Miért és hogyan szeressük ellenségeinket?
Erdő Péter bíboros, prímás szentbeszéde Martos Levente Balázs püspökké szentelése alkalmából. Elhangzott március 4-én, a budapesti Szent István Bazilikában. A beszédet teljes terjedelmében közöljük:
Kedves Testvéreim a püspöki és papi rendben!
Kedves Püspökké szentelendő Testvérem!
Krisztusban Kedves Testvérek!
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emléknapja van. Üzenetet és figyelmeztetést hordoz, hogy ma szentelhetjük fel Martos Levente Balázst, akit a Szentatya főegyházmegyénk új segédpüspökévé nevezett ki. A mai evangélium az ellenségszeretet parancsával óriási követelményt állít elénk. Ennek csak hitünk alapján tudunk megfelelni, de ha ezt eszményt követjük, ez hatékony tanúságtétel a világ előtt. Ebben példaképünk Boldog Meszlényi Zoltán. Ez jelöli ki az utat most szentelendő püspöktestvérünk és mindannyiunk számára.
Ijesztő szavakat hallottunk a mai evangéliumban. Különösen a zárómondat csenghet fenyegetően. Azt olvassuk: „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Hogyan lehet egy ember olyan tökéletes, mint maga az Isten? És még jobban megrendülünk akkor, ha újra végigolvassuk az evangéliumi szakaszt, hiszen ott éppen az ellenségszeretetről van szó.
Olyan mértékű nagyvonalúságot kíván tőlünk Krisztus, mint amilyen bőkezű Isten szeretete.
Hogyan lehetséges ez? Azt halljuk a Mennyei Atyáról, hogy: „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt.” Isten megteheti ezt, hiszen ő fölötte áll az evilági „apróságoknak”. Krisztus személyében ugyan végig tudta szenvedni a testi gyötrelmet és a halált is, de Ő maga mint Isten sebezhetetlen. Megengedheti magának, gondolnánk, de mi, szegény emberek, akiknek itt zajlik az élete a földön, akiknek bizony anyagi szükségletei vannak, akiknek nem mindegy, hogy ellenséges magatartással vagy baráti nyitottsággal találkozunk, mi hogyan engedhetjük meg ezt magunknak?
A követelmény, amit Krisztus elénk tűz, szinte irreálisnak hangzik. Hogyan lehetünk mi ellenségszeretők, vagy hogyan lehetünk türelmesek olyan emberekkel szemben, akik – úgy érezzük – a munkánkat, az életünket, a tisztességes törekvéseinket akadályozzák, megsemmisítik? Akik ránk magunkra, a mi létezésünkre nemet mondanak?
Jézus követelményének teljesítése mégis lehetséges, de csakis a hit alapján. Tehát nekünk is Isten nagyvonalúságában kell részesednünk.
Az ellenségszeretet a hit kifejezése. Nem pusztán érzelgős, moralizáló útmutatás, hanem tanúságtétel arról a meggyőződésünkről, hogy a mi életünk sem ér véget ezen a földön.
Mert ha itt érne véget, akkor bizony az anyagi számítás, az érdek, és minden más, ami a földi életben jó vagy rossz lehet, véglegesen érintene minket. Akkor tényleg nem kockáztathatnánk meg azt, hogy az életünk végére a mérleg, a földi számítás szerint balul üssön ki. De mi hiszünk a feltámadásban és az örök életben, hiszünk abban, hogy valahol mi is részesedünk az örök isteni életben, és ennek alapján lehetünk igazán nagyvonalúak, sebezhetetlenek.
Az ellenségszeretet mélyén az örök életbe vetett bizalmon kívül ott rejlik annak vonzása is, hogy „ugyanaz az érzés legyen bennünk, mint ami Jézus Krisztusban volt.” (vö. Fil 2,5). Ő pedig azt akarta, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (vö. 1Tim 2,4). Nem arról van szó tehát, hogy a földi élet minden helyzetében le kellene mondanunk önmagunk, vagy a ránk bízottak jogos védelméről. De át kell éreznünk a felhívást és a kötelességet, hogy még az ellenséget is valamiképpen Krisztushoz és az Ő irgalmas szeretetéhez vezessük.
A halállal tehát nincs vége mindennek, hanem azután is helye van a jutalomnak és a büntetésnek egyaránt. Ezért az ellenségszeretetünk, a néha talán ésszerűtlennek látszó türelmességünk vagy befogadókészségünk a keresztény tanúságtételnek is a része. Persze, könnyű mindezt kimondani! De egészen más a helyzet, amikor az ember a hétköznapi életben bajlódik, adott esetben hatóságokkal, kollégákkal, olyanokkal, akiknek hiába mondja el, hogy mi lenne a szép és jó, tele vannak rövidlátó önzéssel vagy elvakult gyűlölettel. Ilyen körülmények között újra és újra saját magunkkal is viaskodnunk kell. De ennek a belső küzdelemnek és erőfeszítésnek tanúságtétel az eredménye.
Ha ebbe nem fáradunk bele, akkor megtörténhet, hogy felhívjuk a figyelmet magára Krisztusra,
rányitjuk embertársaink szemét arra, hogy a mi életünk sem végződik a halállal, megéreztetjük velük, hogy él fölöttünk és köztünk a Mindenható Isten, aki végtelenül szeret minket, és akinek a világában mindenki bátran lehet nagylelkű.
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú a mi főegyházmegyénk segédpüspöke volt. Előbb Serédi Jusztinián, később Mindszenty József szolgálatát segítette. 1951 március 4-én halt vértanúhalált a kistarcsai internálótáborban. 1945 december 2-án Esztergomban szentbeszédben mondta el az alábbi szavakat:
„Híreket kapunk rablásokról, fosztogatásokról, gyilkosságokról. Szeretik ezt könnyen mások számlájára írni, de ne áltassuk magunkat, ezek a bűntettek sok esetben saját testvéreink után kiáltanak. Hallottam már olyan elvetemültségről is, hogy magyar emberek idegen ruhákkal álcázták magukat, hogy a gyanút eltereljék magukról, s így követték el égbekiáltó gaztetteiket… Akkor, amikor a nemzeti szerencsétlenségeknek eggyé kellett volna forrasztani minden magyar embert, megindult a lelki széthasadás, és az emberek egymás ellen koholták a vádakat, feljelentéseket tettek koholt vádak alapján ártatlan emberek ellen, s csak arcpirulással tudom megemlíteni, amit különben mindnyájan tudunk, hogy az idegen katonaság vezetői megvetéssel beszéltek rólunk ezek miatt a vádaskodások és árulkodások miatt, mert ilyen alávaló magatartást nemcsak saját népükben nem ismertek, de más keresztény népben sem tételeztek fel. Fölösleges mondanom, hogy ezeknek az embereknek szívéből elvonult Krisztus. S lehet-e elképzelni, hogy ezek a tömegek más módon felemelkedhetnek lelkileg anélkül, hogy visszafogadják szívükbe Krisztust?”
Boldog Zoltán püspök világosan látta, hogy mit jelent az ellenségszeretet: azért imádkozni, azon fáradozni, hogy a legelvetemültebb emberek szívében is felgyulladjon Krisztus igazsága és szeretete, mert ez az irgalom és a boldogság útja az ő számukra is.
„Szeretted az igazságot.” – Veritatem diligis – „Te az igazságot kedveled.” Ezt a püspöki jelmondatot választotta magának Martos Balázs testvérünk.
Kedves szentelendő Testvérem! A szív igazságát tűzted ki célul új szolgálatodban. Az igazság pedig, a teljes igazság maga Krisztus. Az ellenségszeretet útján is őt kell követnünk. Ő pedig még a kereszten is arra kérte az Atyát: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vele kell a legszorosabban együtt járnunk ahhoz, hogy valóban tanúságot tudjunk tenni róla mai világunkban, hogy mások szívében is, akár a legtávolabb állókéban is felgyulladjon az Ő világossága és szeretete.
Krisztussal pedig kitüntetett módon találkozunk a szentségekben, a rászoruló emberekben, egészen sajátosan pedig a Szentírás lapjain. Öröm számunkra, hogy személyedben hozzáértő, lélekkel olvasó és tanító szentírástudóst üdvözölhetünk.
Kérjük a mai szentmisében személyedre, szolgálatodra és mindannyiunk számára Isten bőséges áldását és Boldog Meszlényi Zoltán püspök közbenjáró segítségét! Ámen.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
