Időszerűen és személyes hangon – Mérlegen Ferenc pápa tízéves pontifikátusa
Március 13-án emlékezünk Ferenc pápa megválasztásának 10. évfordulójára. Az alábbiakban Patsch Ferenc jezsuita teológus, a Pápai Gergely Egyetem professzora írását olvashatják a jubileum kapcsán.
Egy pápa megválasztását mindig óriási várakozások előzik meg. Persze az elvárások legtöbbször egészen különbözőek. Egyesek szerint az Egyházban sürgős változásokra van szükség, és minden reform máris elkésett. Mások szerint az Egyház a változatlanság és a stabilitás szigete kellene hogy legyen, a biztonság megtestesítője egy bizonytalan és folytonosan változó világban. Az előbbi csoportba tartozók kísértése a türelmetlenség, az utóbbi képviselői pedig – akik annak drukkolnak, hogy minden maradjon a régiben – talán leginkább azzal vétkeznek, hogy nem hisznek eléggé a Szentlélek Egyházban való működésében. Ennek jele ugyanis az a szorongás és félelem, hogy valaki megváltoztathatja a „hitletéteményt” (depositum fidei), és félrekormányozhatja az Egyház hajóját.
Amikor éppen tíz évvel ezelőtt, 2013. március 13-án a bíborosok konklávéja Jorge Mario Bergogliót, a dél-amerikai jezsuitát választotta meg Péter utódául, a várakozás a tetőfokára hágott. Az egyházi „jobboldal” képviselői attól tartottak, hogy az új pápa szakítani fog két közvetlen elődje, II. János Pál és XVI. Benedek hagyománypárti teológiai és egyházpolitikai irányvonalával. A „baloldalt” ezzel szemben az nyugtalanította, hogy Bergoglio esetleg ellenségesen viszonyul majd a felszabadítás teológiájához – hiszen fiatal jezsuita elöljáró korában voltak ilyen irányú megnyilatkozásai –, és, ne adj Isten, hátat fordíthat a szegényeknek.
Senki sem merte biztosra venni, hogy vajon folytatni fogja-e a II. Vatikáni Zsinat meghirdetett programját.
Egyesek reménykedtek a Római Kúria régóta aktuálisnak tartott reformjában, mások – főképp a liberálisabb érzelmű progresszisták – még ennél is messzebbre mentek: a papok nősülésének, sőt a nők pappá szentelésének, valamint az azonos neműek házasságának engedélyezését várták tőle. A hagyományosabb felfogásúak közül is sokan sürgették viszont a Vatikán pénzügyi botrányainak felülvizsgálatát és a klerikusok által elkövetett szexuális abúzusok elleni határozott fellépést. Egyesek pedig egyenesen azt remélték a pápától, hogy lépéseket tesz a globalizáció negatív hatásai (a klímaváltozás és az ökológiai pusztítás következményei) ellen.
Bergoglio mindenki számára meglepetést okozott.
Már az első intézkedéseivel meghökkentette az Egyház hagyománykövető és haladáspárti szárnyát is, kezdve azzal, hogy – mindeddig példátlan módon – a Ferenc nevet vette fel,
amely az olasz népi vallásosságban Assisi Ferenc óta olyannyira szentnek számít, hogy egyesek számára szentségtörésnek tűnt egy olyan „világias” intézménnyel összefüggésbe hozni, mint a pápaság. Mindez azonban még csak a kezdet volt. Ferenc pápa ugyanis nemcsak nevében törekedett utánozni választott példaképét, hanem egyfajta szerepmodellnek is tekintette. Hétköznapi életvitelében és nyilvános fellépései során tudatosan igyekezett távolságot venni a pápai udvar előkelő, hagyományos (szertartásos-arisztokratikus) öltözködési, gondoskodási és életstílusától. Ehelyett inkább hozzálátott a Római Kúria háza tájának rendbetételéhez. Tanítóhivatala is kezdettől fogva sok újdonsággal szolgált. Például a kiadott dokumentumok rendszeresen hivatkozni kezdtek a világ különböző püspöki konferenciáinak tanításaira, ezzel is kifejezve és erősítve az Egyház egyetemességét, azaz katolicitását. Szokatlan vezetői stílust honosított meg, amelyben törekedett a helyi egyházak tapasztalatainak komolyan vételére. Ennek értelmében – szokatlanul kollegiális módon – hallgatóként vett részt számos püspöki szinóduson, 2018-ban pedig ő maga indította be az egész világra kiterjedő „szinódusi folyamatot”. Számos úttörő jelentőségű dokumentumot is megjelentetett, amelyek immár nem csak vájt fülű teológusoknak szóltak, hanem jó szívvel adhatók „lelki olvasmányként” a hit iránt érdeklődő jó szándékú kereső emberek kezébe is.
A tengerbe veszett menekültek emlékére;
a megválasztást követő első út Lampedusa szigetére (2013. július 8.)
Ferenc pápa jelentőségét teológiai szempontból nem lehet túlbecsülni.
Miközben rendkívül időszerű, mégis régóta elhanyagolt témákat húzott elő a sublótfiókból, új húrokat is megpendített.
Felrázta például az Egyházat azzal, hogy Jézus misszióra hívó szavát minden keresztényre érvényesnek nyilvánította (Evangelii gaudium); egy programadó enciklikával szellemi-spirituális hátteret adott a modern emberiség legsúlyosabb kihívásával, az ökológiai válsággal való szembenézéshez (Laudato si’); elődeihez hasonlóan hangsúlyozta az evangélium különböző kultúrákba való beépítésének sürgető követelményét (Querida Amazonia); fontos lépéseket tett a családi szeretetre épülő laikus spiritualitás (Amoris laetitia), valamint lelkiségteológia (Gaudete et exsultate) kidolgozásának irányába; a pápaság történelmében példátlan módon szinódus témájává, majd pedig apostoli exhortáció címzettjévé tette a fiatalokat (Christus vivit); a „szociális barátság” fogalmával globálisan érvényes javaslatot tett korunk égető társadalmi kérdéseinek megoldására (Fratelli tutti); valamint hozzálátott a Római Kúria sürgető reformjához (Praedicate evangelium). Ellenzői szerint hajlamos tekintélyelvű döntéseket hozni, és olykor meggondolatlanul nyilatkozik, ám azt kritikusai is kénytelenek elismerni, hogy hatásosan kommunikál. Ha egyes (főleg nyugati) körök húzódoznak is tőle, a „többségi Egyház” – amelynek nevében szól, s amelynek teológiáját használja – rendkívüli módon lelkesedik érte, és a jelek szerint pontosan azt a nyelvet beszéli, amit ő. Például akkor is, amikor prófétai következetességgel kiáll az Európába érkező kiszolgáltatott migránsok védelme mellett, és nyíltan állást foglal az Ukrajna elleni háborús agresszióval, valamint a globális fegyvergyártással és -kereskedelemmel szemben. Valódi globális perspektíva ez: amikor Ferenc pápa a menekültekkel való törődés emberi-keresztényi kötelességét hangsúlyozza, egyúttal a háborúkra és a klímahelyzetre is ráirányítja a figyelmet. (2022 áprilisában megjelent legújabb könyve, amely az Against war: The courage to build peace [A háború ellen. A béketeremtés bátorsága] címet kapta, szintén erről szól.)
Mindez persze elkerülhetetlenül egyes körök ellenállásába ütközik. Ferenc pápa számára a legsúlyosabb lelki-spirituális terhet alighanem a belső ellenzéke jelenti. Mint emlékezetes, 2016 szeptemberében négy bíboros (név szerint Walter Brandmüller, Raymond Burke, valamint az azóta elhunyt Joachim Meisner és Carlo Caffarra) váratlanul nyílt ellenkezését fejezte ki azzal a móddal szemben, ahogyan Ferenc pápa péteri szolgálatát teljesíti. „Kétségeket” (dubia) fogalmaztak meg tanításával kapcsolatban, különösen a családi és a szexuális morált, valamint az újraházasodott elváltak szentségekhez járulásának jogi-egyházfegyelmi kérdését illetően. Szerintük az Amoris laetitia (2016) szinódus utáni apostoli buzdítás „bizonytalanságot, zavart és irányvesztést okozott számos hívő körében”, ezért látták szükségesnek a „formális korrekció” közzétételét a pápával szemben. Az érintett nem válaszolt.
A sors iróniája, hogy Ferenc pápa helyében ezek a bíborosok valószínűleg habozás nélkül kiközösítettek volna bárkit, aki nyíltan szembe mer helyezkedni a pápai Magisterium tanításával.
Fontos azonban tudatosítani, hogy – a látszat ellenére – a mindenkori ellenzők csak egy hangos, ám elenyésző kisebbséget képviselnek, amely messze a valós arányán és jelentőségén felül szerepel a híradásokban. A világegyház túlnyomú része mély lelki szeretetegységben él Ferenc pápával, sőt – különösen Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában (azaz a demográfiailag a kereszténység jövőjét jelentő kontinenseken) – lelkesen támogatja a kezdeményezéseit.
Bergoglio pedig – aki 1936. december 17-én született – nyolcvanhat esztendős korát meghazudtoló lendülettel dolgozik tovább. Olyan munkatempót diktál, mintha nem lenne vesztegetni való ideje. Bár a koronavírus-járvány egy időre akadályozta globális lelkipásztori útjait, majd pedig az Európában kitört háború gátolta belső reformtörekvéseinek megvalósítását,
továbbra is fáradhatatlanul tevékenykedik Krisztus Egyházáért. Meri megmutatni annak emberi arcát is. Talán éppen ebben áll pontifikátusának egyik legnagyobb újdonsága: tíz év alatt személyes hangvételűre hangszerelte át az egyházi Magisterium megnyilatkozásait.
Mindez persze nem jelent újdonságot, sokkal inkább az eredethez való visszatérést: nota bene, a „lelkipásztori jellegű tanítóhivatal” – amelynek felújítását szent elődei (mások mellett XXIII. János és II. János Pál) kezdték meg, s ami Ferenc pápánál csak még kifejezettebb formát öltött – valójában a nagy egyházatyák (például Szent Ambrus, Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely pápa) stílusa. Ők is szabadon beszéltek, és a hívek konkrét kérdéseire igyekeztek megfelelni. Jézus Krisztus üzenete ugyanis elsősorban nem elvont elvekben és magas ideálokban, hanem a keresztények életében valósul meg, amelyet az Egyház és annak teológiája szolgálni hivatott. Szeretetközösség ez, amelynek nyelvét az emberek az intézményes Egyház határain kívül is pontosan értik.
Az első szent kapu megnyitása – irgalmasság éve;
Közép-afrikai Köztársaság, Bangui (2015. november 29.)
A magam részéről nem vagyok biztos abban, hogy a katolicizmusnak jót tesz, hogy a modern pápák ennyire „kirakatban” élnek. Meglehet, a média folyamatos kíváncsiskodó érdeklődése inkább árt, semmint használ – bár talán még e „tolakodásnak” is lehetnek pozitívumai. A protesnánsok például világszerte egyfajta „szent irigységgel” nézik, hogy a katolikusoknak ilyen erkölcsi tekintéllyel bíró globális vezetőjük van. Valóban lehet létjogosultsága annak, hogy – Pál apostol szavával – „látványossága lettünk a világnak” (1Kor 4,9). Legalábbis abban az egy esetben, ha valaki a lelki hatalmát arra használja fel, hogy a világ élő lelkiismerete legyen. Például, hogy felhívja a figyelmet az égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségekre. Márpedig, úgy tűnik,
Ferenc pápa elsősorban a szegényeknek és az elfeledetteknek biztosít láthatóságot – azoknak, akik „a világ szemében alacsony rendűeknek és lenézetteknek”, „semminek látszanak” (1Kor 1,26–28) –, s ha így van, igazán hálásak lehetünk neki.
Lelkipásztori látogatásai (Lampedusától Dél-Szudánig), vagy éppen a hajléktalanokkal és a börtönviseltekkel elköltött ebédei mindenesetre kétségkívül erről tanúskodnak. Ez pedig valóban az evangélium üdítő lehelete, amit ez a ponfitikátus áraszt, egy „szeretett és bűnös ember” által, aki Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus követségében jár.
Egy értékelésnek talán illene távolságot tartania, „objektív látásmódot” tükröznie, és mentesnek maradnia a személyes vonatkozásoktól. Mégis megengedek magamnak néhány személyes szót. Közel harminc éve vagyok pap, több mint húsz éve – Bergoglióhoz hasonlóan – jezsuita szerzetes. Eddig három pápát szolgáltam, minden tőlem telhető energiával és lelkesedéssel. Amikor annak idején Ferenc pápa megválasztásának hírét meghallottam – éppen a doktori dolgozatomon dolgoztam Rómában –, hirtelen kétség és kétségbeesés kerített hatalmába: „végünk van, mi lesz így az Egyházzal?” Bergoglio jezsuita elöljáróként kifejtett argentínai működésének ugyanis rendi körökben nem volt éppenséggel jó híre. Fokozatosan alakult át bennem az új pápáról alkotott kép.
Lépésről lépésre tanultam meg értékelni az erényeit: érzelmi intelligenciáját, empátiáját, érző, atyai szívét. Persze nem vagyok elfogult: olykor ma is zavar a tekintélyelvűsége, és sajnálom, hogy a stílusa időnként szükségtelen megosztás forrása.
De hát senki sem tökéletes – remélem, utódainak az elkövetkező századokban lesz majd alkalmuk kiigazítani az egyoldalúságait. Mára azonban napnál világosabb számomra, mekkora jótétemény a kereszténységnek az a mód, ahogyan Ferenc pápa a teológia és a lelkipásztori élet, valamint az Egyház egyetemessége érdekében eljár. Már önmagában az is az Egyház életerejét bizonyítja, hogy képes átalakítani intézményeit egy ilyen szuperszonikus sebességgel változó világban. Csak az érint fájdalmasan, amikor olykor arról hallok, hogy egyes csoportok, itthon és külföldön, parókiális érdekekből igyekeznek felhasználni őt a saját céljaik érdekében. Szívből együttérzek viszont azokkal, akik – Magyarországon éppúgy, mint világszerte – rezonálnak arra, ahogyan Jézus Krisztust megjeleníti. Római munkám miatt sajnos csak ritkán adatik meg, de őszintén szólva alig várom az alkalmakat, amikor valamelyik templomban, egy-egy magyar nyelvű szentmise keretében kérhetem az áldást az életére: „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!”
Fotó: Vatican News;
Magyar Kurír
