Egyházi iskolai tanár: „Köreinkben soha nem volt ekkora az elkeseredés”

Az egyházi iskolákban tanító tanárok egy része pár év alatt radikalizálódott, magárahagyatottságot és dühöt érez, állítja Posta István, a budapesti Piarista Gimnázium magyar és filozófia szakos tanára. Míg Pintér Sándor a tanároktól vár javaslatokat arra, hogyan reformálja meg a rendszert, a Tanárballagás szervezői tanulmányt írtak a résztvevők és szimpatizánsok által számba vett legfontosabb tennivalókról. Az általuk megfogalmazott öt pont mellé hatodik pontnak javasolt reformjavaslatokról és arról is kérdeztük Posta Istvánt, mi tartja még a pályán az elhivatott tanárokat. - Válasz online interjú:

– Tarlós István a piaristákat egy beszédében „az igazság munkatársainak” nevezte és úgy fogalmazott: „A piarista oktatás megtestesíti a legmodernebb katolicizmust: egyszerre jellemzi a tudomány feltétlen tisztelete és az erős kritikai szellem.” Úgy tűnik, a tartományfőnökség tényleg szabad teret enged ennek a kritikai szellemnek, hiszen három éve is önök fogalmazták meg az egyházi intézmények tanárai közül elsőként a Nemzeti Alaptanterv konstruktív kritikáját, amit aztán több mint 1600 pedagógus írt alá, tavaly decemberben pedig polgári engedetlenségre bíztattak az oktatás súlyos válságát övező kormányzati közönnyel szemben. Az igazság munkatársaiként hűek a piaristák önmagukhoz, amikor kiállnak a hivatásukért?

– Mi sohasem a piaristák és nem is az iskola nevében szólaltunk meg, ezt nem is tehetnénk. 2020-ban és tavaly decemberben is szigorúan a magánvéleményünknek adtunk hangot, ahogy most is azt teszem. Negyvenhét fős a tantestület, ebből tizennyolcan írtuk alá a polgári engedetlenségre buzdító decemberi levelet. Van megosztottság a tantestületben, de egyrészt lehet róla beszélni, másrészt az alapvető kritikában a legtöbben egyetértünk, a különbségek a lehetséges válaszokban vannak.

– Miért nincs erős egyetértés a sztrájk és a polgári engedetlenség kérdésében?

– Ennek egzisztenciális és politikai okai is vannak, de a legalapvetőbb, hogy a tanár nem az a fajta, aki lázadozni szokott. Az, hogy valaki egy oktatási rendszerben találja meg a helyét és ott jól érzi magát, többé-kevésbé szabálykövető magatartást feltételez. A tanárok között nincs hagyománya annak, hogy egységesen, összefogva kiálljanak az érdekeikért.

– Ez érthető, hiszen nekik is szabályok követésére kell nevelniük a fiatalokat.

– Nem tudom, a szabálykövetés önmagában érték-e. Szerintem az, hogy állj ki amellett, amiben hiszel, még egy kicsit fontosabb. Lehet, hogy a diákjaink, akik tájékozottak és érzékelik, hogy egyértelmű konfliktushelyzet alakult ki körülöttünk, többet tanulnak abból, ha azt tapasztalják, hogy a tanáraik a lehetséges hátrányokat is vállalva kiállnak magukért, egymásért.

– Önök a Katolikus Egyház katekizmusából idézve buzdítottak polgári engedetlenségre, mondván: „Az állampolgárt lelkiismerete kötelezi arra, hogy ne engedelmeskedjék a polgári hatóságok előírásainak, amikor ezek ellenkeznek az erkölcsi rend követelményeivel, a személyek alapvető jogaival és az Evangélium tanításával. A polgári hatóságokkal szembeni engedetlenséget – amikor a hatóságok követelései ellenkeznek a helyes lelkiismerettel – az Isten szolgálata és a politikai közösség szolgálata közötti megkülönböztetés igazolja.” A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia erre közleményben jelezte, ők ennek ellenére is inkább „a jogkövető, felelős állampolgári magatartás mellett” állnak ki. Másra számítottak?

– Természetesen nem elvárható a magyar Katolikus Egyház vezetőitől, hogy törvényszegés mellé álljanak, ahogy senki mástól, kollégáktól sem, hogy a polgári engedetlenséget válasszák a törvényes sztrájk helyett. Épp azt mondja a katekizmus, hogy a hívő ember a helyes lelkiismeret szavát kövesse ebben is. Arról vita van, kaptunk ilyen kritikákat, hogy az idézett pont a pedagógusok sztrájkjogával kapcsolatban alkalmazandó-e. Én sokakkal együtt úgy gondolom, hogy a sztrájkjog kiüresítése ellenkezik az alapvető jogaimmal, mert épp a lényegét, a nyomásgyakorlás lehetőségét szünteti meg, ha az óráink felét meg kell tartanunk, ha nem zárhatnak be az iskolák sztrájk idején. Ebben Schanda Balázs alkotmánybírónak az alkotmánybírósági döntéshez fűzött különvéleménye is megerősített minket.
„Nem tudom, a szabálykövetés önmagában érték-e” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Úgy érzik, hogy magukra lettek hagyva?

– Sok egyházi iskolában tanító pedagógusnak alapélménye ez a magárahagyottság és az ebből fakadó harag. Sokan kérdezik, miért nem tiltakoztunk még az Orbán-kormány előtti időszakban. Erre az a válasz, hogy sosem volt ekkora a csalódottság a köreinkben, mint most. Sok tanárnak az az alapélménye, hogy a kormányzat számára nem fontos az oktatás, nem is létezik a probléma és ez iszonyatosan nagy haragot vált ki.
Hogyan történhet meg, hogy egy kormányzat évek óta semmibe veszi ezt a problémát? Ha az állam folyamatosan azt üzeni, hogy amit csinálsz, az értéktelen, nem fontos, és ha ezt még egy-két közhelyes mondat is megerősíti felelős állami vezetőktől, amely a társadalomban lévő tanárellenességre meg az azt igazoló hosszú nyári szünetre utal, akkor ezt egy tanár úgy fordítja le magában, hogy ő nem kell, ő nem fontos. Ez komoly haragot vált ki belőlünk.

– Hangulatjavításra éppen Pintér Sándor intézményvezetőknek tartott „eligazítása” sem volt alkalmas, amelyben a tanárok szemére hányta, hogy nem nevelik hazaszeretetre a gyerekeket, akik miattuk keresik külföldön a boldogulásukat, és cinikusan utalt arra is, hogy nem kéne mellékállásokat vállalniuk, így több idejük maradna a felkészülésre.

– Az oktatásüggyel is megbízott belügyminiszter decemberi beszédéről természetesen nekem is megvan a magánvéleményem, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezen a helyen értékeljem.

– Pintér szájából nem egyszer elhangzott: mondják meg, hogyan csináljam, „én biztos nem fogom kitalálni”. A Tanárballagás szervezői most közel 200 javaslatot gyűjtöttek össze egyházi intézményekhez kötődő szimpatizánsaiktól, főként tanároktól arról, hogyan kéne csinálni. Ön is részt vett ebben a munkában?

– A Tanárballagás szervezésében én is segítettem, de a nagy részét két kollégám más iskolákból, Lakatos Máté és Mikesy András végezte el, ez a munka pedig mindenestül az ő érdemük. Ezzel a gyűjteménnyel meg akartuk mutatni, hogy nem olyan bonyolult elindítani a párbeszédet: csak meg kell kérdezni az érintetteket, a válaszokból kell készíteni egy tanulmányt és el kell kezdeni beszélgetni róla. El is küldték ezt a tanulmányt a kollégáim az összes létező egyházi fenntartónak, azzal a bíztatással, hogy akár egy ehhez hasonló, átfogó felmérés szervezésében is szívesen segítünk, csak induljon el ez a beszélgetés. Ahogy József Attila írta: „a hozzáértő dolgozónép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.” Ezt is jelentené a szabadság. Egyébként nonszensz, hogy tőlünk várják a nemzeti oktatási stratégia felépítését, hiszen vannak szakemberek, akiknek ez a feladatuk. A gond az, ahogy Gloviczki Zoltán is megfogalmazta, aki 2020-ig az Oktatási Hivatal vezetője volt, hogy odafent nem érzékelik a probléma súlyát. Máskülönben mi a magyarázat arra, hogy nem foglalkozik ezzel a kormány?

– Úgy tűnik, munkabeszüntetéssel nem tud a tanártársadalom egységesen állást foglalni. Milyen más megoldások jöhetnek szóba?

– Sok munkával viszont elérhetjük, hogy a társadalom egyre szélesebb rétege érzékelje, mi történik az oktatással és tudatosítsuk, hogy mindez már az ő sorsukról, a gyerekeik sorsáról szól. Mi szívesen ölünk abba időt, energiát, hogy elinduljon ez a szemléletmódbeli változás, hogy egyre több tanár, szülő, nagyszülő ébredjen föl, ismerje fel a valóságot és azt, hogy a jelen helyzetnek nagyon súlyos következményei lesznek. Mi tavalyelőtt beléptünk egy – egyelőre – kis, egyházi iskolák tanárait tömörítő szakszervezetbe, ahol éppen ez a beszélgetés, szerveződés folyik. A kollégáimmal egy pedagógiai beszélgetéssorozatot szerveztünk tavaly, idén ez folytatódik is, olyan meghívottakkal, akik kritikusak és alternatívát ajánlanak a mai helyzetben. De a Tanárballagás is ezt a célt szolgálta.

– A Tanárballagás résztvevői által javasolt „hatodik pontok” között van egy javaslat, mely szerint „A vágyott gyermekek világra jöttének támogatásához hasonlóan szükséges volna felmérni, hogy a diákok, különösen a jó képességű középiskolás diákok hány százaléka szeretné hivatásának választani a tanári pályát, ha a fizetés nem számítana.” Ön végzett ilyen felmérést?

– Igen, a napokban megkérdeztem a végzős diákokat, hogy ha belátható időn belül elérhető lenne egy tanár számára a 600 ezer forint körüli fizetés, hányan lennének, akik komolyan gondolkodnának a tanári pályán. Két osztályból összesen huszonketten tették fel a kezüket. Ha ennek a fele vagy csak a harmada be is adná a jelentkezését, akkor elkezdhetne felépülni egy olyan tanártársadalom, amely évtizedek alatt talán tudná pótolni azt a hiányt, ami most fönnáll. Ezzel szemben idén tőlünk a végzős évfolyamból ketten jelentkeznek tanárképzésre, ami még így is sokkal több, mint az országos átlag. Tíz-tizenkettő helyett kettő egy osztályból, tehát a „vágyott hivatások” hatoda valósul meg. Ez egy húsz, harminc év múlva bekövetkező állapotot vetít előre, de a gyerekeim iskolájában már most is előfordult, hogy technikai személyzet jött be a hiányzó tanár helyett az órára.

– Úgy mondjuk nehéz átvinni az üzenetet, hogy elhivatott tanárok garmada tolja a szekeret akkor is, amikor már rég tarthatatlan a helyzet. Hogy hat a közérzetére, hogy lassan egy éve attól hangos az ország, hogy milyen alábecsültek a tanárok?

– Egyfelől tény, hogy minden perc, ami így telik el, megerősíti a külső szemlélőt abban, hogy ez a rendszer így is működik. Ugyanakkor mérgező is ez a túlpolitizált helyzet, mert arra, aki kiáll a véleményéért, azt mondják, hogy megbontja a tanárok egységét és zavart okoz, aki pedig nem áll ki, az épp ezzel foglal állást, hiszen kvázi aláírja, hogy mindez rendben van így. Én igyekszem elhárítani magamtól a lebecsültség érzését, amiben sokat segít, hogy az osztályteremben szerencsére a diákok nem így néznek ránk. Ez sok mindent kompenzál, de tény, hogy nagyon nyomasztó a helyzet.
A tanárok alábecsültsége mélyen benne van a társadalomban. Mindenkinek vannak rossz tapasztalatai az iskolarendszerből, és sajnos azt kell mondanom, hogy a mai magyar tanártársadalomnak van egy olyan része, amely alátámasztja ezeket a rossz tapasztalatokat. Pontosan azért kéne megreformálni az oktatást, hogy azok válasszák ezt a hivatást, akik alkalmasak rá.

– Azért vannak olyanok is, akik elismerik a tanári munka jelentőségét, szép példa erre annak a 110 kutatónak a kiállása, akik közleményben deklarálták: „nem állhatnánk itt egykori tanáraink szakmai és erkölcsi példamutatása nélkül (…) szégyenkezünk, mert méltatlan, amit ma Magyarország felelős vezetése a pedagógusokkal tesz.” Mi az a plusz, ami miatt nem lehet statisztikai adatok komponenseiként beszélni a tanárokról?

– Azt szokták mondani, hogy egy tanár az egész személyiségével tanít. A járvány alatt kipróbált online oktatásnak nagyon sok tanulsága lett, többek között arról, mi az, amit meg lehet csinálni a tanárok személyes jelenléte nélkül és mi az, amit nem. A tananyag átadását, egy érettségit meg lehet képernyőn keresztül oldani, de az összes többit nem. A diákok látják a tanáraikat kérdéseket föltenni, töprengeni, vívódni, időnként nagyszerűnek, legendásnak látják őket, máskor esendőnek vagy hétköznapinak, mindez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megtanuljanak eligazodni a világban. Gyakran jutunk arra a konklúzióra, hogy sokkal több személyes kísérést kellene kapjanak a diákok és ehhez bizony jelen kell lenni.

– „Hatodik pontként” többen megfogalmazzák, hogy a tanárok maguk is támaszt kellene kapjanak a diákok nevelésével járó komoly pszichés terhek viseléséhez. Ön szerint is jogos ez az igény?

– Egyre többször futunk bele olyan helyzetekbe még egy elitiskolának nevezett intézményben is, amihez szakember (iskolapszichológus, fejlesztőpedagógus) segítsége kell. Csak viszonyításképp elmondom, hogy nemrég Madridban jártunk, egy külvárosi piarista iskolában, ahová sok, kifejezetten nehéz körülmények közt élő családból kikerülő gyerek jár. Az igazgató azt mondta, náluk nem fordulhat elő, hogy 8-9 éves korára egy diákról ne lenne nyilvánvaló, ha valamilyen tanulási nehézséggel küzd, mert van egy stáb, amely rögtön a bekerülésükkor felméri a képességeiket, beazonosítják az esetleges elmaradást és személyre szólóan meg is kapják a fejlesztést. Saját gyerekeim iskolai történetében szerzett tapasztalatom, hogy Magyarországon rendkívül elkötelezett, hozzáértő fejlesztő pedagógusok és más segítők dolgoznak, akik óriási munkát tesznek abba, hogy a nehézségekkel küzdő gyerekek előrejussanak a sokszor nem támogató oktatási rendszerben. Erről nagyon konkrét tapasztalataink vannak családilag, úgyhogy én személyesen is nagyon hálás vagyok nekik. Viszont ezeknek a segítő szakembereknek talán még a többi pedagógusnál is alacsonyabb a megbecsültsége. Ennek muszáj változnia, mert folyamatosan nő a hagyományos tantermi munkában alulteljesítő diákok száma. Ehhez kapcsolódik, hogy a magyar társadalom drámai kettészakadását a mi diákjaink itt a belvárosi iskolában leginkább csak a médiából ismerik. Viszont közülük sokan várhatóan felelős, vezető pozícióba kerülnek majd. Nagy a felelősségünk abban, hogy a középiskolás éveik alatt meglátják-e ezt a kettészakítottságot, szereznek-e élményeket ezzel kapcsolatban, és felnőttként lesz-e bennük szándék arra, hogy ezen változtassanak. Azt látom, hogy ebben nagyon sokat kell még tennünk.

– Felvetődött a javaslatok közt a korengedményes nyugdíj vagy a 25 év aktív tanári munkaviszony után fokozatosan csökkenő kötelező óraszám is. Ha minden követelésük valóra válna, akkor nem fenyegetné a tanárokat a kiégés veszélye?

– A kiégés fontos összetevője az az érzés, hogy amit csinálok, nem érték. Ha a követeléseink megvalósulnának, akkor nyilván jönnének azok a visszajelzések is, amik egy tanárt táplálni tudnak.

– Tizenhét év után jött át egy másik egyházi gimnáziumból a piaristákhoz. Elege lett a koedukált oktatásból?

– Tizenhét év akármilyen munkahelyen sok. Úgy éreztem, ahhoz, hogy lendülettel tovább tudjam végezni a munkám, jót tesz majd a környezetváltozás. Csak fiúkat tanítani sokkal könnyebb. Fiúkat és lányokat együtt oktatni bonyolult helyzet, a lányokat pedig általában sem egyszerű tanítani. Magyar órán könnyebb volt a lányokat olyasmivel megszólítani, amivel összefüggésben az érzésekről is kellett beszélni, a fiúk ezen a téren nehezebben nyilatkoznak meg, valószínűleg a neveltetésük miatt. Egy olyan iskolában, mint a piarista, ahová pedig alapvetően inkább konzervatív környezetből jönnek a diákok, még nehezebben beszélnek arról, ami személyesen is érinti őket.

– Világi iskolában jellemző, hogy sok, általában csonka családból érkező gyerek apaéhségben szenved, és a férfi tanárban találja meg azt az ideált, amit a távol lévő apa nem ad meg neki. Itt is tapasztalja ezt?

– Az, hogy férfi mintát keresnek bennünk, teljesen nyilvánvaló. Itt a fiúiskola jellegéből adódóan a tantestület 80 százaléka férfi. Én magam is tapasztalom, hogy a legjobban működő családban is eljön a perc, amikor a kamaszfiú szembefordul az apjával, néha brutálisan, és ezzel párhuzamosan megnyílik egy idegen felnőtt előtt. Ez nagyon szép is, meg időnként terhes is, de erre óriási szükség van. Az, hogy hogyan teljesítenek a férfiak és az apák a mai magyar társadalomban, megérne egy másik beszélgetést, én mindenesetre nem szoktam kihagyni egyetlen lehetőséget sem, amikor egy szöveg vagy az órai téma lehetővé teszi, hogy arról beszélgessek a diákokkal, milyen férfi szerepre készüljenek fel.

– Irodalom vagy osztályfőnöki órán beszélgetnek inkább ilyesmikről?

– Inkább magyar órán, ha megengedi ezeket a beszélgetéseket a szöveg, amivel épp foglalkozunk. Ibsen Nórájában vagy Móricz regényeiben például nagyon keményen fölmerülnek ezek a kérdések. Nagyon fontos a női, férfi szerepekről beszélni, arról, mi az átveendő és mi az, amivel jó, ha kritikusak vagyunk. Nagy viták is kialakulnak ezekről a témákról. Ezek a gyerekek okosak, mind érzékelik, hogy a nyugati világban iszonyúan meginogtak ezek a szerepkörök, ezért     jó, ha bátrak vagyunk föltenni azokat a kérdéseket, hogy mi egy férfi és mi egy nő dolga, milyen különbségek és egyenlőtlenségek vannak ebben, mi az azonos, mi az, ami hagyomány, vagy társadalmi konstrukció és mi az, ami több annál?
Konzervatív világnézetből lehet védeni bizonyos hagyományokat, de fontos, hogy ne vakon tegyük ezt, hanem tudjunk érvelni mellettük. Ezek nagyon izgalmas kérdések, amik benne vannak a levegőben és amikre nagyon vevők a fiúk. Ma fel kell tenni olyan alapvető kérdéseket, amelyekről sokáig kényelmesen gondolhattuk, hogy soha nem kell őket feltenni.  Ahogy fel kéne tenni azt a kérdést is, amit a rendszerváltás óta nem igen tett fel senki az oktatásirányításban, hogy mi az oktatás célja, mit akarunk azzal, amit iskolának hívunk?

– Huszonhárom év alatt milyen válasz született erre önben?

– Ha a magyar óra olyan alkalom, ahol egy csomó kérdéssel, impulzussal, különböző szempontok felsorakoztatásával megfelelő környezetet kell teremteni, ahhoz, hogy a diákoknak a szövegekkel való találkozása minél gazdagabb legyen, akkor ennek analógiájára az iskola is az élményszerzés helye kéne legyen. Különösen annak fényében, hogy nagyon kérdéses, a diákok az iskolán kívüli idejükben milyen minőségű élményeket szereznek. Ha a gyerek napi 7-8 órát eltölt az iskolában, akkor az élményeinek nagy részét ott kéne begyűjtenie. Néha feltesszük a kérdést, ma milyen iskolát alapítana a rendalapító Kalazanci Szent József, ha a Trastevere utcáin kódorgó gyerekeket kéne összegyűjtenie és ahhoz hozzásegítenie, hogy boldog életet élhessenek felnőttként. Nem hinném, hogy az lenne a hirtelen ötlete, hogy 6-8 tanórával és ilyen irdatlan mennyiségű tananyaggal kéne megtolni őket, és attól majd boldogok lesznek.
„Mi az oktatás célja, mit akarunk azzal, amit iskolának hívunk?” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Az egyházi iskolák 2020 februárjában, az önök által megfogalmazott állásfoglalással kezdték felhívni a figyelmet arra, hogy ez a nemzeti alaptanterv nem lesz jó, hogy meg kéne reformálni a teljes oktatási rendszert. Mi változott azóta?

– Ha van változás, akkor az annyi, hogy a rendszer egésze és egyes elemei kicsit még rosszabbak lettek. Ahol pedig nem, akkor az gyakran kifejezetten a körülmények ellenére, sokszor éppen az elvárásokkal szemben valósult meg. Nálunk szerencsére elég sokan vannak a fiatal kollégák, jönnek nagyon tehetséges pályakezdők, de ők hetente, naponta felteszik a kérdést maguknak, hogy vajon meddig tudnak maradni, vagy mikor mennek át félállásba, hogy pénzt keressenek a munkaidejük másik felében. Fontos innovatív kezdeményezések zajlanak a piarista iskolákban, de ezeknél rendre felmerül, hogy meddig feszíthetjük szét a kereteinket, sőt, hogy mikor lépjük át. Nagyon sok kreatív gondolat van a magyar oktatásban, de még több olyan, ami elhal, mert a megvalósítása nem fér bele a kerettantervbe vagy a munkaidőbe, és így fenntarthatatlan, mert ez a fajta minőségi munka egy idő után nagyon könnyen vezet önmagunk kizsákmányolásához és kiégéshez.

– „Bennünket nem valamilyen világnézet alapján, hanem a nemzet szolgálatára neveltek” – mondta annak idején a pesti piaristáknál végzett Antall József. Távol lehet tartani a politikát a tanóráktól?

– A gyerekek nagyon értelmesek, maguktól is felismernek dolgokat. József Attila 90 évvel ezelőtt írt közéleti versei fölött maguktól is megállapítják, hogy ma is érvényes: „felírhatják, mit telefonoztam…” Az Iskola a határon-ban Bébét beveszik a hatalmas, félelmetes Merényiék a focicsapatba, majd egyszer csak váratlanul, minden magyarázat nélkül elhajtják. Látszik ebben mindenféle földi hatalom kíméletlensége és kiszámíthatatlansága, ahogyan ki- és felhasználja a lejjebb szorultakat. Nem kell bevinni a politikát az órára, mert már benn van, és a diákok észreveszik a fikcióban a jelen valóságát.

– Ön nem fél?

– Valaki azt írta a Tanárballagás kérdőívére: „Úgy szeretném, ha egy ilyen kérdőív kitöltése közben sem kellene többször arra gondoljak, hogy milyen információkat adhatok meg, és vajon ez milyen következménnyel fog járni.” A tanárok sajnos valóban tele vannak félelemmel. Mi itt, a szerzetesi iskolákban általában nagy biztonságban érezzük magunkat, ez nem ugyanolyan, mint az egyházmegyei vagy az állami fenntartású iskolákban. Itt nagy a bizalom egymás iránt, úgyhogy nem, én nem félek.

– Mi tartja a pályán?

– Az, hogy élvezem a munkámat. Már azon is szeretek gondolkodni, hogy mit fogok csinálni az órán, szeretem újraolvasni a szövegeket, aztán bemenni a terembe és ott végigkísérni a folyamatot. Szeretem figyelni, hogyan születnek meg a diákok fejében a gondolatok, hogyan jutnak el oda, hogy ezek a szövegek jelentsenek nekik valamit, nagyon érdekel, ahogy kapcsolódnak a szöveghez és ahogy ezek mentén kibontakoznak a beszélgetéseink. Mi nem tananyagot tanítunk, hanem gyerekeket. Ha megkérdeznénk a velem egykorú teljes populációt, hogy hányan élvezik a munkájukat, szerintem viszonylag kis számot kapnánk. Én kivételes helyzetben vagyok, mert mesterpedagógusként a rendszer tetejére kerültem, de pályakezdőként már nem biztos, hogy ezt a munkát választanám, mert az élet csomó örömétől fosztanám meg magam az anyagiak és a keserű helyzetek miatt, amik ma ezzel a pályával járnak. Az az igazi kérdés, mi tartja itt a pályakezdőket, akik tíz órát húsz óra felkészüléssel tartanak meg. Van, aki megteheti, mert még nincs családja, de van, akinek már két gyereke van, ő magánórákat, másodállást vállal, hogy el tudja tartani őket és emellett végzi a hivatását. Egyházi iskolában vagyunk, ide nagyon elkötelezett emberek érkeznek tanárnak és igen mély hit él bennük. Úgy gondolják, nem lehet, hogy ha tényleg szeretnék a gyerekeket segíteni ezen az úton, erre időt, energiát szánnak és nem is rosszak benne, akkor ne változzanak a dolgok abba az irányba, hogy ez a hivatás megélhető legyen.

(Sashegyi Zsófia, valaszonline.hu)