Szomorú mondatok Hodász András atya távozása kapcsán
Egyházközségünk az elmúlt harminc évben két fiatal papot adott az egyháznak, de ma már egyik sem szolgál közöttünk, és távozásuk oka nem hitük elvesztése volt… Hogyan kerülhettünk ilyen helyzetbe, hogy elveszítjük fiatal papjainkat és abban kell reménykednünk, hogy hetvenen túli plébánosaink kitartanak még egy darabig?
Az ő távozásuk a mi bűnünk is, legelőször nekünk kell bűnbánatot tartanunk. Hogyan történhetett meg, hogy amikor már tudtuk, hogy a köztünk felnőtt (de máshol szolgáló) fiatal káplán lefogyott, feszült, túlterhelt és magányos, a hely pedig ahol él, botrányos, akkor nem álltunk mellé, nem harcoltunk érte, nem írtunk levelet a püspöknek, nem kértünk, tiltakoztunk, nem igyekeztünk minden erőnkkel, szóval s tettel jó irányba fordítani sorsát?
Imádkozzunk érte és jámbor szívvel mondtuk, hogy bízzunk Istenben… Biztos tudják, mit kell tenni – nyugtattuk meg lelkiismeretünket -, meg hát ez nem is a mi dolgunk (hogy a szorongásainkat is hűtsük valamivel).
Hodász András az egyházunk egyik reménysége volt. Friss, fiatalos, bátor, aki mer kérdéseket feltenni – és ez lett a veszte (mint néhány másik káplánnak és papnak, akiket behívattak és eltiltottak a szabad véleménynyilvánítástól, honlapról, facebookról, tiktokról…) Maradt volna kedves embernek, aki fiatalokkal kirándul és ügyesen beszél teológiai kérdésekről, még szép karriert is befuthatott volna. Csakhogy András atya elkövette azt a krisztusi botrányt, hogy megbízhatatlan, egyházilag, politikailag nem korrekt emberekkel is szóba állt és olyan problémákról is beszélni mert, ami komoly érdekeket sértett. (Ferenc pápát hasonló okokból gyűlölik egyházi és világi berkekben oly sokan.) Felvetni azt például, hogy egyházunk és hazánk legnagyobb problémája talán nem a homoszexualitás, hanem a szegénység, az tűrhetetlennek bizonyult. Megindult a karaktergyilkosság, és a gyalázkodó kommandóhoz sok jószándékú vallásos ember is csatlakozott, akik elhitték, hogy ő viszi romlásba az egyházat a kérdéseivel és meg kell védeni tőle az embereket.
És egyébként is, egy pap (vagy világi keresztény) miért politizál? – teszik fel a kérdést (főleg, ha ellenzékiség gyanújába kerül az illető). A legkisebb felvetés is, ami kritikát fogalmaz meg, felborzolja a kedélyeket, és minél kevésbé takargatható a bűn, annál hangosabb a tiltakozás. De merjük feltenni a kérdést: hát nem ezt kellene tenni egy kereszténynek, hacsak nem akar kivonulni teljesen a világból? Jézus Krisztus maga volt az eleven tiltakozás kora társadalmi viszonyaival szemben. Jaj nektek gazdagok, jaj nektek farizeusok, jaj nektek törvénytudók… nem csoda, hogy keresztre feszítették. De ha olvasgatjuk a szentek életrajzait, azt láthatjuk, hogy ők is ugyanezt tették, szenvedtek is érte eleget. Assisi Szent Ferenc nem csak madaraknak prédikáló szegénylegény volt, hanem kora társadalmát válaszút elé állító krisztusi ember, akit ezért bolondnak tartottak és kikergettek a városból.
Azt hiszem, az egyház a királyi, papi és prófétai hivatásából a prófétait éli meg legkevésbé. Van itt egy nagy félreértés: tele van az internet magánkinyilatkoztatásokkal és próféciákkal, amelyiknek döntő része jó esetben emberi fantázia terméke – ettől még lehet szép, vallásos szöveg, sokan tudnak ilyet írni -, rosszabb esetben hitető lelkek munkája. A prófétai szó és prófétai élet azonban sem az ószövetség, sem az újszövetség idején, és napjainkban nem világvége-várás, biztató és/vagy kárhoztató szavak, képek terjesztése, hanem a saját korának súlyos kritikája és a kivezető út felmutatása. Milyen szomorú, hogy miközben a jó keresztény testvérek lelkesen olvassák és terjesztik a fülcsiklandoztató szövegeket, aközben a prófétai szó rögtön kiveri a biztosítékot. De vajon nem ezzel igazoljuk Jézus szavait, aki szerint atyáink is így üldözték a prófétákat és ölelték magukhoz a hamis prófétákat?
Megint elment közülünk egy pap, aki beszélni mert a problémákról, hogy elinduljon a feltárás, a párbeszéd és a megoldások keresése. Őt megbetegítette az egyház és társadalom reakciója, de vannak mások is, akik hasonló cipőben járnak. Imádkozzunk értük és mindazokért, akikben van elég bátorság és erő, hogy ezt a munkát tovább folytassák.
Ütésállónak kell lennünk, mert a világ le akar gyalulni minket. Ha azonban ez megtörténne, vele veszne a remény is – ez pedig nem történhet meg.
Imával és szeretettel: Sipos Gyula
