyanis az első évben megbuktam oroszból. Megjegyzem, később hasznát vettem az orosz nyelvtudásnak, mert jártam misszióba Kárpátaljára. Szentlélek-szemináriumot, lelkigyakorlatot tartottam Michels Tóni atya hívására, aki kint töltött misszióban öt évet.
– Úgy tudom, fiatalkorában egy kórusban énekelt Sillye Jenővel.
– Az újpest-kertvárosi templomban ministráltam, és mivel zenét tanultam, orgonáltam és kántorkodtam, annak a kórusnak a tagja lettem, amelyikben Sillye Jenő is énekelt. Ez a kórus tulajdonképpen rejtett regnumi közösség volt. A kórusvezetőnk, egy egri egyházmegyés pap, Tóth József sokat tett azért, hogy lelkileg is felnőjünk. Eltiltották őt a papi működéstől, mert nem tette le az állami esküt. Ezért kántorkodott. Jó barátjának tudta Bárdos Lajost és a börtönt is megjárt Werner Alajos atyát. Élményt jelentett a velük való találkozás. Bárdos tanár urat a Missa tertia misével és saját dalainkkal köszöntöttük a hetvenötödik születésnapján a Szent Család-templomban. Örültünk szívből jövő szavainak, ugyanis azt mondta: ő nem tud a zenéinkhez hozzászólni, de látja, hogy szívből csináljuk, dicsérjük velük továbbra is Istent. Megrendített Werner atya alázata is, aki – amikor Jenő meg akarta mutatni neki a gitáros énekeit – megjegyezte: „Dicsérd az Istent! Szükségük van a fiataloknak erre az új hangra.”
– Hol kezdődött a papi szolgálata?
– Az első kápláni helyem Varsány volt, filiája Nógrádsipek, igazi palóc falu. Azon a plébánián az volt a szokás, hogy a filiát a káplán látja el. Így hát huszonhárom évesen jóformán plébános lettem ott. Nem igazán értettem a palócok nyelvét, sem a gondolkodásukat, mégis izgalmas volt megtapasztalni a hagyományaikat.
Varsányból Szécsénybe helyeztek, ahol három évig szolgáltam káplánként Müller György atyával, később Sajgó Szabolcs atyával. Utánunk került oda Spányi Antal atya. A helyemre Varsányba került Beton atya (Balás Béla), akit az ifjúsági munkája miatt kiraktak Budapestről.
– A Kismarosról induló ifjúsági találkozókon már a kezdetekkor jelen volt?
– Sillye Jenő felesége Gerber Julcsi. Az ő börzsönyligeti nyaralójuk révén ismerkedtek meg a Lábatlanról Kismarosra áthelyezett Major Sanyi bácsival. Jenő minden ősszel bemutatta a szívéből született új dalait. Ezekből az alkalmakból nőtt ki az ifjúsági találkozó. A dalok szövegét tussal írtuk le ott celofánra, hogy vetíthetők legyenek, és közösen tudjuk énekelni. Kispapkoromban az esztergomi szemináriumból titokban mentem az első kismarosi találkozókra.
– A Regnummal hogyan találkozott?
– Nem tudtam, hogy a már említett ifjúsági kórus titkon a Regnumhoz tartozik. László Gábor atya kispapkoromban meghívott egy találkozóra. Megmondta, hogy melyik HÉV melyik kocsijába szálljak, és onnan hova menjek. Kiderült, a megadott helyen regnumi kispapok gyűltek össze. Ez akkor egy titkos találkozó volt. Lassan tudatosan belenőttem ebbe a közösségbe.
– A kommunizmus alatt akadtak nehézségei?
– Előfordultak, igen. Egyszer autóval karamboloztam egy motorossal. Bírósági tárgyalás lett belőle, ahol felajánlották nekem, hogy mindent elsimítanak, ha rendszeresen jelentek. Nemet mondtam. Máskor négyen mentünk Trabanttal egy papi találkozóra, amikor elénk botorkált egy részeg. Nagyon lassan haladtunk, éppen csak meglöktük az elénk tántorgó embert, nem lett semmi baja. A rendőröket a kihallgatáson nem az érdekelte, hogyan történt a baleset. Jött egy bőrkabátos nyomozó, aki arról faggatott minket, hogy hova megyünk és mit csinálunk.
Szécsényi káplánkodásom idején egy ismerős felajánlotta a borókáspusztai házát közösségi találkozók és lelkigyakorlatozás céljára. A házhoz egy kút is tartozott. Nem használták, ezért ki kellett tisztítani. Kimertük az iszapot, aztán lementem a nem mély kútba, és csak szórtam bele a klórt. A keletkezett klórgáz miatt majdnem rajtavesztettem. Már egy éve Borókáspusztán tartottuk a lelkigyakorlatokat, amikor kiderült, hogy ismerik a házat, és lehallgatnak minket. Úgy döntöttünk, felhagyunk az ottani tevékenységünkkel. A berendezést átvittük Kisújbányára, a Mecsekbe, ahol Hetényi Varga Károly mutatott egy házat lelkigyakorlatozás céljára. Annak a háznak én lettem a gondnoka. Az Úristen sok tanulóleckét adott.
– Később Budapestre helyezték. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Szécsény után nyár közepén kerültem fel Pestre, a Belvárosi templomba. A hátamon hátizsákkal ért a diszpozíció. Éppen akkor indultam a gyerekekkel táborozni. Nem hagyhattam cserben a fiatalokat. Káplántársammal kitaláltuk, hogy azt fogjuk mondani: már elmentem, amikor megjött a papír, és ő nem tudta utánam küldeni. Hazaérkezve azonnal jelentkeztem az új szolgálati helyemen, tábori ruhában. Amikor kiderült, hogy én vagyok az új káplán, a plébános felháborodott: Hogyan jövök én ide? Hol a reverendám? Hogy neveltek engem? Három évig szolgáltam aztán a Belvárosi templomban. Érdekes váltásként éltem meg, amikor Palócföldről felkerültem a főváros szívébe.
– Hogyan ismerkedett meg a karizmatikus megújulással?
– Többen kérdezték tőlem, hogy karizmatikus vagyok-e. Miért lennék az? – válaszoltam. Ám Katona István atya és sokan mások elindítottak ezen az úton. Komolyan megismerkedtem a Szentlélekkel, s elkezdetem én is Szentlélek-szemináriumokat tartani. Nem szerettem ezt az elnevezést, hiszen akkor – a kommunizmus idején – még sok másféle szemináriumot tartottak. Inkább Szentlélek-lelkigyakorlatnak vagy pünkösdi lelkigyakorlatnak neveztem. „Házaló” lelkigyakorlatokat tartottam, azaz sok közösséget, plébániát felkerestem, mert úgy gondoltam, hogy nem kivonni, hanem megújítani kell a tagokat abban a közösségben, amelyhez tartoznak.
Hatalmas ajándék megtapasztalni, hogy a Lélek miként tud megszólítani, formálni. Kell, hogy akik az Egyházban élnek, Lélekkel teli emberek legyenek.
Sokfelé hívtak aztán lelkigyakorlatot tartani: Szécsénybe, Balassagyarmatra, mindenfelé az országban. A legizgalmasabb alkalom az volt, amikor Michels Tóni atya meghívott Beregszászra. Közben kapcsolatba kerültem az Emmánuel közösséggel, Marik Jóskáékkal, és elkezdődtek a karizmatikus találkozók, bekapcsolódtam a szervezésbe.
– Régóta visz zarándokokat Međugorjéba. Mi indította erre?
– Hallottam Međugorjéról, de nem voltam igazán jóban Máriával. 1985-ben kíváncsiságból elindultunk négyen egy Trabanttal. Nomád körülményeket találtunk. Egy leégett iskola állt a templom mellett. Antonék lakókocsiban éltek ott, de már fogadták a zarándokokat. Nagyon megérintett az ottani lelkiség. Megszületett bennem a vágy, hogy elvigyek oda másokat is. A következő évben egy rozoga téeszbusszal utaztunk, vittünk sátrat, hálózsákot, konzerveket. Kalandos volt az út, mindjárt az elején két defektet kaptunk. Međugorjéban viszont mindenért kárpótolt minket az ottani imádságos légkör, az, ahogyan az embereket megérintette Isten szeretete, a Szűzanya jelenléte. Ettől kezdve minden tavasszal és ősszel vittem oda zarándokokat. Előfordult, hogy tizennyolc busszal utaztunk. Az érlelődött meg bennem, hogy amíg legalább egyharmad arányban lesznek újak a zarándokok között, addig megyünk. A mostani tavaszi zarándoklaton öt autóbusszal érkeztünk. A zarándokok egyharmada még nem járt Međugorjéban. Élő istenkapcsolatra jutnak itt az emberek. Sokaknak megváltozik az életük, másképp jönnek haza.
Međugorje elsősorban nem a Szűzanyáról szól, hanem Jézusról: Mária a Fiához viszi a zarándokokat.
– Hogyan lett börtönlelkész?
– Atyai barátomat, Miksó Sándor kőbányai plébánost a rendszerváltás idején felkérték, hogy karácsonykor menjen be a börtönkórházba az ott fekvő betegekhez. Sándor atya később eljutott a kőbányai börtön többi egységébe is, és érezte, hogy ez a feladat meghaladja az erejét. Segítséget kért. Bevallom, először a kíváncsiság vitt a börtönbe, látni akartam, hol raboskodtak a hatvanas-hetvenes években a regnumi atyák. Naivitásomra vall, hogy nem gondoltam arra, az atyák politikai foglyok voltak; akikhez én mentem, azok pedig mind köztörvényesek, és ez egészen más világ. A szolgálat elején megilletődötten indultam a börtönbe misézni, elmondani az örömhírt. Megszerettem a bent lévő embereket, akik Istent keresték. A vezetőség is látta, hogy szükségük van irgalomra, szeretetre, megbocsátásra. Még a zárkákba is bemehettünk a kilencvenes években.
Érdekes fordulatként éltem meg ebben a szolgálatban a következőt. Azt éreztem, szerencsés vagyok, hogy olyan családban nőttem föl, ahol emberi tartást kaptam, ami segített, hogy igaz emberré legyek, a hit útján járjak. Egyszer azt prédikáltam a börtönben, hogy én nagyobb bűnös vagyok, mint ők, mert én tudom, ki az Isten. Mélyen érintettek Kis Szent Teréz szavai, aki megérezte, hogy a kis bűneivel a végtelen Istent bántja meg. A börtönben kereszteltem, elsőáldozásokat tartottam, sőt az első időkben bérmáltam is, engedéllyel. Sándor atya halála után lettem az egyházmegye börtönreferense. Így kapcsolatba kerültem az összes börtönnel, előzetesházzal, rendőrségi fogdával. Ha valaki pappal akar találkozni, bemehetek hozzá. Sok rabnak komoly változást hozott az életébe egy-egy mély beszélgetés.
– Huszonöt éve szolgál plébánosként Nagykovácsiban. Milyen élmények kötik ide?
– Terézvárosból Széphalomra kerültem. Jól ismertem a környéket, mivel a remetei Regnum Marianum közösségnek kezdetektől a papja voltam. Paskai bíboros atya helyezett aztán Nagykovácsiba, ahol szintén működött egy regnumi közösség: a templom mögötti házba költözött négy család Óbudáról, hogy együtt közösségi életet indítsanak el.
Nagykovácsi kitelepített svábok faluja. 1946-ban kétezer-ötszázan laktak itt, kétezer-kétszáz embert telepítettek ki. Orbán Gyuri bácsi huszonhat évet töltött itt plébánosként, sokat tett a faluért. Regnumi közösségek, családközösségek jöttek létre, de ma már jelen van itt az Emmánuel közösség és a cserkészet is. Kicsi lett az 1746-ban négyszáz-ötszáz embernek épített templom, hiszen most tízezren élnek Nagykovácsiban. Jó tíz éve húsvétkor a családok kérték, hogy legyen olyan liturgia, amelyen részt tudnak venni a gyerekekkel. Ezt az alsó hittanteremben tartottuk. Később rendszeressé vált a vasárnapi gyerekmise. Kinőttük az alsó, majd a felső hittantermet is, most száz kisgyerek vesz részt óvodásmisén a padlástérben.
– Meglátása szerint miben kellene változnunk, krisztusibbá válnunk?
– Ami nagyon megérintett a Szentlélek-szemináriumon és a međugorjei zarándoklatokon keresztül, az a személyes elkötelezettség.
Jó dolog a közösség, de ha nem párosul személyes Jézushoz tartozással, felszínes marad.
Hatalmas ajándék nekem, hogy annak idején részt vehettem az első pápalátogatás megszervezésében, amelynek a jelmondata ez volt: „Életünk Krisztus”. Ezt megélve komolyan az életünk középpontjába kell állítanunk Krisztust.
Az idők folyamán egyre inkább elmélyült a kapcsolatom az Oltáriszentséggel. A szentségimádás, a Jézussal való személyes kapcsolat vezetett a Szeretetláng mozgalomhoz. Szüksége van a léleknek a nyitottságra. Kell hogy lángoljon a szívünk, ahogyan az emmauszi tanítványoknak, amikor találkoztak Jézussal. Lángoló szívű papokra és közösségekre van szükség, akik, amelyek hitelesen megélik Jézus örömhírét. Az embereket rá kell vezetni, hogy nyissák meg a szívüket az evangélium örömére.
Ehhez megtérésre van szükség, a Jézussal való személyes találkozásra, a szentségek vételére és a Szentlélek indításaira való nyitottságra.
Papi jelmondatomnak ezt választottam: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”. Kiegészíteném most azzal: Jézusról, aki teljesen odaadta magát, akinek nekem is oda kell adnom magamat egészen, Lélekben élve, az ő örömhírét hirdetve.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
