Ferenc pápa: Segítsd a csüggedőket, így benned is újraéled majd a remény
Április 5-én a Szentatya a nagyhéthez kapcsolódva katekézisében a Megfeszített Jézusról elmélkedett. Ahogyan Jézus kínszenvedését és halálát a feltámadás követte, ahogyan a megaláztatást a megdicsőülés követte, úgy a mi életünkben is a sebek, a „halálok” a remény forrásaivá válhatnak. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Vasárnap a szentmisén az Úr szenvedéstörténetét hallhattuk. Ezekkel a szavakkal végződik: „Lepecsételték a követ” (Mt 27,66): úgy tűnik, mindennek vége. Jézus tanítványai számára ez a kő a remény végét jelenti. A Mestert keresztre feszítették, a legkegyetlenebb és legmegalázóbb módon megölték, gyalázatosan felakasztották a városon kívül: nyilvános kudarc, a lehető legrosszabb vég – abban a korban a legrosszabb ez volt. A tanítványokat eltöltő csüggedés tőlünk sem teljesen idegen. Bennünk is komor gondolatok kavarognak, és csalódottak vagyunk: miért ilyen nagy a közöny Istennel szemben? Érdekes: miért ilyen nagy a közöny Istennel szemben? Miért van ennyi rossz a világban? Gondoljatok bele, mennyi rossz van a világban! Miért nőnek tovább az egyenlőtlenségek, és miért nem jön el a vágyva vágyott béke? Miért ragaszkodunk ennyire a háborúhoz, egymás bántásához? Mennyi meghiúsult remény, mennyi csalódás él mindenki szívében! És ott van az az érzés is, hogy a régi idők jobbak voltak, hogy a dolgok nem mennek úgy a világban, még az Egyházban sem, mint régen… Egyszóval, ma is úgy tűnik, hogy a remény a bizakodás feladásának köve alá van zárva. Most arra kérlek mindannyiótokat, hogy gondolkodjatok el:
hol van a reményed? Van-e élő reményed, vagy már eltemetted, emlékeid fiókjába zártad? Hajt-e előre a reményed, vagy csak romantikus emlék, mintha nem is létezne? Hol van ma a reményed?
Egy kép rögzült a tanítványok fejében: a kereszt. Ott ért véget minden. Oda összpontosult mindennek a vége. De nem sokkal később épp a keresztben fedeztek fel egy új kezdetet. Kedves testvéreim, így csírázik ki Isten reménye, így születik meg és születik újjá Isten reménye meghiúsult várakozásaink fekete lyukaiban. Isten reménye, az igazi remény pedig sosem okoz csalódást. Gondoljunk csak a keresztre: a legszörnyűbb kínzóeszközből Isten a szeretet legnagyobb jelét nyerte ki.
Az élet fájává változott halálfa arra emlékeztet bennünket, hogy Isten kezdetei gyakran a mi végeinkkel kezdődnek. Ő így szeret csodákat tenni.
Nézzünk hát ma a keresztfára, hogy kicsírázzon bennünk a remény: ez a mindennapi, csendes, alázatos erény, mely talpon tart bennünket, és segít előrehaladni. Remény nélkül nem tudunk élni. Gondolkodjunk el ezen: hol van a reményem? Nézzünk ma a keresztfára, hogy kicsírázzon bennünk a remény, hogy kigyógyuljunk a szomorúságból – mennyi a szomorú ember…
Amikor kimehettem az utcára, most nem tudok, mert nem engednek, de amikor kimehettem az utcára a korábbi egyházmegyémben, szerettem nézni az emberek tekintetét. Annyi szomorú tekintet! Szomorú emberek, magukban beszélő emberek, mobiltelefonjukkal sétáló emberek, béke és remény nélkül. Hol van ma a reményed? Szükségünk van egy kis reményre, hogy kigyógyuljunk a szomorúságból, amelybe belebetegedtünk, hogy kigyógyuljunk a keserűségből, amellyel szennyezzük az Egyházat és a világot. Testvéreim, nézzünk a Megfeszítettre. És mit látunk? A meztelen, mindentől megfosztott Jézust, a megsebzett Jézust, a megkínzott Jézust látjuk. Ez lenne mindennek a vége? Itt születik a reményünk!
Lássuk, hogyan születik újjá e két nézőpontból a teljesen kihunyni látszó remény. Először is, a mindenétől megfosztott Jézust látjuk: miután „keresztre feszítették, sorsot vetve megosztoztak ruháin” (Mt 27,35). A megfosztott Isten: Ő, akinek mindene megvan, engedi, hogy megfosszák mindenétől. Ez a megaláztatás a megváltás útja. Isten így győzi le színleléseinket. Mi ugyanis nehezen fedjük fel magunkat, nehezen vagyunk őszinték: mindig megpróbáljuk elfedni az igazságot, mert nem tetszik nekünk; külsőségekbe öltözködünk, melyeket keresünk és ápolunk, álarcokba, hogy álcázzuk magunkat és jobbnak mutassuk magunkat, mint amilyenek vagyunk.
Kicsit olyan ez, mint a sminkelés szokása: belső sminkelés, hogy másoknál különbnek látsszunk… Azt gondoljuk, hogy a színlelés, a megjelenés a fontos, hogy mások jót mondjanak rólunk. És felékesítjük magunkat külsőségekkel, feldíszítjük magunkat külsőségekkel, felesleges dolgokkal; ám így nem találunk békét. Aztán lekopik a smink, tükörbe nézel a csúnya arcoddal, de az igazi arcod, melyet Isten szeret, nem a „sminkelt” arc. A mindentől megfosztott Jézus arra emlékeztet bennünket, hogy
a remény úgy születik újjá, ha vállaljuk önmagunk igazságát – ha őszinték vagyunk magunkhoz –, ha felhagyunk a kétszínűséggel, ha megszabadulunk a hamisságainkkal való békés együttéléstől.
Néha annyira hozzászokunk, hogy hazugságokat mondunk magunknak, hogy úgy élünk együtt a hazugságokkal, mintha azok igazságok lennének, és végül a hazugságaink megmérgeznek bennünket. Arra van szükségünk, hogy visszatérjünk a szívünkhöz, a lényeghez, az egyszerű élethez, elszakadva a sok haszontalan dologtól, a sok reménypótléktól. Ma, amikor minden bonyolult, és fennáll a veszély, hogy elveszítjük a fonalat,
egyszerűségre van szükségünk, újra fel kell fedeznünk a mértékletesség értékét, a lemondás értékét, meg kell tisztulnunk mindattól, ami beszennyezi szívünket és elszomorít bennünket.
Mindannyian gondoljunk egy haszontalan dologra, amelytől meg kellene szabadulnunk, hogy megtaláljuk önmagunkat. Gondoljunk csak bele, mennyi haszontalan dolog van az életünkben! Itt, két héttel ezelőtt, a Szent Márta Házban, ahol lakom – ez egy szálloda sok embernek –, elterjedt annak a kérésnek a híre, hogy ezen a nagyhéten jó lenne átnézni a szekrényünket, és megszabadulni azoktól a dolgoktól, amelyeket nem használunk… el sem tudjátok képzelni, mennyi minden van! Jó megszabadulni a haszontalan dolgoktól. És ezeket a szegényeknek, a rászorulóknak adták. Nekünk is annyi haszontalan dolog van a szívünkben – és kívül is. Nézzétek át a ruhatáratokat: nézzétek át! Ez hasznos, ez haszontalan… takarítsatok ki!
Nézzétek meg lelketek ruhásszekrényét: mennyi haszontalan dolog van, mennyi hiú ábránd!
Térjünk vissza az egyszerűséghez, a valódi dolgokhoz, melyekhez nem kell smink. Ez egy remek gyakorlat!
Másodszor is nézzünk a Megfeszítettre, és szemléljük a megsebzett Jézust. A feszület megmutatja a kezét és lábát átszúró szögeket, a megnyitott oldalát. De a test sebeihez a lélek sebei is kapcsolódnak: mennyi gyötrelmet kellett elviselnie! Jézus egyedül van: övéi, barátai, sőt tanítványai is elárulták, kiszolgáltatták és megtagadták, a vallási és világi hatalom elítélte, kiközösítette, Jézus még az Istentől való elhagyatottságot is megtapasztalta (vö. Mt 27,46). A kereszten az elítélés oka is olvasható: „Ez Jézus, a zsidók királya” (Mt 27,37). Ez gúny: Őt, aki elmenekült, amikor királlyá akarták tenni (vö. Jn 6,15), azért ítélik el, mert királlyá tette magát; bár nem követett el bűncselekményt, két gonosztevő közé állítják, és az erőszakos Barrabásnak adnak kegyelmet őhelyette (vö. Mt 27,15–21). Jézus tehát testben és lélekben egyaránt sebeket hordoz. Azt kérdezem: hogyan segíti ez a mi reményünket? Az, hogy látom a meztelen Jézust, a mindentől megfosztott Jézust, mit mond az én reményemnek, hogyan segít ez nekem?
Mi is sebzettek vagyunk. Ki ne kapott volna sebeket az életben? Sokszor rejtettek a sebeink, mert szégyenkezve elrejtjük őket. Ki ne hordozná múltbeli döntéseinek, a meg nem értettségnek, a nem nagyon szűnő és nehezen leküzdhető fájdalmak sebeit? Ide tartoznak az elszenvedett sérelmek által, a gúnyos szavak által, a szívtelen ítélkezések által okozott sebek is!
Isten nem rejti el előlünk a testét és lelkét borító sebeket! Azért mutatja meg őket, hogy ráébresszen: húsvétkor új út nyílhat meg előttünk: sebeink fényforrássá válhatnak.
Mondhatná valaki: „Szentatya, ne túlozzon!” Pedig így igaz: próbáljátok ki! Próbáljátok ki! Gondolj a sebeidre, azokra, amelyet csak te hordozol! Ilyen seb mindannyiunk szívében ott rejtőzik. És nézz az Úrra! Meglátod, hogy azokból a sebekből fénysugarak törnek elő! Jézus a kereszten nem szemrehányást tesz, hanem szeret. Szeret, és megbocsát azoknak, akik megsebzik (vö. Lk 23,34). Így változtatja a rosszat jóra, így változtatja a fájdalmat szeretetté.
Testvéreim, nem számít, hogy az élet kicsit vagy nagyon sebzett meg, a lényeg az, hogy mit kezdesz a sebeiddel. A kicsikkel, a nagyokkal, azokkal, amelyek mindig nyomot hagynak a testben, a lélekben. Mit kezdesz a sebeiddel? Te mit teszel a sebeiddel? „Ó, Atyám, nekem nincsenek sebeim.” – „Vigyázz, gondold meg kétszer, mielőtt ezt mondod.”
Ezt kérdezem tőled: mit csinálsz a sebeiddel, azokkal, amelyeket csak te ismersz? Engedheted, hogy neheztelésben és szomorúságban elfertőződjenek, vagy egyesítheted őket Jézus sebeivel, hogy a te sebeid is fényessé váljanak.
Gondoljatok arra, hány fiatal van, aki nem bírja elviselni a sebeit, és öngyilkosságba menekül: városainkban manapság nagyon sok fiatal él, aki nem lát kiutat, akinek nincs reménye, és inkább drogokhoz nyúlnak, hogy felejtsenek… szegénykék. Gondoljatok rájuk! És te, te milyen drogot használsz, hogy elfedd a sebeidet?
Sebeink reményforrássá válhatnak, ha a miattuk való siránkozás vagy az elrejtésük helyett mások könnyeit törölgetjük; ha ahelyett, hogy neheztelnénk amiatt, amit elvettek tőlünk, azzal törődünk, ami másoknak hiányzik; ha a magunkba fordulás helyett lehajolunk a szenvedőkhöz; ha ahelyett, hogy magunknak koldulnánk szeretetet, észrevesszük azokat, akiknek ránk van szükségük.
Mert csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha nem önmagunkra gondolunk.
De ha továbbra is magunkra gondolunk, soha többé nem találjuk meg önmagunkat. És ha így teszünk – a Szentírás azt mondja –, hamar begyógyul a sebünk (vö. Iz 58,8), és újra kivirágzik bennünk a remény. Gondolkodjatok el ezen: mit tehetek másokért? „Sebzett vagyok, megsebeztek a bűnök, megsebzett a történelem” – mindenki hordozza saját sebeit. Mit teszek? Nyalogatom a sebeimet egész életemben? Vagy meglátom mások sebeit, és a saját életem sebzett tapasztalatával megyek, hogy segítsek másoknak gyógyulni?
Ez a mai nap feladata, mindannyiótoknak, mindannyiunknak. Az Úr segítsen, hogy tudjunk előrehaladni!
A Szentatya felhívásai az általános kihallgatás végén:
Holnap lesz a sport világnapja a békéért és a fejlődésért, melyet az ENSZ vezetett be. Kívánom, hogy ez a világnap is hozzájáruljon a szolidaritásra való törekvésnek, a barátságnak és a testvéri osztozásnak az erősítéséhez.
A nagyhét folyamán, amikor Krisztus kínszenvedésére és igazságtalan halálára emlékezünk, különösen is gondolok a háborús bűncselekmények áldozataira, és miközben arra biztatlak benneteket, hogy imádkozzatok értük, fohászkodjunk Istenhez, hogy minden ember szíve megtérjen. És a kereszt előtt álló Máriára, a Szűzanyára tekintve az édesanyákra gondolok: a háborúban elesett ukrán és orosz katonák édesanyáira. Ők halott gyermekek édesanyjai. Imádkozzunk ezekért az édesanyákért!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News Facebook-oldala
Magyar Kurír
