Papp Krisztina Beatrix: Emlékezés Zselepszky Fábián OCD atyára, 2. rész
... Bár neki nem voltak gyermekei vagy unokái, mi mindannyian az ő gyermekei és unokái voltunk. Mi akkoriban a gyermekeiként és unokáiként éltünk vele. Főzött nekünk, viccelődött, meghallgatta a nyomorúságainkat, és a végsőkig tiszteletben tartotta a belső szabadságunkat (ami néha megnehezíti a kapcsolataimat, mert olyan magasra tette a lécet, hogy mennyire kell tisztelnünk a belső szabadságunkat...).
A szemét sem rebbentette, ha valaki pihenni jött hozzá, és nem jelent meg a misén. Hagyta, hogy mindenki a saját tempójában ébredjen, gyógyuljon és megtanuljon a Lélek szárnyain repülni.
A kolostornak nem volt állandó jövedelme. SEMMI. Fábián lelkigyakorlatokat szervezett csoportoknak vagy egyéneknek, illetve gyermektáboroknak, akik ezt igényelték. Az lelkigyakorlat ára ki mennyit tudott adni.
IGEN. Nem volt fix ár. A kápolnában Lisieux-i Szent Teréz szobra található, amely alatt egy persely volt az adományok számára. Ott azt a pénzt adta mindenki, amit akart... Fábián atya soha nem ellenőrizte, hogy ki mennyi pénzt adott, és mégis mindenki jóllakott testileg és lelkileg. A ház pedig adományokból működött, gyakran jöttek a városból emberek tojással vagy hússal, süteményekkel vagy gyümölcsökkel azoknak, akik a házban tartózkodtak épp , hogy Fábián atya főzhessen rájuk. És mindig megvolt minden amire szüksége volt. A kertben a gyönyörű rózsái mellett sok zöldség is volt. Amikor dolgozott, gyakran sétált a kertben egyik-másik emberrel, és akkor tudtuk: nem szabad túl közel menni hozzá, mert lehet, gyóntat ... És az emberek meggyógyultak és táplálkoztak az 5 kenyérrel és 3 hallal, ahogy Jézus mellett... Nem azt mondom, hogy mindenkinek így kellene tennie, mert meg vagyok győződve arról, hogy ehhez olyan hittel és bizalommal kell rendelkezni mint ő... Isten csak azoknak nyitja meg a menny csatornáit, akik bíznak benne, és elengednek mindent, hogy Isten szerető szívével megadhassa, amit adni akar... És Isten nem ad kevesebbet, mint amennyit elengedünk, hanem a végtelent, a mindent, amire szükségünk van. Ezt láttam.
Július 16-a karmelita rend legnagyobb ünnepe, a Kármel-hegyi Szűzanya ünnepe. Fábián atya ezen a napon rendezte meg a kápolna ünnepét. Ez egy nagy ünnep minden városban, faluban, sok búcsú játékkal, vásározókkal... Nem volt akrobatika, csak két-három árus könyvekkel és rózsafüzérekkel, és Fábián atya a lényegre törekedett: az embereknek az együttlét örömét adni. A szentmise után a kolostor folyosóján, udvarán és kertjében asztalokat állítottak fel... Meghívta az összes zarándokot, hogy egyenek... MINDENKIT!!! (... Igen... Ő, aki megtapasztalta az igazi szegénységet!!!) Fábián atya hajnali 4-től 5-ig fenn volt és nagy bográcsokban gulyást főzött az udvaron. Előző nap a konyhában folytak az előkészületek: zöldséghámozás, húsvágás... A város egyszerű emberei pedig rengeteg süteménnyel és pogácsával jöttek , amit ők készítettek... (Annyit ettem, te jó ég, és nem tudtam mindent megkóstolni.)
És porcelántányérok voltak... Mert az atya és segítői gondoskodtak arról is, hogy méltó legyen a térítés az ünnepen ... Nem tudom, mi volt a maratoni szám, de egy alkalommal 247 tányért számoltam meg, amit egy ilyen búcsú után elmostunk... Mert utána elmosogattunk, beszélgettünk, és a konyhában ünnep volt, nevettünk, beszélgettünk, mindig jött valaki más, aki segített törölgetni, és gyakran mély megosztásra került sor - százszor megtapasztaltam, amit Avilai Szent Teréz mondott: a konyhában az Úr az edények között is ott van!
Azóta megtanultam, hogy a közös étkezés sokkal több, mint egy fizikai aktus, Isten gyönyörű ajándéka, hogy testvéri közösséget éljünk.
Látjátok, milyen gazdagság ez? Semmit sem adnék mindazért, amit a vele és körülötte töltött 17 év alatt kaptam, láttam és tapasztaltam. Annyi csodát tapasztaltam.
Ő itt befejezte az életét, de éli azt az Életet, amit itt már elkezdett, és minden nap érzem a jelenlétét a mindennapjaimban.
A szentek köztünk járnak, sokszor egészen hétköznapi módon, csupán a dolgukat téve ott ahová Isten helyezte őket, de azt akkora szeretettel, hogy azt nem lehet nem észrevenni... Zselepszky György FÁBIÁN atya az az ember volt, aki ott is bízott Isten mindenható jóságában ,ahol már mindenki más feladta! Együttérző, irgalmas szeretete és hatalmas távlatokba látó szíve tette azzá, Akivé vált: Isten oltárán egészen másokért égő szolgálatban áldozattá lenni, átvállalni és felvállalni mindazt amit senki más nem tud... Hatalmas vállain a mi hatalmas keresztjeink,velünk sírt a gyónásban, bízott helyettünk a még nem látható de bizton érkező megoldásokban.. és történtek a csodák körülötte - vak látóvá, hitetlen hívővé, agydaganatos teljesen egészségessé, másodfokú égési sérülés 48órán belül teljesen eltűntté változott az ő imái nyomán - mindig hangsúlyozva: Jézus aki gyógyít! Elmondhatatlanul hiányzik, de ma amikor a Mennybe költözésének napján őt ünnepeljük, hiszem ,hogy még inkább számíthatunk rá, mint valaha! A láthatatlan Isten irgalmas szeretetének látható jeleként élt és él tovább köztünk! Kérjük közbenjárását minden erőnket,hitünket meghaladó nehézségeinkért, betegeinkért, Istent nem ismerőkért! Fábián atya, esd ki számunkra azt a lángoló bizalmat ami benned volt! Ámen
Papp Krisztina Beatrix
