Újjáéledő sztálini ideológia és orosz messianizmus
Az orosz elnök a Szovjetunió régi ideológiáját használja a Nyugat és az Egyesült Államok jelentéktelenítésére. Arra a narratívára, hogy valójában Amerikával áll háborúban, azért van szüksége, hogy magyarázni tudja az orosz erők sikertelenségét. A média kontrolljának köszönhetően ez jelentős hatással van a lakosság véleményére.
Amikor május elején két drón zuhant a Kreml tetejére, Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivőnek nem kellett megvárnia a vizsgálatot ahhoz, hogy azonosítsa a tettest. A támadás kitervelője az Egyesült Államok volt, nem Ukrajna - jelentette ki magabiztosan. „Kijev csak azt teszi, amit mondanak neki” - magyarázta.
Néhány nappal később, miután Zahar Prilepin orosz írót, egy meggyőződéses orosz nacionalistát és a háború nyílt támogatóját majdnem meggyilkolták egy autójában elhelyezett bombával, az orosz külügyminisztérium ugyanilyen magabiztosan kijelentette, hogy az Egyesült Államok áll ezen bűncselekmény mögött is. Mindezt annak ellenére, hogy az első számú gyanúsítottként azonosított személy egyértelműen a társadalom pereméről származott, aki Prilepinhez hasonlóan az oroszok által támogatott szakadárok oldalán harcolt az ukrajnai Donbasz régióban - írja a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Andrei Kolesnikov, a Carnegie Russia Eurasia Center munkatársa.
Ezek az állítások nem véletlenszerűek. Ahogy Moszkva ukrajnai „különleges katonai művelete” hosszú és nehéz háborúvá vált, az orosz messianizmus régi ideológiája, amely már korábban is a Kreml kedvelt eszköze volt a közvélemény manipulálására, a rezsim meghatározó indoklásává vált.
Oroszország többé már nem egyszerűen a „neonácik” bűvkörébe került, gyenge és erőtlen Ukrajnát akarja maga alá gyűrni. Az új keretezés szerint Oroszország igazi harca a hatalmas Egyesült Államok ellen folyik, amely el akarja pusztítani, míg Ukrajna - akárcsak az Európai Unió és a NATO - csupán engedelmes amerikai műhold. A Kreml számára az amerikai összeesküvés narratívája kényelmes magyarázatot kínál arra, hogy miért húzódik ilyen sokáig a háború, és miért nem bizonyult Putyin nagyszerű katonai stratégának. Az átlagos oroszok számára azt is megmagyarázza, hogy egyáltalán miért indult a háború.
Ebben az összefüggésben a „különleges művelet” az elveszett birodalmi területek visszaszerzésére irányuló erőfeszítésből civilizációs harccá alakult az Oroszország által megtestesített jó erők és az Egyesült Államok és szövetségesei által megtestesített gonosz erők között. Ez az egyszerű narratíva máris extravagáns méreteket öltött. Májusban Nyikolaj Patrusev, az orosz Biztonsági Tanács vezetője azt jósolta, hogy az amerikaiak hamarosan igyekeznek majd Oroszország hatalmas kiterjedésű területeit kitelepítési célokra kihasználni, mert a Yellowstone Nemzeti Park alatti szupervulkán közelgő kitörése miatt nem lesz hol élniük.
A Kreml azonban mindezt halálosan komolyan állítja. Az Egyesült Államokra való fixálódásával Putyin a hidegháború ideológiai alapjait képező késői sztálini doktrínákat használja ki: az Egyesült Államok uralja a világot, és mindig is gyengíteni, ha nem elpusztítani akart minket. Természetesen sok hétköznapi orosz - legalábbis ha az orosz állam nem mondja nekik az ellenkezőjét - hajlamos közömbösen vagy akár elfogultan viszonyulni az Egyesült Államokhoz. De ahogy Sztálin tudta, és Putyin is felfedezte, ezek az attitűdök hatékony propagandával megváltoztathatók.
Kilőjük a bombákat
A Kreml minden tézise a veszélyes Nyugatról és Oroszország ellenállásáról, amelyet Putyin megállás nélkül ismételget, már régen, a késő Sztálin-korszakban megfogalmazódott, néha versben is. A Pravda 1951-ben közölte A szovjet atomról című versét Szergej Mihalkov költőnek, aki a szovjet, majd az orosz nemzeti himnusz szövegét is írta. Durva fordításban valahogy így hangzott: „Lesznek bombák! / Bombák lesznek! / Ezzel számolnotok kell! / De nem szerepel a terveink között / Más országok meghódítása”. Ezeket a sorokat egyenesen Putyin egyik beszédéből is át lehetne emelni.
Emellett ott van az a gyakorlat, hogy Oroszország amerikai ellenségeit ostobának állítják be. Ezzel tulajdonképpen azt üzenik: Ellenfeleink lehetnek ravaszak, de mi átlátunk rajtuk.
A késő sztálini években a kommunista vezetés azt a közhelyet propagálta, hogy az amerikaiak kamerákkal járják Moszkvát, és cukorkával vesztegetik meg a gyerekeket, hogy szomorúnak tűnjenek, hogy megmutassák, milyen csüggedt az élet a Szovjetunióban. Hasonlóképpen, Putyin és Dmitrij Medvegyev, a volt orosz elnök és a Biztonsági Tanács elnökhelyettese mostanában azt a szokást vette fel, hogy beszédeikben „idiótáknak” és „félkegyelműeknek”nevezik, és megszégyenítik a nyugati ellenségeket. Ezzel együtt jár Putyin növekvő megszállottsága az LMBTQ-témák és a nyugatiakkal kapcsolatos obszcén viccek iránt.
Amerika az első, Oroszország a második
A posztszovjet korszakban az amerikai modellekhez való orosz ragaszkodás és Putyin beszéde az Egyesült Államok által erőltetett egypólusú világról az „ők”-től való elkerülhetetlen függés érzetét keltette. Az orosz fókuszcsoportok válaszadói néha azt mondták, hogy Oroszország 1993-as alkotmányát Washingtonban írták, és hogy Putyin módosításai szükségesek ahhoz, hogy az ország valóban szuverén legyen. Ugyanakkor azonban az emberek megértették, hogy az Egyesült Államok olyan gazdasági nagyhatalom volt, amelytől Oroszország sokat tanulhatna ahhoz, hogy elérje ugyanazt az életszínvonalat. Ismét az orosz felsőbbrendűség és az orosz alsóbbrendűség kombinációja fejeződött ki egyszerre Moszkva ellentmondásos hozzáállásában amerikai riválisához.
Mégis, amíg Putyin 2012-ben vissza nem tért az elnöki székbe, és Oroszország 2014-ben nem annektálta a Krímet, az oroszok komplexusai az Egyesült Államokkal kapcsolatban nem voltak annyira feltűnők. Putyin 2000-ben kezdődő uralkodásának első éveiben még mindig nem volt túl a Nyugathoz való alkalmazkodáson, és óvakodott attól, hogy elherdálja elődje, Borisz Jelcin örökségét. Nem tekintette Oroszországot a nyugati vezetésű világrend irányadójának. A Nyugattal szembeni nyílt ellenségeskedés, amelyet Putyin a 2007-es müncheni biztonsági konferencián tartott beszédében fejezett ki, azonban az Egyesült Államokkal való kapcsolatok romlásának kezdetét jelentette, amelyet csak némileg késleltetett a Medvegyev négyéves elnöksége alatt megkísérelt „visszaállítás”. 2014-re Moszkva új hangsúlyt fektetett az orosz büszkeségre és újraéledt nagyhatalmi törekvéseire, és ezzel kvázi hazafias hisztériát keltett az Egyesült Államokkal kapcsolatos régi sérelmekből. A legerősebb megnyilvánulás azonban a „különleges művelet” tavalyi kezdete óta jelentkezett.
Azóta az Egyesült Államokkal szembeni orosz attitűdök drasztikusan romlottak. 2022 februárjában az oroszok 31 százaléka viszonyult pozitívan az Egyesült Államokhoz. Egy évvel később a Levada Központ, a független orosz közvélemény-kutató szervezet szerint a megkérdezettek mindössze 14 százaléka vélekedett pozitívan az Egyesült Államokról, 73 százalékuk pedig negatívan. Az Európával kapcsolatos pozitív attitűdök csökkenése sem sokkal marad el: 2023 februárjában a megkérdezett oroszok mindössze 18 százalékának volt pozitív véleménye az uniós országokról, míg 69 százalékuknak nem. Az összeesküvés-elméletekkel és Putyin saját növekvő elszigeteltségével kombinálva az Amerikával kapcsolatos orosz fixációk a militarizmus erős receptjévé váltak.
Az orosz magatartás forrásai
Putyin Amerika-ellenességének felkarolása különösen veszélyes, mert rezsimje egyre inkább figyelmen kívül hagyja a régi vörös vonalakat. A hidegháború idején legalábbis mindkét fél egyetértett abban, hogy az egymásnak okozott károk következményei elfogadhatatlanok lennének. Putyin problémája, sőt valójában az egész világ problémája jelenleg az, hogy az orosz kormányból hiányzik az az ösztön, amely az 1960-as évek vége óta következetesen a Nyugattal való enyhüléshez vezetett: a tárgyalási hajlandóság. Ehelyett Putyin felfüggesztette a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló együttműködést, infantilis könnyedséggel beszélt a nukleáris csapás lehetőségéről, ezeréves sérelmeket emlegetett, és nem mutatott hajlandóságot a párbeszéd minimális szintjének fenntartására sem. Mindezek a cselekedetek kedvezőtlenül különböztetik meg Putyin Amerika-ellenességét kései szovjet elődeiétől.
Ha megnézzük a mai orosz magatartás forrásait, a körülmények egy megszállott küldetéssel rendelkező diktátorról árulkodnak. Ami az ideológiát illeti, Oroszország új külpolitikai koncepciója az ország „különleges helyzetére mint eredeti államcivilizáció, mint hatalmas eurázsiai és euro-csendes-óceáni hatalom” utal - ez figyelemre méltó új kifejezés. Ez a koncepció továbbá Oroszország szerepére hivatkozik „az orosz nép és más népek megszilárdításában, amelyek az orosz világ kulturális és civilizációs közösségét alkotják” - ez egy olyan földrajzi tér, amelynek a határai nincsenek meghatározva.
Ennek az Oroszország történelmi fejlődésének különböző szakaszaiban újra és újra felbukkanó ideológiának az eklektikus lényegét Vladimir Nabokov Beszélgetés darab, 1945 című novellája írta le frappánsan, amelyben az Egyesült Államokba emigrált egykori fehér hadsereg ezredese kijelenti: A nagy orosz nép felébredt, és az én országom ismét nagy ország. Három nagyszerű vezetőnk volt. Volt Iván, akit az ellenségei Rettenetesnek neveztek, aztán volt Nagy Péter, és most itt van Joszif Sztálin. ... Ma minden szóból, ami Oroszországból elhangzik, érzem a régi Oroszország erejét, érzem a régi Oroszország anyjának pompáját. Ő újra a katonák, a vallás és az igaz szlávok országa.
(Kovács Ferenc, index.hu)
