Ferenc pápa: Nem keresztény az, aki nem indul el, hogy hirdesse a jó hírt!
Április 12-én a Szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről szóló katekézissorozatát. Olasz nyelvű beszédében Szent Pál gondolatait felhasználva elmélkedett az örömhírhirdetés iránti készségről: ez adja meg a lelki harchoz szükséges szilárdságot és biztosságot. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Miután láttuk – két héttel ezelőtt – Szent Pál személyes lángoló odaadását az evangéliumért, ma mélyebben elgondolkodhatunk az evangéliumi buzgóságról, ahogyan ő maga beszél róla, és ahogyan azt néhány levelében leírja. Saját tapasztalatai alapján Pál nem hagyja figyelmen kívül a rossz irányba tartó, torz buzgóság veszélyét; ebbe a veszélyes csapdába ő maga is beleesett a damaszkuszi úton történt gondviselésszerű földre esése előtt. Olykor rossz irányú, konok buzgósággal kell szembenéznünk, mely kizárólag emberi, a keresztény közösség számára elavult normák betartására törekszik. „Némelyek – írja az apostol – nem jó szándékkal buzgólkodnak köztetek” (Gal 4,17).
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az ügybuzgalmat, amellyel egyesek a keresztény közösség keretén belül is rossz dolgokkal foglalatoskodnak;
hamis evangéliumi buzgósággal is henceghet valaki, miközben valójában a dicsekvésnek, saját meggyőződéseinek vagy az önszeretetnek a hajszolása a célja.
Ezért tegyük fel a kérdést: melyek a valódi evangéliumi buzgóság jellemzői Pál apostol szerint? Ehhez hasznosnak látszik az általános kihallgatás elején hallott szöveg [Ef 6,13–15], melyben az apostol a lelki harchoz szükséges „fegyvereket” sorolja fel. Ezek között találjuk az evangélium hirdetésére való készséget, melyet egyesek „buzgóságnak” fordítanak – ez az ember buzgón harcol ezekért az eszmékért, ezekért a dolgokért –, s ezt a buzgóságot nemegyszer „saruként”, „lábbeliként” emlegetik. De vajon miért? Hogyan függ össze az evangélium iránti buzgóság azzal, amit az ember a lábára tesz?
Ez a metafora Izajás próféta egyik szövegére megy vissza, mely így szól: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Királlyá lett a te Istened«” (Iz 52,7).
Itt is találunk utalást az örömhír hirdetőjének a lábára. Hogy miért? Mert annak, aki hirdetni megy, lábra kell állnia, el kell indulnia! De azt is jegyezzük meg, hogy Pál ebben a szövegben úgy beszél a saruról, mint a fegyverzet részéről, a csatába induló katona felszerelésének analógiáját követve: a harcban elengedhetetlen volt, hogy az ember biztosan álljon a lábán, a terep csapdáinak elkerülésére, melyekkel az ellenfél gyakran teleszórta a csatateret, és hogy legyen ereje a futáshoz és a helyes irányba való mozgáshoz. Ezért volt hát fontos a saru: a futáshoz és az ellenség csapdáinak elkerülésére kellett.
Az evangéliumi buzgóság az a támasz, amelyre az örömhírhirdetés támaszkodik, a hírnökök pedig olyanok, mint Krisztus testének, az Egyháznak a lábai.
Nincs örömhírhirdetés megmozdulás nélkül, elindulás nélkül, kezdeményezés nélkül! Ez azt jelenti, hogy egyedül úton lévő keresztény létezik! Nem keresztény az, aki nem lép ki magából, aki nem indul el, hogy hirdesse a jó hírt!
Nincs örömhírhirdetés megmozdulás nélkül, járás nélkül! Az ember nem hirdetheti az evangéliumot mozdulatlanul, irodába zárkózva, az íróasztalnál ülve vagy az online tér harcosaként másokkal vitatkozva, és az evangéliumhirdetés kreativitását innen-onnan átvett gondolatok „copy-paste”-jével helyettesítve. Az evangéliumot úgy hirdethetjük, ha megmozdulunk, megyünk, járunk.
A Pál által használt kifejezés, mellyel az evangéliumvivők lábbelijét jelöli, olyan görög szó, amely készenlétet, felkészültséget, serénységet jelent. Ez a tunyaság ellentéte, mely összeegyeztethetetlen a szeretettel. Másutt ugyanis Pál azt mondja: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,11). Ezt a magatartást követelte meg a Kivonulás könyve a húsvéti szabadulás emlékáldozatának elköltéséhez: „Így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása. Én végigvonulok azon az éjszakán” (Kiv 12,11–12a). A hírnök készen áll az indulásra, és tudja, hogy az Úr meglepő módon halad el; ezért mentesnek kell lennie a tervektől, és készen kell állnia a váratlan, új cselekvésre: késznek kell lennie a meglepetésekre! Az, aki az evangéliumot hirdeti, nem ülepedhet meg az elfogadhatóság vagy a „mindig is így csináltuk” börtönében, hanem késznek kell lennie követni egy nem e világból származó bölcsességet, ahogy Pál mondja, amikor magáról beszél: „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja” (1Kor 2,4–5).
Látjátok, testvéreim, milyen fontos ez a készenlét az evangélium újdonságára, a lendületes hozzáállás, a kezdeményezőkészség, a bátorság, hogy úttörők legyünk. Az, hogy nem szalasztjuk el az alkalmat arra, hogy a béke evangéliumát hirdessük, azt a békét, amelyből Krisztus többet és jobban tud adni, mint a világ.
Ezért biztatlak benneteket, hogy legyetek olyan evangéliumhirdetők, akik útnak indulnak, akik félelem nélkül járnak, hogy elvigyék Jézus mindent megváltoztató szépségét és újdonságát.
„Igen, Atyám, Jézus megváltoztatja a naptárat, mert most már Krisztus előtti éveket is emlegetünk.” – „Persze, azt is megváltoztatja, de legfőképp az emberi szívet változtatja meg!” Te hagyod-e, hogy Jézus megváltoztassa a szívedet? Vagy langyos, mozdulatlan keresztény vagy? Gondolkodj el ezen: lelkesedsz-e Jézusért, haladsz-e előre? Gondolkodj el egy kicsit!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Tegnap volt a Pacem in terris enciklika hatvanadik évfordulója. Ezzel a körlevéllel Szent XXIII. János pápa az úgynevezett hidegháború két szembenálló blokkja közötti feszültség csúcspontján fordult az Egyházhoz és a világhoz. A pápa mindenki előtt megnyitotta azt a tágas horizontot, amelyben a békéről beszélhetünk és a békét építhetjük: rámutatott Isten tervére a világról és az emberiség családjáról. Ez az enciklika valódi áldás volt, fénysugár a sötét felhők között. Üzenete ma is nagyon időszerű. Elég, ha ezt a részt idézzük: „A politikai közösségek közötti kapcsolatokat, akárcsak az egyes emberek közötti kapcsolatokat, nem a fegyverek erejével kell szabályozni, hanem az értelem fényében, vagyis igazságban, igazságosságban, tevékeny szolidaritásban” (62. pont [a magyar kiadásban: 114. pont]). Kérem a híveket, valamint a jóakaratú férfiakat és nőket, hogy olvassák el a Pacem in terrist, és imádkozom, hogy ez a dokumentum inspirálja a nemzetek vezetőit terveikben és döntéseikben.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News Facebook-oldala
Magyar Kurír
