Raniero Cantalamessa nagypénteken: Krisztus halálát hirdetjük a feltámadással együtt!
A római Szent Péter-bazilikában 17 órakor elkezdődött nagypénteki szertartáson Ferenc pápa jelenlétében mondta el Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros ünnepi homíliáját. A Pápai Ház szónoka a „nyugati szekularizált világ nem történelmi, hanem ideológiai megtévedéséről, a teljes relativizmus veszélyéről” beszélt, mely „Isten halálát hirdeti és helyébe az embert állítja”.
Az Egyház kétezer éve hirdeti és ünnepli ezen a napon Isten Fiának kereszthalálát. Minden szentmisében az átváltoztatás után felhangzik a hitvallás: „Halálodat hirdetjük, Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” – kezdte beszédét a szónok, de rögtön hozzátette: Istennek egy másik halálát hirdeti immár másfél évszázada mindmáig a szekularizált nyugati világ. Amikor a kultúra világában „Isten haláláról” beszélnek, akkor Istennek ezt a halálát ideológiai, és nem történelmi értelemben veszik. Néhány teológus pedig, nehogy lemaradjon, nagy sietve ráépíti az „Isten halála teológiáját”. Mi pedig nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket az értelmezéseket, különben sok hívőt cserben hagynánk. Az „istenhalált” a német filozófus Nietzsche adja a szájába annak az „őrült embernek”, aki lélekszakadva érkezik egy város terére és kiáltja: „Hova ment az Isten? Én megmondom nektek: Mi öltük meg: te és én! (…) Soha nem volt ennél nagyobb akció. Akik ezután jönnek, e tett következtében egy magasabb szintű történelemhez tartoznak majd, mint ami valaha is volt!”
Ám ha ez az állítás igaz lenne, akkor a történelmet nem Krisztus előtti és Krisztus utáni korszakra kellene felosztani, hanem Nietzsche előttire és Nietzsche utánira. Látszólag ugyan semmi sem kerül Isten helyébe, hacsak nem az ember, pontosabban egy Übermensch – „szuperember”, vagy „emberfeletti ember”, aki előtt elégedetten és büszkén lehetne kiáltani: „Ecce homo!” – „Íme az ember!” De nem tart soká, hogy felismerjük: az ember – ha egyedül marad – semmi. Mit tettünk egykor, hogy leoldjuk ezt a földet a nap láncáról? Merre mozog most? És mi merre mozdulunk? Mindentől távol és egyedül? Nemde ez a mi örökös bukásunk?
Azt sem tudjuk, merre van előre és hátra, fel és le, és csak bolyongunk, mintha egy végtelen semmiben járnánk
– foglalta össze a nyugati szekularizált társadalom mai irányvesztett emberének a helyzetét a szónok.
Ám az az „őrült ember” hallgatólagosan megnyugtató választ is kínál: „Semmiképpen nem bolyongunk mi a végtelen semmiben, mert az ember megoldja a feladatot, amit az Isten mindeddig rábízott!” A hívő ember válasza ezzel szemben: „Igen, pontosan ez történt és történik most is: úgy bolyongunk, mintha végtelen semmiben vándorolnánk.” Lényeges, hogy éppen az említett szerző kiáltványa nyomán jutunk el oda, hogy az emberi létezést „halálra szánt létként” értelmezzük, és az ember minden feltételezett lehetőségét „kezdettől fogva semminek” tekintsük.
„Túl a jón és a rosszon” – utalt a szónok a filozófus egyik könyvének a címére, majd megjegyezte, hogy a jón és a rosszon túl csak „a hatalom akarása” van, és tudjuk, hogy az hová vezet – célzott kimondatlanul is a múlt század szörnyűségeire. De nekünk nem szabad megítélni egy ember szívét sem, amelyet csak Isten ismer. Az említett szerzőnek is része volt a szenvedésben élete során, és meglehet, a szenvedés jobban Krisztushoz kapcsolta, mint ahogyan a vádaskodások.
Mint amikor egy dühös kisgyerek ököllel próbálja ütlegelni az apja arcát, mígnem kimerülve annak karjaiba omlik, aki megnyugtatja és a szívéhez szorítja. A személyt, akit egyedül Isten ismer, nem ítélhetjük meg.
De a folytatást, amiről a kiáltványa szól, azt nem csak lehet, de meg is kell ítélnünk. A kiáltvány szülte korszakot a legkülönfélébb módon nevezték el, mígnem divatossá lett a „posztmodern” kifejezés a Nyugat értelmiségi köreiben. Mindezek közös nevezője a teljes relativizmus, mégpedig minden területen: az etikában, a nyelvben, a filozófiában, a művészetben és természetesen a vallásban. Itt semmi sem szilárd, minden folyékony, sőt párásan gomolygó.
Keresztény hívő kötelességünk megmutatni – mutatott rá a kapucinus bíboros –, mi rejlik e kiáltvány mögött – vagy alatt… ami hasonlítható egy ősi láng lobbanásához, egy hirtelen vulkánkitöréshez, mely a világ kezdete óta soha nem aludt ki. Az emberi drámának is megvolt a „mennyei nyitánya a tagadás szellemében”, amely nem fogadta el, hogy másvalakinek a kegyelmében létezzen. Azóta is toborozza ügyének támogatóit, mindenekelőtt a naiv Ádámot és Évát: „Olyanok lesztek, mint Isten. Megismeritek a jót és a rosszat!” (Ter 3,5).
A modern embernek mindez csak a rossz eredetmagyarázó mítosza. És – a mítosznak mai pozitív értelmében – ez a rossz létezik a valóságban! Ám a történelem, az irodalom és a mi saját személyes tapasztalatunk is azt sugallja, hogy
e „mítosz” mögött olyan transzcendens igazság rejlik, amit semmiféle történelem-magyarázat vagy filozófiai érvelés sem tud közvetíteni nekünk. Isten azonban ismeri büszkeségünket, így eljött hozzánk: saját magát kiüresítve, megsemmisítve a szemünk láttára.
Ő Jézus Krisztus, ahogyan a filippi levél himnusza tanítja: „Kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–8).
Amit az az „őrült ember” kiált, hogy „az Istent mi öltük meg”, egyszer valójában megtörtént az emberiség történetében, de egészen más értelemben. Mert igaz, testvéreim – mondta őszintén a kapucinus szónok – hogy mi öltük meg a Názáreti Jézust. Ő meghalt a mi bűneinkért és az egész világ bűneiért (vö. Jn 2,2).
Feltámadása azonban arról biztosít bennünket, hogy ez az út nem pusztulásra vezet, hanem bűnbánatunk révén életünk apoteózisához, átistenülésünkhöz, amit máshol hiába keresünk.
A szónok nem azért beszélt minderről nagypénteken, hogy meggyőzze az ateistákat: „Isten nem halt meg!” Közülük a leghíresebbek saját halálukkal már felfedezték ezt, akik pedig még élnek közülük, azoknak más eszköz kell, mint egy barát prédikációja. Erről pedig az Úr maga fog gondoskodni mindazok számára, akik megnyitják a szívüket az igazságnak. A beszéd célja, hogy a hívőket – köztük talán csak néhány egyetemi hallgatót – visszatartson attól, hogy a nihilizmus örvényébe kerüljenek, amely ennek a lelki univerzumnak az igazi „fekete lyuka”. Végül a szónok Dante Paradicsomának intő énekét idézte: „Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra! Ne légy, mint toll a szélben! És ne véljed, hogy szennyed bármely víznek mossa habja!” (Par V, 73–75).
Továbbra is meghatott hálával és minden eddiginél meggyőzőbben ismételjük azokat a szavakat, amelyeket minden szentmisében: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” – zárta nagypénteki homíliáját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
A most 88 éves – és így Ferenc pápánál két évvel idősebb – Cantalamessa kapucinus atya immár 43 éve töretlenül hirdeti az értünk meghalt és nekünk feltámadt Krisztus örömhírét, mindig keresve az adott időszak emberi kihívásaira adott választ a Kinyilatkoztatás és az Egyház hagyománya jegyében, amit ő alapos filozófiai felkészültséggel és karizmatikus lelkülettel értelmez.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
