Henri Nouwen az imáról és imádságos életről
Imádkozni annyit jelent, mint nyitott kézzel lenni Isten előtt. Azt jelenti, hogy lassan elengedjük a kezünket ökölbe szorító feszültséget, és fokozott készséggel fogadjuk el létezésünket – nem védeni való tulajdonként, hanem elfogadni való ajándékként.
Az ima mindenekfelett olyan életmód, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a világ sűrűjében rátaláljunk a nyugalomra,
ahol nyitott kézzel fogadjuk Isten ígéreteit, és reményt találjunk önmagunk, embertársaink és a világ számára. Az ima révén nemcsak a halk hangban és a lágy szellőben találkozunk Istennel, hanem a világ zűrzavarában, embertársunk szenvedésében s örömében és saját szívünk magányosságában is.
Az ima rávezet minket, hogy új ösvényekre leljünk, és új dallamokat halljunk meg a levegőben. Az ima életünk lélegzete, amely szabadságot ad, hogy oda menjünk és ott maradjunk, ahol szeretnénk rátalálni a sokféle jelre, mely megmutatja az új földre vezető utat.
Az ima nem egyszerűen valamiféle szükségszerűen beiktatandó tevékenység a keresztény ember napirendjébe vagy erőforrás a nehéz időkben, és nem is korlátozódik vasárnap reggelre vagy az étkezések idejére.
Az ima: élet.
Evés és ivás, tevékenység és pihenés, tanítás és tanulás, játék és munka. Az ima átjárja életünk valamennyi területét. Szüntelen felismerése annak, hogy Isten ott van, ahol mi vagyunk, és mindig arra hív, hogy menjünk közelebb hozzá, és ünnepeljük az élet isteni ajándékát.
Végül az imádságos élet nyitott kézzel élt élet, olyan, amelyben nem kell szégyellnünk gyengeségeinket, hanem felismerhetjük, hogy számunkra az a tökéletesebb, ha Isten vezet minket, s nem az, ha igyekszünk mindent a saját kezünkben tartani.
