„Már aláírtam a lemondásomat akadályoztatásom esetére” – Interjú Ferenc pápával
December 17-én tették közzé azt az interjút, amelyet az ABC spanyol napilap két munkatársa, Julián Quirós és Javier Martínez-Brocal készített a Szentatyával. Az interjúban személyes, egyházi és politikai kérdésekről egyaránt szó esik. A teljes interjú fordítását közreadjuk – az alábbiakban az első részt olvashatják. A beszélgetés végén árulja el Ferenc pápa, hogy arra az esetre, ha egészsége megromlása teljesen megakadályozná a pápai szolgálat ellátását, már megválasztása után, 2013-ban aláírta a lemondását.
– Szentatya, Ön gyakran beszél azokhoz, akik távol vannak az Egyháztól. Nem aggódik amiatt, hogy azok, akik közelebb vannak, elhanyagolva érezhetik magukat?
– Ha jók, akkor nem érzik elhanyagolva magukat. Ha van bennük valami félig rejtett dolog, amiről ők maguk sem tudnak, akkor olyanok, mint az idősebb fiú a tékozló fiú példázatában: „Annyi éven át szolgáltalak téged, te pedig most őróla gondoskodsz, és nem törődsz velem!” Ez egy csúnya bűn, a rejtett ambíció, a látszani akarás, a számon tartottság keresése (így is lehetne értelmezni). Kicsit olyan, mintha az Egyházhoz való tartozást valaki előmeneteli helyként élné meg.
– Ezt a távoliak és a közeliek közötti dualizmust a progresszívek és a lényegre szorítkozók nézetkülönbségeként is felfoghatnánk. Az Ön pápasága immár tízéves, és az egyik elhangzó kritika az, hogy Ön nagy hangsúlyt fektetett úgymond a hátrányos helyzetűekre, miközben a hagyományosabb rétegek egyfajta meg nem értést éreznek. Megérinti Önt valamilyen módon, hogy bizonyos, az Egyházhoz történelmileg közelebb álló körök úgy érzik, hogy nem fordít ugyanolyan figyelmet a tanbeli kérdésekre?
– Az odafigyelés ugyanúgy megvan. Vannak éretlen hitű magatartásformák, olyan embereké, akik nem érzik magukat biztonságban, és egyetlen dologhoz kötődnek, ragaszkodnak ahhoz, amit korábban tettünk. A probléma nem a hagyománnyal van. A hagyomány inspiráló forrás. A hagyomány jelenti a gyökereinket, melyek növekedésre késztetnek, tovább és tovább, segítenek, hogy függőlegesen növekedjünk.
A probléma a visszafelé haladás.
– Milyen értelemben?
– Olaszul „indietrismo”-nak [„hátraarc”-nak] hívom. Amikor valaki azt mondja: „Nem, jobb, ha úgy mennek a dolgok, mint régen”, „úgy biztonságosabb”, „ne kockáztassunk”. Ez a visszafelé haladás. A Zsidóknak írt levél azt mondja: „Mi nem a meghátrálás, hanem előrehaladás emberei vagyunk” [vö. Zsid 10,39]. Ez a biztonság kedvéért való meghátrálás bűne. Azt hiszem, ez történik az Egyházban.
– A jelentől vagy a jövőtől való félelem miatt…
– A jövőtől. Egy zenész azt mondta, hogy a hagyomány a jövő záloga. Egy másik pedig azt, hogy
a hagyomány a holtak élő hite; a hagyományhoz való beteges ragaszkodás (a tradicionalizmus) viszont az élők halott hite.
A hagyománynak az a feladata, hogy segítsen felfelé haladni, hogy növekedésre késztessen.
– Ortega y Gasset azt írta, hogy ő éppen azért szereti a múltat, mert az már elmúlt, és a probléma azokkal van, akik a múltat jelenné akarják változtatni.
– A múlt inspirálja a jelent. Vagyis az a kísérlet, hogy mindent becsomagoljunk, és magunkkal vigyünk, nem működik. A hit fejlődik, növekszik, az erkölcs is fejlődik, de természetesen nem akármilyen értelemben. Lerins-i Szent Vince azt mondta, hogy ennek a fejlődésnek úgy kell történnie, hogy a tanítás „ut annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate”. Vagyis úgy, hogy a növekedéssel szilárdabbá, idővel tágasabbá (szélesebbé) és az évek előrehaladtával sokkal pontosabbá váljon.
– Amikor Ön bíboros volt, azt mondta: „Igyekszem hű maradni az Egyházhoz, de mindig nyitottan a párbeszédre.”
– Horizont nélkül nem lehet élni. Fontos, hogy hitünknek jó mély gyökerei legyenek, de a növekedés horizontjával. Máskülönben nem lenne szabadság, nem létezne keresztény szabadság.
– Februárban lesz tizedik évfordulója annak is, hogy XVI. Benedek lemondott.
– Gyakran meglátogatom őt, és épülök áttetsző tekintetétől. Szemlélődve él… Jókedvű, világos az elméje, nagyon élénk, halkan beszél, de követi a beszélgetést. Csodálom az intelligenciáját. Nagyszerű ember.
– Mit értékel legjobban Benedekben?
– Ő egy szent. Nagyon mély lelki életet élő ember.
– Amikor a kilencvenöt éves Benedekről készült friss fotókat látjuk, óhatatlanul felmerül bennünk a gondolat, hogy nagyon nehéz lett volna az Egyházat kormányoznia, ha nem mond le.
– A „mi lett volna, ha” típusú eszmefuttatások mindig félrevezetők, ezért nem is foglalkozom velük…
– Meghagyja az emeritus pápa státuszát úgy, ahogy van? Vagy megváltoztatja?
– Nem. Egyáltalán nem nyúltam hozzá, és nem is jutott eszembe, hogy ezt tegyem. Biztos, hogy a Szentléleknek nem érdeke, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzam.
– Ön több nőnek is magas megbízatást adott, de még mindig nincs senki, aki első számú vezető lenne egy dikasztériumban…
– Ez igaz. De lesz. Van egy, akit egy két év múlva megüresedő dikasztériumba néztem ki. Semmi akadálya annak, hogy egy nő olyan dikasztériumot vezessen, amelynek a prefektusa lehet világi személy.
– Mitől függ?
– Ha szentségi jellegű dikasztériumról van szó, akkor papnak vagy püspöknek kell vezetnie. Bár vita van arról, hogy a vezetői hatalom a megbízatásból (missio) származik-e, ahogy Ouellet bíboros állítja, vagy a szentségből (sacramentum), ahogy Rouco Varela érvel. Ez egy szép vita a bíborosok között, olyan kérdés, amelyről a teológusok továbbra is vitáznak.
– XVI. Benedek elkezdett találkozni a visszaélések áldozataival, és Ön is folytatta ezt a gyakorlatot. Gondolom, ez feladatának a legnehezebb része.
– Nagyon fájdalmas, nagyon elszomorító. Ezek tönkretett emberek, akiket olyanok tettek tönkre, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy segítsék őket fejlődni, növekedni. Nagyon nehéz helyzet. Még ha csak egyetlen eset lett volna is, akkor is borzasztó, hogy az a személy, akinek Istenhez kellene vezetnie, tönkretesz valakit. És ez nem alku tárgya.
– Az egyik ilyen találkozót követően úgy döntött, hogy újraindít egy visszaélési ügyet Spanyolországban, a Gaztelueta iskolában.
– Az áldozat elmondta nekem a történetét, és azt, hogy nem kapott választ a Vatikánban lefolytatott tárgyalás után. Elmentem oda, és ellenőriztettem. Volt egy tárgyalás, de mivel született egy polgári ítélet, megelégedtek vele, és nem folytatták az eljárást. Ezért kineveztem egy bíróságot, elnökének a terueli püspököt, és a dolgok folyamatban vannak. Nem tudom megmondani, milyen stádiumban van az ügy, de tudom, hogy jó kezekben van. De nem ez az egyetlen újranyitott ügy. Van egy másik eset egy spanyol pappal. Az eljárás elindult, de megakadt. Ezért továbbküldtem a spanyol Rotának. A Rota elnöke pedig továbbviszi a dolgot. Minden aggályoskodás nélkül újranyitottuk ezeket az ügyeket.
– Ön szerint a társadalom érzékelni fogja, hogy az Egyház végre határozottan fellép annak érdekében, hogy ne forduljanak elő többé visszaélések? Ön szerint „megbocsátanak” az Egyháznak?
– Az a tény, hogy haladunk ezen a téren, biztosan jó út. Mostantól nem csak rajtunk múlik, hogy bocsánatot nyerünk-e, vagy sem. De van egy dolog, amit szeretnék elmondani. A problémákat a kor értelmezési módszerével kell értelmezni. Ahogyan a rabszolgaságot is. A régi időkben arról vitatkoztak, hogy a rabszolgáknak van-e lelkük, vagy nincs. Igazságtalan egy régi helyzetet a mai kor hermeneutikával megítélni. A múlt hermeneutikája az volt, hogy mindent el kellett rejteni, ahogyan sajnos ma is teszik ezt a társadalom egyes szektoraiban, például a családokban és a szomszédságban.
– Van magyarázata a múltbeli eltussolásokra?
– Az emberiség fejlődéséről van szó. Az emberiség egyre inkább tudatára ébred olyan erkölcsi helyzeteknek, amelyeknek nem szabadna így maradniuk. Az emberiség egyre inkább tudatára ébred ennek. És ez volt Benedek bátorsága. A statisztikák szerint a bántalmazások 42–46 százaléka családban vagy a szomszédságban történik, és ezeket eltussolják. Mi is ezt tettük, amíg a botrány ki nem tört Bostonban 2002 körül. Miért? Magyarázatom a következő: nincs elég erő, hogy szembenézzünk velük. Megértem, hogy nem tudnak szembenézni velük, de nem igazolom őket. Az Egyház először takargatta őket, de aztán ki tudta tágítani a látókörét, és tudott nemet mondani, a legutolsó következményeket is vállalva.
– Nem érzi magát frusztráltnak, amikor azt látja, hogy lassú a haladás ebben a küzdelemben?
– Azt látom, hogy sajnos ez egy nagyon nagy baj, és hogy „apránként” küzdünk ellene… Hála Istennek, megtesszük ezeket a lépéseket. De van egy olyan pontja a visszaéléseknek, amely számomra rejtély marad.
– Mi az?
– A kiskorúakkal készített pornóvideó, amelyet élőben gyártanak. Hol gyártják, melyik országban? Nem tudni. Ki segít ezt fedezni?
Fel kell hívnunk a társadalom felelőseinek figyelmét! A gyermekpornográfiát filmező csoportok milyen fedezéssel tudnak működni? Ez egy segélykiáltás.
– Mit mond azoknak, akiknek a hitük megrendül, amikor újabb esetek kerülnek napvilágra?
– Jó, hogy ez megbotránkoztat. Ez arra késztet, hogy cselekedjünk a megelőzés érdekében, hogy kivegyük a részünket a munkából. Nem ijedek meg tőle. Ha a hited megrendül, az azért van, mert él. Különben nem éreznél semmit.
– Elképzelem, hogy mindenféle kérdés kerül a pápa asztalára, és sokféle döntést kell meghoznia. Mit tanácsolna utódainak?
– Azt mondanám nekik, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amelyeket én elkövettem. Ennyit, semmi többet.
– Sok a hiba?
– Igen, persze, hogy vannak, igen.
– Feltűnő, hogy nagyon különböző származású új bíborosokat választott, akik kevéssé ismerik egymást. Nem gondolja, hogy ez megnehezíti a jövőbeli konklávék munkáját?
– Nyilvánvalóan. Emberi szempontból biztosan megnehezíti. De a Szentlélek az, aki ott munkálkodik. Volt valaki, nem tudom, ki, aki azt javasolta, hogy az új pápát csak a Rómában élő bíborosok válasszák meg. Vajon ez lenne az Egyház egyetemessége?
– Ferenc pápa, egy kényes kérdés: mi történik, ha egy pápa hirtelen egészségügyi problémák vagy baleset miatt nem tudja ellátni a feladatát? Nem lenne helyénvaló szabályt hozni ilyen esetekre?
– Én már aláírtam a lemondásomat. Tarcisio Bertone államtitkár volt az [akinek odaadtam]. Aláírtam, és azt mondtam neki: „Arra az esetre, ha egészségügyi vagy egyéb okokból akadályoztatva lennék, itt a lemondásom.” Ott van náluk. Nem tudom, kinek adta Bertone bíboros, de én neki adtam oda, amikor még államtitkár volt.
– VI. Pál is megírta a lemondását tartós akadályoztatás esetére.
– Így van, és azt hiszem, XII. Piusz is.
– Ezt Ön még sosem mondta el.
– Ez az első alkalom, hogy elmondom.
– Azt akarja, hogy tudjanak róla.
– Azért mondom el. Most majd valaki odamegy, és kéri Bertonét: „Adja ide azt a kis darab papírt!” (Nevet.) Biztosan átadta Pietro Parolin bíborosnak, az új államtitkárnak. Én Bertone államtitkárnak adtam át.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás és fotó: ABC
Magyar Kurír
