Ferenc pápa az evangelizálás szenvedélyéről és az apostoli buzgóságról
A Szentatya február 15-én folytatta az evangelizálás szenvedélyéről szóló katekézissorozatát. Hangsúlyozta, hogy csak akkor tudunk másokat megszólítani, ha folytonosan az Úrnál maradunk, ha igehirdetésünkben őt tesszük az első helyre, és szelíd, jóságos bárányok maradunk Pásztorunk mellett. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk katekéziseinket. A mostani sorozat választott témája: „Az evangelizálás szenvedélye, az apostoli buzgóság”. Az evangelizálás ugyanis nem azt jelenti, hogy csak beszélünk: „Nézd, bla-bla-bla…”, és semmi több. Mert van egy szenvedély, amely az egész lényünket felöleli: az elménket, a szívünket, a kezünket, a járásunkat… mindent,
az evangélium hirdetése az egész embert bevonja.
Ezért beszélünk az evangelizálás szenvedélyéről. Miután [az elmúlt hetekben] rátekintettünk Jézusra mint az igehirdetés példaképére és tanítómesterére, ma az első tanítványokhoz fordulunk, megnézzük, mit csináltak a tanítványok. Az evangélium azt mondja, hogy Jézus „tizenkettőt választott – akiket apostoloknak nevezett –, hogy vele legyenek, és elküldje őket igét hirdetni” (Mk 3,14). Egy dolog itt ellentmondásosnak tűnik: arra hívja őket, hogy vele legyenek, egyúttal arra, hogy menjenek prédikálni. Az ember azt mondaná: vagy az egyik, vagy a másik, vagy helyben maradni, vagy menni. De nem: Jézus számára nem lehet menni helyben maradás nélkül, és nem lehet helyben maradni menés nélkül. Nem könnyű ezt megérteni, mégis így van. Próbáljuk megérteni, milyen értelemben mondja Jézus ezeket a dolgokat.
Először is, nincs menés helyben maradás nélkül: mielőtt a tanítványoknak küldetést adna, Krisztus – mondja az evangélium – „magához hívja őket” (vö. Mt 10,1). Az igehirdetés az Úrral való találkozásból születik; minden keresztény tevékenység, különösen a misszió, innen indul. Ezt nem akadémián tanuljuk: nem! Az Úrral való találkozásból indul ki.
A róla történő tanúságtétel ugyanis azt jelenti, hogy sugározzuk őt; de ha nem fogadjuk be az ő fényét, akkor kialudt lámpások maradunk;
ha nem járunk hozzá, akkor magunkat visszük őhelyette – magamat viszem, és nem őt! –, és minden hiábavaló lesz. Ezért csak az tudja Jézus evangéliumát másoknak elvinni, aki vele időzik. Aki nem időzik vele, az nem tudja elvinni az evangéliumot. Elgondolásokat fog vinni, de nem az evangéliumot.
De ehhez hasonlóan nincs helyben maradás menés nélkül. Krisztus követése ugyanis nem pusztán belső, lelki esemény: tanúságtétel nélkül, szolgálat nélkül, misszió nélkül nem fejlődik a Jézussal való kapcsolat. Érdemes észrevenni, hogy az evangéliumban az Úr már azelőtt elküldi a tanítványokat, mielőtt befejezte volna a felkészítésüket: nem sokkal azután, hogy meghívta őket, már el is küldi őket! Ez azt jelenti, hogy a misszió megtapasztalása a keresztény képzés része. Jegyezzük meg tehát, hogy ez a két lényegi mozzanat létezik minden tanítvány számára:
Jézussal lenni és Jézus által küldve elmenni.
Miután magához hívta a tanítványokat, és mielőtt elküldte volna őket, Krisztus beszédet intéz hozzájuk, melyet „missziós beszéd”-ként ismerünk – így nevezi az evangélium. Máté evangéliumának tizedik fejezetében található, és mintegy az igehirdetés „alaptörvényének” tekinthető. Ajánlom, hogy ma olvassátok el, csak egyetlen, kis oldal az evangéliumból. Három szempontot szeretnék kiemelni belőle: miért kell hirdetni, mit kell hirdetni, és hogyan kell hirdetni.
Miért kell hirdetnünk? Jézus öt szóban indokolja meg, melyeket érdemes megjegyeznünk: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). Ez öt szó. Miért kell hát hirdetni? Mert ingyen kaptam, s ezért ingyen tovább is kell adnom. Az igehirdetés nem belőlünk indul ki, hanem abból a szépségből, amelyet ingyen, érdem nélkül kaptunk: annak szépségéből, hogy találkoztunk Jézussal, ismerjük őt, ráébredünk, hogy ő szeret és üdvözít bennünket. Ez olyan nagy ajándék, hogy nem tarthatjuk meg magunknak, szükségét érezzük, hogy terjesszük; de ugyanolyan módon, vagyis ingyenesen. Más szóval:
ajándékot kaptunk, s ezért az a dolgunk, hogy ajándékká tegyük magunkat;
ajándékot kaptunk, és az a hivatásunk, hogy mi magunk váljunk ajándékká mások számára; bennünk él annak az öröme, hogy Isten gyermekei vagyunk, és ezt meg kell osztanunk testvéreinkkel, akik erre még nem ébredtek rá! Ez indokolja meg az igehirdetést. El kell mennünk, és el kell vinnünk annak örömét, amit kaptunk.
Másodszor: mit kell hirdetni? Jézus azt mondja: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa!” (Mt 10,7). Mindenekelőtt ezt kell hát mondani: Isten közel van. Ezt sose felejtsétek el: Isten mindig is közel volt az ő népéhez, ő maga mondta ezt a népnek. Azt mondta: „Nézzétek, melyik néphez van annyira közel az istene, mint én vagyok hozzátok?” A közelség az egyik legfontosabb tulajdonsága Istennek. Három fontos tulajdonsága van: közelség, irgalmasság és gyengédség. Ne felejtsétek el! Kicsoda az Isten? A Közelálló, a Gyengéd, az Irgalmas. Ez Isten valósága! Mi az igehirdetésben gyakran biztatjuk az embereket valamire, és ez rendben is van, de ne felejtsük el, hogy a fő üzenet az, hogy ő közel van: közelség, irgalmasság és gyengédség.
Isten szeretetét elfogadni azért nehezebb, mert mindig mi akarunk a középpontban lenni, mi akarunk főszereplők lenni, hajlamosabbak vagyunk tenni, mint hagyni, hogy alakítsanak bennünket, hajlamosabbak vagyunk beszélni, mint meghallgatni.
De ha az kerül előtérbe, amit teszünk, akkor mi leszünk a főszereplők. Ehelyett az igehirdetésnek Istent kell előtérbe helyeznie, Istennek kell elsőséget adnia, Istent kell az első helyre tennie, és lehetőséget kell adnia másoknak, hogy befogadják őt, hogy felismerjék az ő közelségét. Ő van elöl, én pedig mögötte.
Harmadik pont: hogyan kell hirdetni? Ez az a szempont, amelyre Jézus hosszabban kitér: hogyan kell hirdetni, mi a módszer, milyen beszédmóddal kell hirdetni? Jelentősége van annak, hogy elmondja: a mód, a stílus lényegi fontosságú a tanúságtételben. A tanúságtétel nem csak az ember elméjét igényli, nem elég mondani valamit, nem elég fogalmakat magyarázni: nem! A tanúságtétel mindenre kiterjed: az elmére, a szívre, a kézre, mindenre! Az ember mindhárom nyelvére szüksége van: a gondolat nyelvére, a szeretet nyelvére és a cselekvés nyelvére. A három nyelv!
Nem lehet csak az elmével evangelizálni, vagy csak a szívvel, vagy csak a kézzel. Mindegyikre szükség van.
És a stílusban a tanúságtétel a fontos, ahogyan Jézus is szeretné, hogy tegyük. Azt mondja: „Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Nem azt kéri tőlünk, hogy tudjunk szembenézni a farkasokkal, vagyis, hogy tudjunk érvelni, ellenérvelni, védekezni: nem! Mi így gondolkodnánk: legyünk fontosak, legyünk sokan, legyünk tekintélyesek, és a világ hallgatni fog ránk, tisztelni fog minket, és legyőzzük a farkasokat: nem, ez nem így van. Nem! „Úgy küldelek, mint juhokat, mint bárányokat” – ez a fontos! Ha nem akarsz bárány lenni, az Úr nem fog megvédeni a farkasoktól. Boldogulj, ahogy tudsz. De ha bárány vagy, biztos lehetsz, hogy az Úr megvéd a farkasoktól! Légy alázatos! Azt kéri tőlünk, hogy ilyenek legyünk: szelídek, ártatlanságra törekvők, áldozatot vállalók. Ezek jellemzik ugyanis a bárányt: szelídség, ártatlanság, odaadás, gyengédség. És ő, a Pásztor, felismeri majd juhait, és megvédi őket a farkasoktól. Viszont a báránybőrbe bújt farkasok lelepleződnek, és szétmarcangolják őket. Az egyik egyházatya azt írja: „Amíg bárányok vagyunk, győzni fogunk, és még ha sok farkas vesz is körül bennünket, legyőzzük őket. De ha farkasokká válunk, akkor legyőznek bennünket, mert meg leszünk fosztva a pásztor segítségétől. Ő nem farkasokat, hanem bárányokat legeltet” (Aranyszájú Szent János: Harmincharmadik homília Máté evangéliumáról).
Ha az Úré akarok lenni, engednem kell, hogy ő legyen a pásztorom, és ő nem farkasoknak a pásztora, hanem bárányoké, akik szelídek, alázatosak, kedvesek az Úrhoz.
Az igehirdetés módját illetően feltűnő továbbá, hogy Jézus, ahelyett, hogy előírná, mit kell vinni a misszióba, azt mondja el, hogy mit nem szabad vinni. Néha az ember lát egy-egy apostolt, egy-egy költöző embert, keresztényt, aki azt mondja magáról, hogy apostol, és az Úrnak adta az életét, és rengeteg csomagot visz magával: de ez nem az Úré, az Úr könnyít az útipoggyászon, és azt mondja, hogy mit ne vigyünk: „Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt! Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot!” (Mt 10,9–10). Ne vigyetek magatokkal semmit. Azt mondja, hogy ne támaszkodjunk anyagi biztonságra, világiasság nélkül menjünk a világba. Ezt kell mondani: nem a világ stílusában, nem a világ értékeivel, nem világiassággal megyek a világba –
az Egyház számára az elvilágiasodás a legrosszabb, ami történhet vele! Egyszerűségben megyek. Így kell tehát hirdetni: inkább megmutatni Jézust, mint beszélni Jézusról.
És hogyan mutassuk meg? A tanúságtételünkkel. Végül azzal, hogy együtt, közösségben megyünk: az Úr elküldi az összes tanítványt, de senki sem megy egyedül. Az apostoli egyház egészen misszionárius, és a misszióban találja meg az egységét. Tehát: szelíden és jóságosan menjünk, mint bárányok, világiasság nélkül, és együtt. Ez az igehirdetés kulcsa, ez az eredményes evangelizáció kulcsa. Fogadjuk el Jézusnak ezeket a felhívásait: szavai legyenek támpontok számunkra!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
