Antiszemita erőszakhullám a forradalom és szabadságharc idején
A magyar történelemórák tananyagából többnyire kimarad, hogy 1848. március 15. után antiszemita erőszakhullám söpört végig az országon, a közrend átmeneti felbomlása az ország több településén is felszínre hozta lakosság zsidóellenességét, és halálos áldozatokkal járó pogromokra is sor került.
Több mint harminc városban törtek ki kisebb-nagyobb antiszemita zavargások, ezekben összesen több tízezer fő vett részt. Ahogy Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek írják, a pogromok résztvevői között voltak magyarok, németek, szlovákok, polgárok, diákok és parasztok, férfiak és nők egyaránt.
Zsidók a nemzetőrségben
Már két nappal a forradalom kitörése után, március 17-én, azaz éppen 175 éve, a pesti polgárőrség tagjai, a magyar huszárok, valamint a német vezényleti nyelvű dragonyosok és vadászok kijelentették, hogy inkább leteszik a fegyvert, mint hogy akár egyetlen zsidóval is együtt szolgáljanak az épp megalakuló nemzetőrségben. A Pest városi Rendre Ügyelő Választmány elfogadta kérésüket, és egy hatodik nemzetőri osztály létrehozásáról döntött, külön a zsidóknak.
De ez a rendszer sem működött sokáig, Óbudán például annyira megszaporodtak az összetűzések a nemzetőrség magyar és zsidó alakulatai között, hogy a zsidó nemzetőrök csak sorkatonákkal mertek járőrözni. Végül a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmány március 26-án „ideiglenesen” ki is zárta a zsidókat a nemzetőrségből.
Április 19-én a Nemzeti Múzeum előtt, ahol egy hónapja még a Nemzeti dalt szavalták, a szónokok már azt követelték, hogy űzzék ki a zsidókat a városból, és fegyverezzék le a zsidó nemzetőröket. A felbőszült tömeg a Terézvárosba vonult, ahol sok zsidó lakott, üzleteket és lakásokat fosztottak ki, többeket pedig az utcán vertek meg.
Kossuth azt javasolta, ha kell, ágyúval lőjenek bele az antiszemita csőcselékbe, de minisztertársai leszavazták. Batthyány Lajos miniszterelnök személyesen sietett a tömeg lecsillapítására, de lehurrogták, végül a hadsereg állította helyre a rendet, de a kormány néhány nap múlva a randalírozók követelésének engedve tényleg elrendelte a zsidó nemzetőrök lefegyverzését.
„A sors úgy akarta, hogy Magyarország újjászületésének napjai ne jegyeztessenek föl e nemzet könyvébe foltok nélkül: szabadságunk meg van fertőzve, mégpedig a legszennyesebb módon” – írta a történtekről a Budapesti Híradó.
Petőfi Sándor naplójában a német polgárokat vádolta zsidóellenes hangulatkeltéssel, „miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket itt üldözni minálunk?” – tette fel a kérdést a költő.
Polgári és paraszti antiszemitizmus
Kádár Gábor és Vági Zoltán szerint 1848-ban „a politikai bizonytalanság felszínre hozta az (elsősorban német) városi polgárság gazdasági alapú és a paraszti tömegek premodern, babonás zsidóellenességét”. A kétféle antiszemitizmus, ha céljaiban nem is, de alapjaiban valóban különbözött. A városi polgárságnak az nem tetszett, hogy 1840-ben törvényileg engedélyezték a zsidóknak, hogy – a bányavárosokat leszámítva – bárhol letelepedjenek, szabadon kereskedjenek, ipart űzzenek, gyárat alapítsanak, sőt voltak olyan települések, ahol a zsidók földszerzési tilalmát is feloldották.
A főleg német ajkú városi polgárságnak a városokba költöző zsidók konkurenciát jelentettek, ezért a városok képviselői többnyire következetesen ellenezték az egyenjogúsító lépéseket. A helyzet odáig fajult, hogy még a forradalom előtt, február 19-én pogrom kezdődött Pozsonyban, amikor híre ment, hogy egy követ a zsidók teljes polgári jogegyenlőségét javasolta. A pogrom három napig tartott, a hadsereg verte le a zavargásokat.
Éppen ezért a forradalom idején kitört antiszemita zavargásoknak is visszatérő követelése volt, hogy a zsidók költözzenek ki az adott városból.
Március 19-én Pozsonyban ismét elterjedt, hogy az országgyűlés zsidóbarát döntést fog hozni, ezért zsidó boltok kirakatait törték be, és megrohamozták az egykori gettót, azt követelve, hogy „a városban lakó izraeliták kiűzessenek”.
„A csőcselék féktelensége, fájdalom, támaszt és felbátorítást talált azon keserű ellenszenvben, mellyel a városi polgárság nagy része a zsidók ellen viseltetik. Sok zsidó kegyetlenül megveretett, mindnyájan ártatlan családaikkal együtt, aggodalom, és rettegés közt számlálták a perceket” – számolt be az esetről a Pesti Hírlap.
Az országgyűlés persze közben semmilyen zsidóbarát döntésre nem szánta el magát, sőt a zsidó vallás még a március végén elfogadott vallási emancipációs törvényből is kimaradt. Szatmár vármegye követe pedig arról beszélt, konfuciánusok, törökök, hinduk és perzsák is jöhetnek Magyarországra, csak zsidók ne.
Az alsóbb néprétegek zsidóellenessége ehhez képest többnyire babonákon alapult, Kassán például az a javaslat született, hogy a zsidók „oszlassák el a vallásuk titkaival kapcsolatos aggodalmakat”, és ha ezt nem teszik meg, űzzék ki őket az egész országból. Szegeden pedig, miután a zsidók hálaadó istentiszteletet tartottak a piacon március 19-én, 20-án a csőcselék felszedte az utcaköveket, mondván, „Mózes követői lábaikkal megfertőztették” azokat.
A városi polgárokkal és a babonás parasztokkal szemben a liberális nemesség igyekezett védelmezni a zsidókat, több településen is a forradalmi kormány követei előzték meg a pogromokat. Azonban több esetben a kormány is kénytelen volt meghátrálni erős az antiszemita érzelmek előtt, Kossuth például a zsidók vallási emancipációjának elmaradása után arról írt, hogy azért nem szabad most tenni semmit a zsidók egyenjogúsítása ügyében, mert „vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg”, és ha történne valami, az csak feldühítené a csőcseléket, így pedig csak ártana a zsidóknak.
A kormány ugyanebből a megfontolásból szólított fel minden alispánt: „figyelmeztesse komolyan a zsidókat, hogy mindent kerüljenek, ami ellenük ingerültséget okozhatna”.
Szétszaggatott tóratekercs
Hermann Róbert gyűjtése szerint az 1848. március 15-ét követő másfél hónapban zsidóellenes zavargás tört ki több magyar városban, és még több településen terveztek ilyesmit. Március 23-án Varasdon „a zsidók élete és vagyona ellen” törtek ki zavargások, és ki is tiltották a zsidókat a városból. Pécsről szintén kitiltották őket, többen tényleg ki is költöztek, mire a kormánynak sikerült helyreállítania a rendet.
Esztergomból szintén ki akarták űzni a zsidókat, de ez végül a kormány közbelépésére nem sikerült, de megtámadtak zsidókat. Végül mindezekért két szolgalegényt büntettek meg.
Az egyik legsúlyosabb incidensre Szombathelyen került sor, ahol a nemzetőrség tagjai április 4-én szétverték a zsinagógát, a tóratekercset apró darabokra szaggatták és a kútba dobták, ezután kifosztották a zsidók által bérelt borospincéket is. A város később megbüntetett néhány elkövetőt, de itt is elfogadtak egy határozatot a zsidók kiköltözéséről, amit végül a kormány közbelépésére vontak vissza. A zavargók zsidó házakat támadtak meg Szereden, Rábahídvégen és Kőszegen, Nádason a házak mellett a zsinagógát is feldúlták.
Pozsonyban április 23-án botokkal felfegyverzett tömeg indult a zsidónegyed felé. Egyes feljegyzések szerint amiatt voltak dühösek, mert húsvétkor a zsidók nemcsak a zsidónegyedben lévő, hanem az azon kívüli boltjaikat is nyitva tartották. A tömeg gúnyolta a zsidókat, akik erre köveket dobáltak a gúnyolódók felé. Végül lényegében utcai harcok kezdődtek, amik a katonaság beavatkozásáig tartottak.
Másnap a tömeg újra megrohant és kifosztott több zsidó boltot és lakást, sok esetben az arrafelé élő keresztények vagyonát sem kímélték. „Magyar és külföldi lapok arról számoltak be, hogy brutális kegyetlenséggel zajlottak az események: betegeket rángattak ki az ágyukból, gyermekeket vágtak a falhoz” – írta Hermann Róbert. A zavargók a zsidó iskolát és a temetőt is szétverték. Korabeli híradások 6 és 15 fő közé tették a zavargások halálos áldozatainak számát.
Vágújhelyen május 2-án rohanták meg a helyiek a zsidók házait, a pénzt, nemesfémet és más értékeket ellopták, a papírokat, könyveket széttépték. A környékről a fosztogatások hírére sokan kocsin indultak Vágújhelyre a még az utcán heverő zsákmányért. A pogromnak két zsidó halálos áldozata is volt, egy kisgyereket az anyja karjában ütöttek agyon, egy öregember pedig akkor halt meg, amikor kidobták a betegágyából. Mivel Vágújhelyen egy 60 fős zsidó nemzetőr alakulat eleinte igyekezett visszaverni a fosztogatókat, három keresztény is meghalt.
Irány Amerika!
Mire májusra a kormánynak mindenhol sikerült többé-kevésbé helyreállítania a rendet, a zsidók annyira rossznak ítélték a saját helyzetüket, hogy egyre többen döntöttek úgy, kivándorolnak Amerikába.
„Május első fejében megalakul Pesten a központi kivándorlási egylet, mely »Fölszólítás Magyarország zsidóságához az Amerikába való kivándorlásra című kiáltványában joggal festi élénk színekkel azt a végtelen nyomort, melyet az üldözések előidéztek és panaszolja el azt a jogtalanságot, mely elvétette tőlük a törvény engedte fegyvereket is, mintegy utolsó jogukat, a jogot saját életük megvédésére kobozván így el tőlük” – írta a magyar zsidóság forradalom és szabadságharc alatti történetét összefoglaló munkájában dr. Bernstein Béla 1906-ban.
A szervezett kivándorlás mögé sokan álltak oda, és a kivándorlási egylet tőkét is gyűjtött, valamint hitelfelvételt tervezett.
„Európa minden emberének ütött a szabadság órája, csak egyedül mi, magyar zsidók (…) tengődünk a régi elnyomás alatt (…) a szégyen és gyalázat bélyegével süttetve mindenütt üldöztetünk” – állt a kivándorlásra szólító felhívásban.
A tömeges kivándorlásból végül azonban semmi nem lett, a történtek ellenére a magyar zsidóság jelentős része a szabadságharc mellé állt, amikor a Habsburgok 1848 őszén Magyarországra támadtak. A kivándorlási egylet helyiségei toborzóirodákká alakultak, a zsidó hitközségek pénzzel és ezüst kegytárgyakkal támogatták a honvédeket. Később Kossuth Lajos – minden bizonnyal túlzóan, de – azt írta, kb. 20 ezer zsidó harcolt a 180 ezer fős magyar honvédségben a horvátok, osztrákok, majd az oroszok ellen. Ezt meghálálva 1849 júliusában az országgyűlés meg is szavazta a zsidó egyenjogúsítást, igaz, ezt kiélvezni nem maradt sok idő, néhány hét múlva ugyanis elbukott a szabadságharc.
(Sarkati Zsolt, telex.hu)
