Benvin Sebastian Madassery SVD az indiai karácsonyokról
Gyermekkori karácsonyaink mindig édes emlékeket idéznek fel bennünk. Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetes, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója szívesen mesélt az indiai karácsonyokról, amiket gyerekként és szeminaristaként élt meg. Megkérdeztük arról is, hogyan látja, mi, európaiak miként tudnánk valóban találkozni az ünnepben a Kisdeddel.
A karácsonyt és az azt megelőző időszakot gyermekként mindig különleges élményként élte meg Sebastian atya. Roráte mise nem volt náluk, hiszen Keralában, ahol felnőtt, egész évben, minden egyes napon reggel hatkor misére mennek a katolikusok. „A szüleim már fél hatkor ott ültek a templomban, imádkozták a rózsafüzért, és szentségimádás is volt. A falumban a gyerekek is templomba mentek tanítás előtt.
Szír-malabár katolikusként nőttem fel. Szent Tamás-keresztényeknek is hívnak bennünket, mert tőle kaptuk a krisztusi tanítást.
Nagyon élő és erős, szilárd ez az egyház. Elismerjük a pápát, de saját kardinálisunk van. Beleolvadtunk a Római Katolikus Egyházba, de a rítus ma is más.”
Sebastian atya azt is elmondja, hogy advent kezdetén az időjárás hidegre fordul Kerala államban. Ez napközben 25-30 fokot jelent, reggelente 22-25 fokot. Adventben mindenki elvégzi a szentgyónását, és a család közös döntés alapján lemond valamiről. Például nem esznek húst ebben az időszakban, ugyanúgy, mint nagyböjtben.
Az adventi időben – ahogy egyébként az év minden más napján is – a katolikus családokban este fél nyolc körül összegyűlnek a családtagok, és együtt imádkoznak körülbelül egy órát.
Elmondanak néhány tized rózsafüzért, imádkoznak Jézus Szent Szívéhez és a meghalt lelkek üdvéért, elmondják a litániát, Bibliát olvasnak és énekelnek. „A húsz év alatt, mióta itt vagyok, csak egyetlenegyszer láttam egy családot este együtt imádkozni, Székelyszentkirályon, Erdélyben. Rózsafüzért mondtak, énekeltek, és ez visszaidézte a gyerekkori élményeimet. Ha otthon vagyok, én is a szüleimmel és a bátyámékkal imádkozom. Édesapám leültet, azt mondja, gyere, fiam.”
Sebastian atya szeme mosolyra vált, amikor kiskori adventi élményeit idézi fel. „Gyalog jártam iskolába, két kilométer volt az út oda, kettő vissza. Ahogy mentünk, néztük, melyik házban készül már a jászol. Minden családban építenek egyet a gyerekek a házuk udvarán, ez az ő feladatuk. Lépésről lépésre készítik, mindig hozzátesznek valamit, mint amikor egy madár fészket rak. Nagy volt az izgalom, miből és hogyan építsük a nagy jászolt, ami némelyik udvarban akkora volt, mint egy szoba. Hagymákat, magokat ültettünk: a kókusz héjába földet tettünk, s abba vöröshagymát, búza-, rizs- és mustármagot vetettünk, amik másfél-két hét alatt szépen kikeltek és meg is nőttek. Letettük őket a földre, hogy úgy nézzen ki a jászol környéke, mint Jézus korában a szántóföld. Még hegyeket, vízesést is csináltunk, és utakat építettünk, amelyeken a királyok jönnek majd Betlehem felé. Aztán állatszobrokat helyeztünk el, bárányokat, marhákat. Ezeket vásároltuk, nem mi készítettük.”
A jászolépítés erősíti a karácsonyra készülés tudatát. Sebastian atya ugyanakkor hangsúlyozza, fontos, hogy a fizikai készülődés ne távolítson el a lelki készülettől. Ezért kezdték a napot a gyerekek a templomban, és mindig tanítás után építgették tovább a jászolt. 23-án vagy 24-én már minden udvaron készen állt a betlehem, amelybe szenteste délutánján, három-négy óra körül elhelyezték a szobrokat, és az építményt lufival, égősorokkal díszítették. A legfontosabb a (számunkra elképzelhetetlennek tűnő és szilveszterhez kötődő) petárdázás volt, ami már 23-án elkezdődött.
„Keralában nincs olyan tilalom, mint itt. Minden háznál nagy tűzijáték van szenteste!”
Hogy megértsük az ünneplést, Sebastian atya elmagyarázza: Indiában egy-egy adott plébániához tartozók nem mennek máshova szentmisére, a saját plébániájukon keresztelkednek, ott lesznek elsőáldozók, ott veszik fel a szentségeket. „A területi plébániánk körülbelül négyszáz családból áll, mindenki jár misére, senki nem marad otthon. Ez a négyszáz család kisebb, 15-20 családból álló egységekre van osztva, és mindegyiknek van egy vezetője. A vezetők szenteste este hét órakor elmennek a plébániára a tanácstagokkal. Mindegyikük kap a templomtól egy kis jászolt, amit a plébános megáld, s amit ezután a vezetők elvisznek a hozzájuk tartozó családokhoz. Házról házra járnak, s eközben mindenki énekel és petárdázik. Így hirdetik, hogy megszületett Jézus.
Valamennyi katolikus otthonban van házi oltár, a vezetők odahelyezik a plébános által megáldott jászlat, aztán együtt imádkoznak az egész családdal, és pénzadományt gyűjtenek a templomnak.
Másfél-két óra alatt végigjárják a családokat, minden plébániai egység vezetői ezt teszik, így mind a négyszáz otthonba eljutnak.”
Szenteste nincs nagy ünnepi vacsora, inkább a lelki dolgokra figyelnek az emberek. „A királyok királya megszületett Betlehemben, de nem palotában, hanem egy jászolban” – ilyesmiket énekelnek, sőt még táncolnak is. Körmenetben vonulnak az éjféli misére, a kicsi gyerekeket is magukkal viszik. Először otthon, magában ünnepel a család, aztán mindenki együtt a templomban, ami csak úgy zeng az énektől. „Érdemes megnézi, milyen buli van ott. Egész éjjel virrasztanak az emberek, csak hajnalban alszanak kicsit. A mise másfél-két órát tart, aztán következik a születési körmenet és különböző programok. Egy fa például fel van díszítve szépen becsomagolt, számozott ajándékokkal. A számokat pénzért kihúzzák, így kaphatják meg az emberek az ajándékokat. Az összegyűlt pénzt pedig jótékonykodásra fordítják.”
Annak ellenére, hogy ilyen hosszú az éjféli mise és az azt követő ünnepség, még 25-én délelőtt is elmennek misére a hívek, azután jön össze a család.
„A húgom és a nővérem ilyenkor eljönnek a szüleinkhez ebédelni, aztán átmennek egymáshoz a nap folyamán.”
Az ünnepre hagyományos karácsonyi ételeket készítenek, Sebastian atya azt is elmondja, miket. „A legtöbb ételbe kókuszt és kókusztejet teszünk. Egy óriási edénybe felvágva beletesszük a hatalmas kókuszpálma-leveleket. Rizsből, kókusztejből és nádcukorból készített masszát töltünk a kókuszdió héjába, és az edényben levő kókuszlevelekre helyezzük azokat. A levelek nem engedik lesüllyedni a töltött kókuszokat, így csak a gőz éri őket. Annyira finom ez az étel! A Bonum tévében volt egy karácsonyi főzős műsor, készítettem egy cérnametéltszerű tésztafélét, ami rizsporból van. Ebbe is teszünk kókuszt és nádcukrot. Indiában a banán nem olyan, mint az itteni, hanem hatalmas, azt is felhasználjuk.”
Karácsonykor ott is bőség van, az ebéd igazi lakoma, mindenféle húsételeket készítenek: csirkét, marhát, sertést, halat és hozzá sok-sok zöldséget.
Minden család vásárol egy különleges tortát is, amit karácsonyi cake-nek hívnak, datolya, papaya van a tésztában. Kicsit olyasmi lehet, mint nálunk a püspökkenyér.
Vajon Indiában is hozzátartozik a karácsonyhoz a nálunk elmaradhatatlan karácsonyfa és az ajándékozás? Sebastian atya fényképeket mutat, amiken az látszik, hogy a házakban, az udvarokon és a templom környékén minden tele van aggatva világító betlehemi csillagokkal, égősorokkal, lufikkal, díszekkel. Karácsonyfa azonban sehol nincs a képeken. „Gyerekkoromban mi a kókuszpálmát, a szerecsendiófát díszítettük fel. Nem bántjuk az élő fákat. Európában azért kell, hogy bent legyen a karácsonyfa a szobában, mert alatta helyezik el az ajándékokat.
A mi kultúránkban karácsonykor nincs ajándékozás, legalábbis gyerekkoromban nem volt. Az az ajándék, hogy megszületett Krisztus.
A karácsonyi ajándékozás inkább marketingfogás, nem tartozik hozzá a keresztény kultúrához. A családomban most sincs szokásban.” 26-án aztán már nincs különösebb ünneplés Indiában, de az iskolában tanítási szünet van. „Ilyenkor általában összeszedtük azokat a petárdákat, amik előző nap nem robbantak fel, és azokkal játszottunk” – mondja Sebastian atya nevetve.
Indiában kisebbségben vannak a katolikusok. Vajon békében ünnepelhetnek? Vagy ott is megkeseríti az életet a keresztényüldözés? „Gyerekkoromban természetes volt, hogy megünnepelhetjük a karácsonyt, senki nem akadályozott minket ebben. Ma már azonban nehéz. Vannak államok, ahol az ünnepléseket megzavarják, megtiltják a szélsőséges hindu fundamentalisták. Bemennek a templomokba, és kizavarják az embereket. Remélem, nem válik túl veszélyessé ez a fenyegetés, és nem jutnak odáig, hogy megöljenek papokat vagy híveket. Keralában, ahol éltem, ma is béke van az ünnepek alatt, ott nincsenek zavargások. A keresztények kemények, nem engedik, hogy beleszóljanak a hitgyakorlatukba.”
Tizenhét évesen Sebastian atya belépett a szemináriumba. „Onnantól kezdve más lett a karácsony, nem mehettünk haza, együtt ünnepeltünk a kispapokkal és az elöljárókkal. A szemináriumban is építettünk jászolt, ötletesen modernizáltuk. Advent elején felírtuk a neveket cédulákra, mindenki húzott egyet, de titokban tartottuk egymás előtt, hogy kit húztunk. Imádkoztunk érte, különböző szívességeket tettünk neki, de úgy, hogy ne tudja meg. 24-én este aztán összegyűltünk, elmondtuk, hogy kiért imádkoztunk, és megleptük az illetőt egy kis ajándékkal, ő pedig egy szép gesztussal megköszönte az érte mondott imákat. A családban ilyen szokás nem volt, pedig jó lett volna, ha ott is imádkozunk egymásért, és így készülünk az ünnepre.”
Sebastian atyát 2003 májusában szentelték pappá, s addigra megkapta a kinevezését, kérésének megfelelően Magyarországra. A vízumra azonban több hónapot kellett várnia, így csak októberben érkezett meg hozzánk. Indiából ő volt nálunk az első férfi misszionárius, most már majdnem húsz éve itt él. Nem tudom megállni, megkérdezem tőle, hogyan lát minket, magyarokat ő, aki egy teljesen más kultúrából érkezett. S vajon szerinte hogyan tudnánk mélyebben megélni a karácsonyt. Az indiai misszionárius halkan, elgondolkodva válaszol. „Nehéz megértenem, hogy mi zajlik Európában a vallás terén. Azok, akikről korábban azt gondoltam, hogy jó hitbeli emberek, egyik napról a másikra fordulatot vesznek, és olyasmit tesznek, aminek egyáltalán nincs köze ahhoz, amit vallunk.
Úgy érzem, hiányzik a mélység, egy bizonyos határt nem tud áttörni a hit.”
Sebastian atya különbséget tesz a vallásos emberek és azok között, akik magukévá tették a lelkiséget. Úgy látja, Európában a katolikusok nagy része inkább vallásosnak mondható. Betartják a törvényt, de megelégszenek azzal, hogy templomba járnak, gyónnak, áldoznak. „Nem jellemző rájuk, hogy bármi történik is, se jobbra, se balra nem hajlanak, mert egy a cél. Ha valaki tényleg fejlődni akar lelkileg, annak nehéz terepen kell harcolnia. Ez az út keskeny és szűk. Jézus azt mondja a tanítványoknak: „ha a ti igazvoltotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába” (Mt 5,20). Ez ma is igaz. Veszélyes, amit itt látok, mert ha valaki gyengén gyakorolja a hitét, a következő generáció még gyengébben fogja, és az azt követő már nem is kap belőle.”
Szomorú ez a látlelet. De merre kellene elindulnunk, hogy ne így legyen?
„Le kell vetkőzni a szégyent – mondja a verbita szerzetes. – A legtöbb keresztény számára szégyen megvallania a hitét.
Hányan imádkoznak egy étteremben ebéd előtt? Ugyanolyan hangosan imádkoznak, ugyanolyan nagy mozdulatokkal vetnek keresztet? A külvilág előtt is úgy vállalja a hitét egy család, mint otthon? A Bibliában azt olvassuk: »Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van« (Mt 10,32–33). Itt kell elkezdeni. Van, amit eltanulhatnánk a muzulmánoktól: én muzulmán vagyok, ezt megvallom, és nem érdekel, te mit gondolsz erről. Ez a lelkiség vinné előre Európát. Ha ez hiányzik, akkor az visz előre bennünket, ami rabszolgává tesz.
A karácsony erre int bennünket: Isten ad még lehetőséget, hogy szégyen nélkül valljuk meg a hitünket.
Legyünk bölcsek, mint a királyok, akik a messzi Keletről jöttek. Bölcs vagyok, vagy csak okos? Okoskodni nem érdemes. Legyünk bölcsek, keressük a csillagot, menjünk utána, amíg nem találkozunk Krisztussal! Heródes visszahívta a kisded keresésére induló királyokat, de azok bölcsek voltak, nem mentek vissza hozzá. Nem jó azon az úton visszamenni, amin már jártunk. Ha találkoztunk Istennel, más úton térünk vissza. A Jézussal való találkozás után más lesz az utunk. Kérdés, hogy karácsony után valóban másik úton indulok-e vissza. Ha igen, akkor a találkozás Istennel megtörtént. Ha nem, akkor csak evés-ivás volt az ünnep.”
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita; Benvin Sebastian Madassery (archív)
Magyar Kurír