Bentlakásos idősek otthonában lakni, élni
Manapság nagyon sok idős ember kerül idősek bentlakásos otthonába, mivel nem tudják ellátni magukat, a család távol van, dolgoznak általában teljes napon át, de azért sem mert külön élnek már jóval korábban egymástól. A fájdalmas öregedés nem könnyű állapot. Két esetet szeretnék bemutatni, hogy az idős ember élete mennyire nehéz és mennyi figyelmet, szeretet igényel.
Valamikor aktív korukban ők is sokat dolgoztak, szívüket, lelküket a családnak adták, mert szerettek, és nem volt áldozat amit a családért tettek. Tették, mert vitte őket a bennük lakó szeretet. Most, hogy elfáradtak, elgyengültek a lelkük hiányt szenved, mert nem tudnak adni, de a lelkük él - nekünk meg kell értenünk őket.
Az én édesanyám már hosszú ideje özvegyként élte az életét -15 km-re tőlem –, hívtam, hogy jöjjön hozzánk lakni. Azzal hárította el az invitálásomat mindig, hogy, ha kimegyek az utcára nem köszöntenek úgy mint régi ismerőst. Nem kérdezik meg Ica néni hogy van, mert még a kapuban is tudott jókat beszélgetni. Igaz az egyedülléte sok bizonytalansággal járt, hisz beteg volt, de jöttek hozzá az ismerős barátnők és jól érezték magukat, megbeszélgették a világ dolgait, a környezet a régi volt. Az jelentette az otthonát, ahol ő volt a főnök, amit ő formált.
Aztán nagyon súlyos áttétes rákos betegség következett, még akkor is kértem, hogy jöjjön hozzánk lakni, de nem akart. Akkor úgy döntöttem én költözöm hozzá – napi 6 órát dolgoztam –, kocsival jártam a munkahelyemre a távollétemben ápolónőt fogadtam mellé. Nagyon hálás vagyok a Jó Istennek, hogy a saját otthonában a mellettem lévő ágyban halhatott meg. Amikor esténként imádkoztunk azt mondta: tudod Marikám nagyon szerettelek benneteket, de most az Istent imádom már nem titeket, ne haragudj ezért. Mi voltunk az életének központja.
Az elmúlás folyamata mindig szomorúság - amikor egy idősek otthonába bemegyek, az idősek arcán a szomorúságot az elhagyatottságot látom. Biztos mindenki szívesebben halna meg a családja körében. Szinte kultúránkká vált, hogy bentlakásos otthonba helyezik el az idős embert, mintha megnyugtatnák magukat, hogy biztonságos körülmények között van akivel már beszélgetni sem nagyon lehet, meg az elmúlás látványa is nagyon lehangoló. Nagyon sok otthon létesült, de mindenütt a sorban állás jellemző. Az otthonok a sok jelentkező láttán nem kényszerülnek arra, hogy az ellátottnak szerető környezetet teremtsenek. A bentlakók egyébként is azt élik meg, hogy a családomnak teher vagyok, nincs szükség rám. Az otthonokra több hárul, mint fizikai ellátás: a lelki szükséglet még fontosabb. Belátom, 40-50 ember ellátása nehezebb, mint eggyé a családban, de aki erre a szolgálatra adja magát tudnia kell, képes-e, tud-e ennyi szomorú embert örömmel szeretettel szolgálni.
Az egyik egyházi otthonban ápolónőt kerestek és elmentem az én cigány ismerősömmel, akit már évtizedek óta ismerek. Elvégzett egy ápoló tanfolyamot – tehát a képzettsége meg volt -, a rátermettségét meg ismertem. Az otthon igazgatója felvette, különösen, hogy én is és a plébános atya is kezeskedett érte. Az új ápolónő minden munkát nagyon lelkiismeretesen végzett el. A lakók végre mosolyogtak, szerették, ha ő volt ügyeletben, a hozzátartozók külön megköszönték azt, hogy az itt lakó idősükkel milyen szeretettel bánik, hogy a szobában a lefürdetett idős kellemes baba illatot árasztott, nem kellett könyörögni minden szolgálatért. Lassanként azonban a többi ápoló haragját sikerült magára irányítania emiatt, s a többi nővérek a cigány voltát kezdték ki. A betegek bíztak benne azt tudták, hogy korábban nem volt részük ilyen alapos szeretetteljes ellátásban. Az én kedves cigány gondozóm a mások helyett elvégzett munkában nagyon lefogyott és a kollégái verbális bántásaitól gyakran volt lázas beteg. Betegen is bement dolgozni. Büszkén mondta nekem, hogy a hozzátartozók mindig megköszönték, a lelkiismeretes gondozását. Ez sokáig megtartotta.
Úgy döntött, hogy otthagyja ezt a munkahelyet, nem bírta tovább. Az ápoltak sírtak kérték, hogy maradjon, de 30 kilóra lefogyva az ereje is elhagyta. Megkeresett és kért, hogy segítsek neki, mert nagyon sok túlórája van és nem akarják kifizetni. Bementünk az igazgatóhoz, aki azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy elmegy de lássam be, hogy nem lehet ennyire sokat törődni a gondozottakkal, mert akkor a többi ápoló úgy érzi, neki is ennyit kellene tenni és ezt nem mindenki akarja és bírja.
Én akkor azt mondtam, ha egy cigány asszonyban több szeretet és gondoskodás van, hogy lehet ez kirekesztő. A vezető belekapaszkodott abba, hogy azt mondtam, hogy a benne levő diszkrimináció is oka lett annak, hogy ennek a történetnek ilyen vége lett. De azt is látom más otthonok tapasztalatán, az új idős ember az otthonnak pénzt jelent, elég bőséges pénzt és nem kívánatos, hogy hosszú ideg landoljanak az ott. Egy ismerősöm egy másik nagy otthon főnővére volt, a bentlakók hosszú ideg laktak ott ahol ő volt a főnővér. Ezt megelégelte a vezetőség és elküldte - hiába írtak a bentlakók kérelmeket, hogy maradhasson, nem lehetett megakadályozni a távozását.
Milyen emberekké váltunk, hogy meg akarunk szabadulni az időseinktől - az idős ember üzlet? Hol van bennünk a szolidaritás, a szeretet? Egyszer mi is leszünk tehetetlen elesett, megöregedett emberek. Isten tanít bennünket a másik ember fájdalmában is. Amikor aktívak vagyunk erre nem is gondolunk, de Jézus nagy tanítómesterünk a szívünk és az értelmünk legyen nyitott. Szeretet adni a legnagyobb öröm - próbáljuk ki és megváltozik a világ.
Tarnóczi Mária
