Fal vagy híd – Beszélgetés Benyik Györggyel a Biblia nyelvezetéről és a fordítás lehetőségeiről
Milyen viszonyban áll a Biblia magyar fordításának nyelvezete és a köznyelv? Fordítás vagy parafrázis? Hogyan olvashatják és érthetik meg a fiatalok a legkönnyebben a Szentírást? Ezeket a témákat jártuk körül Benyik Györggyel, a Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia igazgatójával.
– Forgatják a hívek a Bibliát?
– Valamikor 2000 környékén végeztek a Vatikánban egy felmérést, mely szerint a katolikus hívek 10 százaléka hallgatja a szentírási szövegeket, elsősorban a szentmiséken. Egyénileg azonban mindössze 1 százalékuk olvassa rendszeresen a Bibliát. Egyébként a protestáns egyházaknál sem sokkal jobb a helyzet.
– Értjük is, amit olvasunk?
– Véleményem szerint a szentmisén sokkal nehezebb megérteni a szentírási szakaszokat, ha tono liturgico, azaz énekelve olvassák fel. Ilyenkor ugyanis háttérbe szorul a szöveg drámaisága, kevésbé domborodik ki, hogy ez egy élő szöveg. Ott, ahol a szentírási szakaszok felolvasását elmélkedés követi – mint a szerzetesi gyakorlatban –, sokkal közelebb kerül a hallgató az üzenethez. A megértés segítését persze már az iskolában el kellene kezdeni, ám sajnos a mai hittankönyvek esetében is azt tapasztalhatjuk, hogy a futballról, a sztárokról több szó esik bennük, mint a bibliai helyekről. Nem véletlen, hogy a szentírási szövegek társadalmi beágyazottsága meglepően gyenge. Bár igaz, hogy a klasszikus művekkel is hasonló a helyzet.
Pedig a Biblia mindig is meghatározó könyve volt az európai kultúrának. Nagy Károly, aki jól beszélt latinul és görögül, elrendelte, hogy a bencések fordítsák le nemzeti nyelvekre a Miatyánkot és a Hitvallást. Ezért találjuk meg e két szöveget oly sokszor a kódexekben. Az is igaz, hogy a megelőző évszázadokban a szentek, vagy akár a híres emberek imádságai sokkal ismertebbek voltak, mint a bibliai imák. A Sík Sándor neve alatt megjelent, Radnóti Miklós által szerkesztett imakönyv is rendkívül népszerű volt a maga korában, többen forgatták, mint a Szentírást.
– Vajon a fordítások milyen kapcsolatban állnak a napjainkban beszélt nyelvvel?
– Az idei szegedi biblikus konferencián pont ezt a kérdést járjuk majd körül. A magyar szentírásfordítói hagyomány konzervatív. De még a modernizált nyelvű protestáns fordítások mögött is ott érezzük a Károli Gáspár nevéhez kötődő korábbi, régies szöveget. A katolikus Káldi György Biblia-fordítását is többször átdolgozták, többek között Tárkányi Béla, majd a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, ám ez a szöveg mégsem közelítette meg a mai, élő nyelvet, főleg nem azt, amit a fiatalok beszélnek. Azzal tisztában vagyok, hogy ez egy nagy kihívás, ám ha nem próbálunk napjaink nyelvén fogalmazni, akkor nem teremtjük meg azt a nyelvi csatornát, melynek révén a bibliai üzenet átadható. Régen a magyar nyelvet formálták a különféle szentírásfordítások, ám ez ma már nem így van. Vagyis meg kell próbálni megfordítani a folyamatot, és a standard nyelvhez közelíteni a Biblia nyelvezetét.
– De ha az az elsődleges szempont, hogy minél inkább a mai nyelvezethez igazodjon egy fordítás, akkor nem fog elveszni az eredeti üzenet?
– Ez egy valós veszély. Ezért alkalmaznak a köznyelvet használó, református angol és német Bibliáknál lábjegyzeteket, bár hagyományosan ezt nem szeretik.
Nem véletlenül lett a konferenciánk címe A fordítástól a parafrázisig. Neves művészek régen is, de napjainkban is mindig próbálkoztak parafrázisírással, ami azt jelenti, hogy az eredeti történet struktúrája megmarad, de a szituáció átalakul. A parafrázis talán ma szokatlannak tűnik, ám például Niketasz, a 4−5. század fordulóján élt egyházi író versbe foglalta az evangéliumokat, tőle származnak az evangélisták állatszimbólumai. Sok himnuszíró szentírási szöveget költött át. Vagyis itt az az esztétikai igény, hogy megdöbbentő és hatásos legyen a szöveg, erősebb, mint a szószerintiségre törekvés. De a parafrázisnak magyarázó szerepe is van. Napjainkban rendkívül erős nyelvi fordulatot élünk meg Magyarországon, főleg a fiatalok körében. S ha egy fontos szöveget nem azon a nyelven adnak át nekik, mint amit beszélnek, akkor el fog veszni a lényeg.
A nyelv, ahelyett hogy híd szerepet töltene be, falként fog állni az eredeti mondandó és a mai befogadó között.
– Ezek szerint ne tegyünk különbséget a szakrális és a profán nyelv között? Vagy másként fogalmazva: arra vegyük rá a fiatalokat, hogy értsék meg a régi bibliai kifejezéseket, vagy inkább találjuk meg az adott fogalmak mai megfelelőjét?
– Erre a kérdésre csak a kutatás után lehet majd választ adni. Arra is figyelnünk kell, hogy egyes bibliai kifejezéseknek van egyfajta köznyelvi értelme. Például a farizeus szónak is, azt a képmutató szinonimájaként szoktuk használni. De a zsinagóga sem pont azt jelenti ma, mint Jézus idejében. A Gute Nachricht Bibel (1968) köznyelvi bibliafordítás például közösségi háznak (Gemeinde Haus) fordítja. Az is igaz, hogy egyes kifejezésekre mindig nehéz volt megfelelő fogalmat találni.
Ezért is szeretném, ha megvizsgálnánk, hogy egy mai bibliai szöveget hogyan ért meg egy középiskolás fiatal.
Ebben segít majd a Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Irodája. A másik irány, hogy minél szélesebb körben szeretnénk megismertetni a Szentírásban található imákat, pont azért, hogy rávegyük a híveket a szöveg olvasására. Ezért arra is buzdítani szeretnénk a fiatalokat, hogy maguk is írjanak bibliai imákra parafrázist, melyeket később a média segítségével szeretnénk megosztani a nyilvánossággal. Ma a kötetlen imaforma ismert, de ha valaki a saját imáit megfogalmazva a bibliai nyelvet használja, akkor átveheti annak istenképét is, melynek lényege, hogy nem kételkedik az ima jelentőségében, hatásában.
Az idei szegedi biblikus konferencia harmadik szempontja szerint megvizsgálnánk a szakemberekkel, hogy mi volt a már elkészült angol, német és francia nyelvű köznyelvi Bibliák hatása. Csak ezután adhatunk választ arra a kérdésre, mi lehet a fordításnak és a parafrázisnak a szerepe abban, hogy a Szentírást közelebb vigyük az emberek szívéhez és értelméhez.
– Az archaikus nyelv és a köznyelv közötti eltérés azt is jelenti, hogy egy adott nyelvre mindig újra le kell fordítani a Bibliát?
– Igen. Egy kor vallásosságát jellemzi, hogy ki tudja-e termelni azt a szakértő réteget, amely ismeri a hagyományt, s emellett képes a régi szövegeket az éppen használatos nyelvre átültetni. A nyelv gyorsan változik, a harmincas években fordított Káldi-féle Bibliát – bár jól mutatja, milyen volt az akkori nyelvhasználat – ma már elavultnak tartjuk.
– Milyen szerepük van napjainkban a szentírás-magyarázatoknak?
– A probléma szerintem itt abban áll, hogy Magyarországon vagy a prédikációkhoz használható értelmezésekkel találkozunk, vagy a kifejezetten szakembereknek szánt tudományos egzegézissel. A kettő között elhelyezkedő, magas színvonalú szentírás-magyarázatokból nagyon kevés van magyar nyelven.
Szívesen indítanék egy dialógusmagyarázat-sorozatot, amelynek alapja esetleg a katolikus középiskolások által alakított – a középkori egyetemek disputáihoz hasonló – vitakörök lennének.
Az itt elhangzott, felvetett valódi, aktuális kérdésekre már ráépülhetne egy ilyen szentírás-magyarázat.
– Az Új Ember kiadványok sorozatában jelenik meg a közeljövőben Anselm Grün Az evangéliumok nagykönyve című kötete, négy részre bontva. Grün ebben elsősorban lélektani és spirituális oldalról közelít az evangéliumok felé. Mennyire van létjogosultságuk a különböző szempontokra épülő magyarázatoknak?
– Nagyon sok bibliamagyarázat-módszer létezik. Tavaly jelent meg A bibliai hermeneutikák kézikönyve Órigenésztől napjainkig című kötetünk, erről a témáról tartottunk is egy konferenciát, amelynek az egyik szekciója a különböző 20. századi módszereket vizsgálta: a nyelvi, a retorikai vagy akár a pszichológiai megközelítést is. Minden bibliai szöveg mögött megtaláljuk a különféle lelkiállapotokat, ezeknek a bemutatása mindenképpen érdekes lehet. Emellett azt tapasztalom, hogy a híveket sokkal jobban érdekli az az egyházi esemény, amelynek van lelki vonatkozása. Sokkal többet beszélünk az Egyházról mint intézményről, pedig legalább ennyire fontos lenne a spirituális szempontok érvényesítése. Napjainkban a történelmi egyházak kommunikációja inkább politikus és dogmatikus, tanító jellegű, pedig a meditatív megközelítésre is nagy szükség van.
– Mennyire ismertek a Szentírásban található imádságok?
– A legtöbbről nem is tudják a hívek, hogy létezik. A zsoltárokat még esetleg ismerik, bár azokat is inkább a protestáns egyházakban. De legtöbbször ők sem az eredeti szöveget használják, hanem a Szenczi Molnár Albert általi fordításokat. Csakhogy ebben az esetben is valójában parafrázisokról, és nem szó szerinti fordításokról van szó. Már csak azért sem, mert Szenczi Molnár Albert nem az eredeti nyelvből fordított. Ugyanakkor ezek nagymértékben meghatározták a protestáns egyházi nyelvezet kialakulását.
– Mire mutatnak rá, miben jelentenek mintát ezek az imák?
– A bibliai imádságok mindig azonos istenképet hordoznak, és minden esetben közösségi jellegűek.
A Szentírás azt is megmutatja, hogy a vívódó ember miként jut el addig a pontig, hogy Istenhez szóljon, tőle várjon útmutatást.
A zsoltárok, imádságok szerepe akkor vált igazán fontossá, amikor a Kr. e. 6. században a választott népet elhurcolták Babilonba, és összeomlott a kultusz. Babilonban tanulmányozni kezdték a Szentírást, s onnan visszatérve Ezdrás és Nehemiás tevékenységét követően arra jutottak, hogy az imák, a zsoltárok úgy kezelendők, mint egyfajta szóbeli Tóra. Amikor a kereszténység bevett vallás lett, és a tömegek beözönlöttek az Egyházba, a szerzetesek kivonultak a pusztába. Ők jól ismerték a Bibliát, erre épülő, a Szentírás szellemét megidéző bölcsességeik, imáik ma is fontosak. A keleti Egyházban azt az embert tartották nagy teológusnak, aki tudott egy olyan imádságot, amelyet az egész közösség a magáénak érzett.
Ha Európát – újra – krisztianizálni akarjuk, akkor vissza kell emelnünk az imádságot az egyéni és a közösségi vallásos élet középpontjába.
Szerző: Baranyai Béla
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
