Interjú Székely János szombathelyi megyéspüspökkel a világiak szolgálatáról az egyházban
Február 16. és 18. között tartották a vatikáni új szinódusi aulában a püspöki konferenciák világiakért felelős referenseinek nemzetközi konferenciáját, a világ minden tájáról érkezett kétszáz résztvevővel. Magyarországot Székely János szombathelyi megyéspüspök képviselte. Vele beszélgetett a Vatikáni Rádió stúdiójában Vértesaljai László SJ. Az interjút szerkesztve közöljük (magyar kurir).
A vatikáni konferencián hatvan püspök van jelen mind az öt kontinensről; sok világi hívő, hölgyek is nagy létszámban – ismertette a beszélgetés elején Székely János püspök. Elmondta: „Egyházmegyék, illetve püspöki konferenciák világiakért felelős püspökei és papjai, illetőleg világi hívek, emellett pedig a lelkiségi mozgalmak, köztük egy-két nagyon erős mozgalom, a Communione e Liberazione, a Sant’Egidio, a Szent András evangelizációs iskola, a karizmatikus közösségek vannak jelen és szólnak hozzá a konferenciához. (...) Nagyon vidám, derűs, mindenki érdeklődik a többi iránt, kérdezgeti a másikat. Nyilván újdonság ez sokunk számára, hiszen akár Etiópiából is hallani egy püspök hangját. Most persze drámai módon a földrengés kapcsán a törökországi püspök szólt, Szíriából egy püspök szintén nagyon drámai módon számolt be az ottani kereszténység helyzetéről. Tehát nagy az érdeklődés és nagy a nyitottság egymás felé.
– A konferencia témájáról szólva: a központi gondolat az volt, ahogy a „világiak és egyházaik együtt járnak”, mert mindannyian Isten országának polgárai vagyunk és mindannyian Őhozzá tartozunk. Kérdés ez a lelkipásztorok és világi hívek számára, vagy pedig magától értetődő dolog, amit csak jobban be kellene gyakorolni?
– ...a Világiak Pápai Dikasztériuma, mely egyben a családokkal és a lelkiségi mozgalmakkal és az életvédelemmel is foglalkozik (különlegessége, hogy három pap van csak benne, és a többi munkatárs mind világi hívő) ...már 2019-ben a plenáris ülésén elhatározta, hogy ezt a témát valamilyen módon szeretné a világegyház felé közvetíteni, érzékenyíteni a világ felé az Egyházat a laikusok szerepének fontossága kapcsán, illetve megvilágítani azt, miként lehetne a laikusok képzését fejleszteni, hogy képesek legyenek világi keresztény küldetésük teljesítésére. A konferencia elején volt egy nagyszerű előadás: a római Santa Croce Egyetem rektora kicsit teológiai és egyházjogi szempontból is elmondta, hogy mit is jelent világi kereszténynek lenni. Azzal indított, hogy Egyházunk majdnem 1,4 milliárd hívő keresztényéből a 99,99 százalék világi keresztény. De ahogy ő mondta: egy alvó óriás a világi keresztények nagy része. Talán
az igazi keresztény küldetést, a hármas küldetést, ami a keresztségben kapott általános papságból fakad, azt a hármas küldetést, a pásztori, a megszentelői és a prófétai, vagyis evangéliumhirdetői tevékenységét alig-alig gyakorolják és értik. És talán a papság részéről is kicsi a nyitottság arra, hogy ezt igazán engedjék, teret adjanak neki és bátorítsák.
– Tehát akkor ez egy tudott, de nem tudatos állásfoglalás…
– Nagyon sok keresztény passzív módon van jelen az Egyházban. Hallgatja, néha-néha egy kicsit belekapcsolódik, de olyan módon, ahogy mondjuk a Diognétosz-levél leírja az első keresztény évszázadokban a keresztények életét, hogy nemcsak papok, sőt nem is elsősorban papok adták át a hit kincsét, hanem embertől emberig futótűzként terjedt. Az ő rendkívül hiteles életük, a vértanúság vállalása, a szegények segítése olyan ragyogó példa volt az első századok kereszténységében, ami mint kovász, mint világosság, mint só átjárta a világot nagyon hamar. Ebből rengeteget veszítettünk, ezt kellene valahogy újra megtalálnunk. Az első előadásban arról is hallottunk, hogy a világi keresztényeknek kettős jellege, kettős karizmája van: az egyik az, hogy a világban élnek, ami elsősorban azt jelenti, hogy család, házasság megszentelése, gyermeknevelés, idősek gondozása, szenvedésben való jelenlét, tehát az ebben való megszentelődés, ennek a szent módon való megélése; másfelől jelenti azt is, hogy ezt teszi a munkahelyén, illetve a világ valóságait kereszténységgel, evangéliummal áthatva, akár a közélet, a kultúra, a gazdasági élet területén – elviszi oda is az evangélium fényét. Az a sajátossága a világi embernek, hogy a világban éli meg a keresztény hitét, ugyanakkor a hármas küldetését gyakorolja, nem is csak a papság megbízásából vagy engedélyével, vagy oly területeken, ahol nagyon szükséges a paphiány miatt részt vennie, hanem
a keresztségből fakadóan, úgymond saját jogon, saját felelősséggel kell hogy ezt a hármas küldetést, a tanítói, a pásztori és a megszentelői küldetést is gyakorolja.
(...) nagyon érdekes volt a konferencia második előadása. Egy spanyolországi kánonjogász hölgy mondta, hogy már a jelenlegi egyházjogban és egyházi gyakorlatban is milyen sok lehetősége van a világi híveknek arra, hogy ezt megtegyék. Kicsit el is ámultunk, hogy mennyi minden van, amit teljes mértékben a legtöbb egyházmegye és ország nem is aknáz ki. A tanításban, a lektori, illetőleg katekétaszolgálatra való fölavatásban, és ettől talán egy kicsit függetlenül is, a szentségfelkészítésben való részvétel, a teológia oktatása katolikus egyetemeken, sőt szemináriumokban. Ez is egy nagyon lényeges pontként jelent meg, hogy mennyire fontos lenne akár a papnövendékeknek világiakkal együtt lenniük, legalább néha együtt tanulniuk, és mennyire fontos lenne, hogy az oktatóik között legyenek világaik, akár hölgyek is, akik teljesen más módon élik meg kereszténységüket, és ezáltal nagyon sokat segíthetnének a papnövendékeknek. Volt szó arról, hogy a világiaknak már most mennyi aktív helye van a kormányzásban is az Egyházunkban: egyházmegyei gazdasági tanács, pasztorális tanács, a római kúriának nagyon sok képviselője és tagja szintén világi keresztény; egyházmegyei zsinaton, püspöki konferenciák bizottságaiban, egyházi bíróságokban, elváltak és újraházasodottak kísérésében, amit a Szentatyának a Mitis Iudex kezdetű motu propriója, tehát az elváltak helyzetét segíteni akaró rendelkezés külön kér az egyházmegyéktől, hogy amennyire lehet, könnyítsék meg az egyházjogi eljárást és segítsék a párokat abban, hogy ezt minél könnyebben és nem is csak jogi aktusként éljék meg, hanem hogy az életük, a kereszténységük is fejlődjön, érlelődjön a folyamat során. Ebben is nagyon aktívan részt tudnak venni a világi keresztények, akárcsak a visszaélések áldozatainak meghallgatásában. Sokszor ilyen esetekben helyesebb, ha nem egy pap kezdi el a velük való foglalkozást, hanem egy világi keresztény, közülük akár egy nő. És végül a megszentelés, mert talán ez volt a legmeglepőbb, mert az ember azt gondolná, hogy a Katolikus Egyházban csak a papság hivatott a megszentelés művét végezni, de helyettesítő jelleggel már most az Egyházunkban lehetséges, hogy világi hívő kereszteljen, temetést végezzen, esküvőn legyen hivatalos egyházi tanú, tehát ő végezze az esketést, igeliturgiát tartson, plébániát – nyilván pap segítségével, de önállóan – vezessen, akolitusként áldoztasson, betegeket látogasson, imacsoportokat, szentségimádást vezessen, tehát rengeteg olyan terület van már most, amely a világi keresztények számára nyitott.
– Ezek a felsorolt lehetőségek jórészt nem újdonságok, mégis hogyan fogadták őket?
– Van közülük egy-kettő, ami egészen friss. Teljesen friss, hogy lektor és akolitus nemcsak férfi lehet, hanem nő is, illetve a katekétaszolgálat szintén eléggé friss az Egyházunkban mint állandó, a püspök által fölavatott katekétai szolgálat. Alapvetően a konferencia hangulata nagyon pozitív, és az a fajta jogkövetelés és az Egyháztól idegen eszméknek az erőltetése, ami a német szinodális utat jellemzi, itt abszolút nincs jelen; egy-két megszólalásban ugyan röviden megjelenik, de érződik, hogy az alaphangulat más.
Abban látja a konferencia az igazi kiutat, ha a papság és a világiak együtt, mint egyetlen Krisztus-testnek a tagjai haladnak, akiknek szükségük van egymásra, és egyik sem helyettesítheti a másikat.
Ha megtaláljuk együtt a közösség útját, akkor válik az Egyházunk még sugárzóbbá és hitelesebbé.
– (...) megvan-e mindkét részről, a papság és a világi hívek részéről ennek a közös munkának a mélyítése és begyakorlása, hogy valóban hatékonyan járjunk együtt?
– Egyházmegyénkben régóta működik a Martineum Felnőttképző Akadémia, tehát ennek van egy nagyon régi, nagyjából a rendszerváltástól elkezdődő múltja: sekrestyések képzése, egyházközségi képviselők képzése; hitoktatóknak, egyházi iskolákban tanító tanároknak sokféle képzés indult. Elindult az egyházmegyében három-négy évvel ezelőtt az akolitusképzés, és most már két nagyszerű évfolyam jött ki: olyan édesapák és férjek, akiknek a plébániákon valóban nagy tekintélyük van, mert hiteles az életük, és a műveltségük és teológiai jártasságuk is alkalmassá teszi őket arra, hogy akár igeliturgiát vezessenek, csoportokat hozzanak létre, nyári tábort szervezzenek, idősek klubját és nagyon sok más tevékenységet folytassanak. Elindult az egyházmegyénkben a diakónusok képzése is – most nyáron fogunk szentelni négy diakónust, és karácsony előtt még egy ötödiket. Tehát elindult az egyházmegyénkben a diakónusok szolgálata is.
– Ők állandó diakónusok lesznek?
– Igen, tehát nős diakónusok. Egyikük börtönlelkészként szolgál már most is, de nagyon sokat segít majd az ő küldetésében, hiszen még gazdagabbá teszi azt a diakónusszentelés. Egyikük egy nagyon tekintélyes és szeretett orvos, akinek óriási hivatása van, hogy a betegeknek ne csak testi gyógyulásban segítsen, hanem leüljön az ágyuk mellé, megfogja a kezüket, és imádkozzon velük. Mint orvosnak talán van már egy olyan ajtó a kórházakban és a betegek részéről is, hogy nemcsak orvosként vagy papként és lelkipásztorként fogadják a diakónus orvosunkat, hanem ez a kettős tekintély majd egymást erősíti és segíti az életében. Van, aki az egyházmegye Rába menti szlovén kis falvaiban és a karizmatikus mozgalomban nagyon aktív; van, aki az egész világi munkatársi közösséget tudja nagyszerűen összefogni, és ez lesz majd az ő diakónusi küldetése.
– Ez a mostani találkozótok egyfajta keresztmetszet a világegyházról...
– Azt érzem, hogy az Egyházunk sokfelé nagyon élő – ez a benyomás Afrikáról nagyon határozottan; Kongóról, Etiópiáról, Ugandáról és Ruandáról. A püspök atyák onnan döbbenetes dolgokról számolnak be, hogy óriási a szentmisére járók és a papnövendékek száma, hasonlóképpen a hithez való ragaszkodás is. Ugyanezt érzem nagyon sok ázsiai országban, mint például India, a Fülöp-szigetek, ahol nagyon erős hitélet látszik. Ahol nagy a krízishelyzet, az főként Európa nyugati része: egyfajta megfáradás látszik; de Latin-Amerika sem tűnik olyan virágzónak, mint talán harminc-negyven éve volt. Nagyon sok helyen próbálnak új utakat keresni. Nagyon tetszett nekem, amit Lacroix québeci érsek mondott, hogy náluk már szentségre felkészítés nincs szülők jelenléte nélkül. Mindig akkor vállalják az elsőáldozást és a bérmálást, ha a szülő hajlandó legalább néha együtt eljönni a gyerekkel, és így az egyik teremben a gyerekek, a másikban a szülők vannak, mert a szülők is annyira eltávolodtak a mély, őszinte keresztény élettől, hogy enélkül a gyermek vallásos nevelése nem nagyon képzelhető el. Ám így most a szülők is olyan impulzust kapnak, ami őket gyökeresen megváltoztatja.
– Van-e remény, lehet-e ezekben előrehaladni?
– Azt gondolom, hogy igen, tehát nagyon látszik, hogy vannak kifáradó kultúrák, és vannak olyanok, amelyek nagyon életerősek. Európa talán a felvilágosodás óta ezt a nagyon szubjektív, a szabadságot nagyon félreértő, teljes korlátlanságnak fölfogó mentalitása miatt jelenleg egy kulturális krízisben van, és ez nagyon érződik.
Forrás: Vatikáni Rádió
Magyar Kurír
