Ferenc pápa sajtótájékoztatója: „Egy évszázad alatt három világháború! Harcoljatok a háború ellen!”

November 7-én indult vissza a Szentatya négynapos bahreini apostoli útjáról Rómába. Szokásához híven most is lehetőséget adott arra, hogy az újságírók kérdéseket tegyenek fel neki a repülőgép fedélzetén. Az alábbiakban a teljes beszélgetés fordítását közreadjuk:

Érintett témák: a bahreini út találkozás jellegű utazás volt; vallásközi párbeszéd és ökumenikus párbeszéd világos identitással; iszlámon belüli párbeszéd; a teremtésvédelem mindenki közös ügye; mindenki előtt nyitott a bahreini kultúra; az emberi testvériségről szóló közös dokumentum születése; imádkozzunk Libanonért; a nők jogaiért folytatott küzdelem folyamatos küzdelem; a nőkön lévő ékszerek eredete; a nőnek megvan a saját útja a problémák megoldására, a hímsovinizmus megöli az emberiséget; a Vatikán mindent megtesz a békéért Ukrajnában; nagyon szeretem mind az orosz, mind az ukrán népet; a világ legnagyobb csapása a fegyveripar; mit tesz az Egyház a szexuális visszaélések elkerüléséért; migrációs politika; a migránsok problémáját Afrikában kell megoldani; az új olasz kormány; a német egyház válságban van, a Jézus Krisztussal való találkozásból kell újraindulnia.

Ferenc pápa:
– Jó napot kívánok! Köszönöm szépen, hogy ezekben a napokban elkísértetek, köszönöm a munkátokat! Nagyon szépen köszönöm! Most állok rendelkezésetekre, várom kérdéseiteket! Megpróbálok válaszolni mindenre, amire csak tudok! Köszönöm!

Matteo Bruni, szentszéki szóvivő:
– Szentatya, az első kérdést egy bahreini újságíró, Fatima Al Najem teszi fel, aki a Bahreini Hírügynökségtől érkezett.

Fatima Al Najem (Bahreini Hírügynökség):
– Szentatya, Fatima Al Najem vagyok a Bahreini Hírügynökségtől. Mielőtt feltenném a kérdésemet, szeretnék mondani valamit. Ön nagyon különleges helyet foglal el a szívemben, nemcsak azért, mert meglátogatta országomat, hanem azért is, mert amikor a Vatikánban kihirdették, hogy Ön választották pápává, akkor volt a születésnapom. Szóval lenne egy kérdésem. Hogyan értékeli a Bahreini Királyságban tett történelmi látogatásának eredményeit, és hogyan értékeli Bahrein erőfeszítéseit arra, hogy a társadalom minden rétege, minden vallás, a nemek és rasszok közötti együttélést megszilárdítsa és előmozdítsa?

Ferenc pápa:
– Úgy is mondhatnám, hogy találkozás jellegű utazás volt. Mert a cél éppen az volt, hogy vallásközi párbeszédet folytassunk az iszlámmal és ökumenikus párbeszédet Bartholomaiosszal. Az al-Azhar nagyimámja által kifejtett gondolatok pontosan abba az irányba mutattak, hogy törekedjünk az egységre, egységre az iszlámon belül, tiszteletben tartva az árnyalatokat, a különbségeket, de egységben; egységre a keresztényekkel és más vallásokkal.

A vallásközi és az ökumenikus párbeszédhez pedig saját identitásra van szükség. Nem indulhatunk ki diffúz identitásból. „Muszlim vagyok”, „keresztény vagyok”, ez az identitásom, és így identitással tudok beszélni.

Ha valakinek nincs saját identitása, vagy az egy kicsit „a levegőben lóg”, akkor nehéz a párbeszéd, mert nincs odaút és visszaút, ezért fontos az identitás.

És mindketten, akik eljöttek – mind az al-Azhar nagyimámja, mind Bartholomaiosz pátriárka –, erős identitással rendelkeznek. És ez jó.

Muszlim oldalról: figyelmesen hallgattam a nagyimám három felszólalását, és megdöbbentett, milyen erősen hangsúlyozza az iszlámon belüli párbeszédet, a köztetek zajló párbeszédet, de nem a különbözőségek eltörlése érdekében, hanem egymás megértése és a közös munka érdekében, hogy ne legyen szembenállás köztetek. Nekünk, keresztényeknek kissé csúnya történelmünk van a különbözőségek terén, amely vallásháborúkhoz vezetett: katolikusok az ortodoxok ellen, a lutheránusok ellen. Most, hála Istennek, a II. vatikáni zsinat után közeledünk egymáshoz, tudunk párbeszédet folytatni és együtt dolgozni. És ez fontos:

tanúságot tenni azáltal, hogy jót teszünk másokkal.

Aztán a szakemberek, a teológusok majd megvitatják a teológiai dolgokat, nekünk viszont az a dolgunk, hogy együtt járjunk mint hívők, mint barátok, mint testvérek, jót cselekedve.

Az is megdöbbentett, amit a Muszlim Vének Tanácsában mondtak a teremtett világról és a teremtésvédelemről: ez mindannyiunk közös ügye, muszlimoké, keresztényeké, mindenkié.

Most ugyanazon a repülőn együtt utazik Bahreinből Kairóba a Vatikán államtitkára és az al-Azhar nagyimámja, testvérként. Ez eléggé megható dolog. Ez fontos, olyan dolog, ami jól sikerült. Az ökumenikus téren tekintélynek számító Bartolomaiosz pátriárka jelenléte szintén jót tett. Láttuk ezt a közös programon, az ökumenikus istentiszteleten, amelyet végeztünk, és a pátriárka szavaiban is, melyeket előtte mondott. Összefoglalva:

ez egy találkozás jellegű utazás volt.

Számomra az is újdonság volt, hogy egy olyan kultúrát ismerhetek meg, amely mindenki előtt nyitott. A ti országotokban mindenki számára van hely. A király azt mondta nekem: „Itt mindenki azt csinál, amit akar: ha egy nő dolgozni akar, hadd dolgozzon. Teljes nyitottság.” Ezt mondta nekem – te tudod, you work… És a vallási oldalon is nyitottság jellemző… Megdöbbentett, hogy mennyi keresztény, filippínó, keralai indiai van itt, akik az országban élnek és dolgoznak, nagyon sokan vannak.

Fatima Al Najem:
– [Matteo Brunihoz fordulva] Mondja meg neki, hogy szeretik, sőt imádják őt!

Matteo Bruni:
– Nagyon szeretik Önt!

Ferenc pápa:
– Ez az elgondolás. Találtam valami újat, és ez segít abban, hogy jobban megértsem az embereket, és jobban beszéljek velük. A kulcsszó a párbeszéd, a párbeszédhez pedig a saját identitásunkból kell kiindulni, rendelkeznünk kell identitással.

Fatima Al Najem:
– Köszönöm, Szentatya! Imádkozom a Mindenható Allahhoz, hogy áldja meg Önt jó egészséggel, boldogsággal és hosszú élettel!

Ferenc pápa:
– Igen, igen, imádkozzon értem! Értem, nem ellenem!

Matteo Bruni:
– Szentatya, a második kérdést Imad Atrach teszi fel, aki a Sky Tv News Arabiától érkezett.

Imad Atrach (Sky Tv News Arabia):
– Szentatya, a „Dokumentum az emberi testvériségről” három évvel ezelőtti aláírásától a bagdadi látogatásig, majd a közelmúltban Kazahsztánban tett látogatásig: ez az út Ön szerint hoz-e kézzelfogható gyümölcsöket? Várható-e, hogy ez egy vatikáni találkozóban csúcsosodik ki? Továbbá szeretném megköszönni, hogy ma Libanont is megemlítette, mert libanoni lévén elmondhatom Önnek, hogy valóban szükségünk van arra, hogy sürgősen meglátogassa országunkat, azért is és mindenekelőtt azért, mert most még elnökünk sincs, úgyhogy menjen és ölelje át közvetlenül a népet! Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Köszönöm! Sokat gondolkodtam ezekben a napokban, és a nagyimámmal is beszéltünk, arról, hogy miként született meg az Abu-Dzabi-i dokumentum ötlete, azé a dokumentumé, amelyet együtt készítettünk, az első dokumentumé. Ő udvariassági látogatásra érkezett a Vatikánba, ez egy protokolláris látogatás volt. Már majdnem ebédidő volt, ő éppen távozni készült, és amikor elköszöntem tőle, megkérdeztem: „Hová megy ebédelni?” Nem emlékszem, mit mondott… „Jöjjön, ebédeljünk együtt!” Belülről jött ez az indíttatás. Aztán az asztalnál ülve, ő, a titkára, két tanácsos, én, az én titkárom, az én tanácsosom, fogtuk a kenyeret, megtörtük, és odaadtuk egymásnak: ez a barátság gesztusa, a kenyérrel való megkínálás. Nagyon szép, nagyon testvéries ebéd volt. És a vége felé, nem tudom, kinek az ötlete volt: „Miért nem készítünk egy írást erről a találkozóról?” Így született meg az Abu-Dzabi-i dokumentum. A két titkár nekilátott a munkának, egy tervezet ment, egy tervezet jött, egy ment, egy jött… És végül kihasználtuk az Abu-Dzabiban tartott találkozót, hogy közzétegyük.

Ez egy Istentől sugalmazott dolog volt, másképp nem lehet megérteni, hiszen egyikünk sem gondolt erre. Egy baráti ebéd közben született, és ez nagy dolog.

Azután folytattam a gondolkodást, és az Abu-Dzabi-i dokumentum lett a Fratelli tutti enciklika alapja. Amit később írtam az emberi barátságról a Fratelli tuttiban, annak az Abu-Dzabi-dokumentum az alapja. Hiszem, hogy nem gondolhatunk egy ilyen útra anélkül, hogy ne gondolnánk arra, hogy az Úr különleges áldása van ezen az úton. Az igazságosság kedvéért szeretném ezt elmondani, mert úgy gondolom, úgy tisztességes, ha tudjátok, hogyan inspirálta az Úr ezt az utat. Még azt sem tudtam, hogy hívják a nagyimámot, aztán összebarátkoztunk, és csináltunk valamit, mint két barát. És most már együtt beszéltünk, valahányszor csak találkozunk. Ez akartam elmondani a dokumentumról, amely időszerű, és azon dolgozunk, hogy megismertessük.

Aztán Libanonról. Libanon fájdalmat jelent számomra, mert Libanon nemcsak egy ország [melyet látni kell] – ezt egy pápa mondta előttem -, Libanon nemcsak egy ország, hanem egy üzenet. Libanon mindannyiunk számára nagyon nagy jelentőséggel bír. És Libanon jelenleg szenved. Imádkozom. És megragadom az alkalmat, hogy felhívást intézzek a libanoni politikusokhoz:

tegyék félre a személyes érdekeket, nézzenek az országra, és jussanak egyetértésre! Először Isten és a haza, aztán az érdekek.

De Isten és a haza az első. Most nem akarom azt mondani: „Mentsétek meg Libanont”, mert mi nem vagyunk megmentők, de kérem, támogassátok Libanont, segítsétek, hogy megálljon ezen a lejtőn, hogy visszanyerje nagyságát. Vannak eszközök… Ott van Libanon nagylelkűsége: mennyi politikai menekültje van Libanonnak! Annyira nagylelkű, és most szenved. Megragadom az alkalmat, hogy imát kérjek tőletek Libanonért. Az ima egyben barátság is. Újságírók vagytok, nézzetek Libanonra, és beszéljetek róla, hogy felrázzátok az emberek lelkiismeretét! Ezt akarom mondani neked. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya, a harmadik kérdést Carol Glatz teszi fel, aki a Catholic News Service-től érkezett.

Carol Glatz (CNS):
– Köszönöm, Szentatya! A bahreini út során Ön az alapvető jogokról beszélt, beleértve a nők jogait, méltóságukat, a társadalmi és közszférában való helyükhöz való jogukat, és mint mindig, most is arra bátorította a fiatalokat, hogy legyenek bátrak, és csapjanak zajt, haladjanak előre és egy igazságosabb világot építsenek. Tekintettel a közeli iráni helyzetre, a tüntetésekre, amelyeket néhány nő és sok fiatal kezdett, akik több szabadságot akarnak, támogatja-e Ön a nőknek és a férfiaknak ezt a törekvését, akik alapvető jogokat követelnek, olyan jogokat, amelyek az emberi testvériségről szóló dokumentumban is benne vannak?

Ferenc pápa:
– Ki kell mondanunk az igazságot:

a nők jogaiért folytatott küzdelem folyamatos küzdelem.

Mert egyes helyeken a nők egyenrangúak a férfiakkal, máshol viszont nem. Nem így van? Emlékszem, amikor az 1950-es években hazámban a nők polgári jogaiért küzdöttek, azért, hogy a nők szavazhassanak, mert körülbelül 1950-ig csak a férfiak szavazhattak. És ugyanerre a híres küzdelemre gondolok az Egyesült Államokban, a nők szavazati jogáért folytatott küzdelemre. De miért – kérdezem – kell egy nőnek így harcolnia azért, hogy megtarthassa jogait? Létezik – nem tudom, legenda-e – egy legenda a nőkön lévő ékszerek eredetéről, amely megmagyarázza a nőkkel szembeni sok-sok kegyetlenséget. Azt mondja, hogy a nő azért visel sok ékszert, mert valamelyik országban – nem emlékszem, talán valós, történelmi országban – az volt a szokás, hogy amikor a férjnek elege lett a nőből, azt mondta neki, hogy „takarodj!”, és a nő nem mehetett vissza semmiért. Azzal kellett távoznia, ami rajta volt. Ezért gyűjtötték az aranyat, hogy legalább valamit magukkal vihessenek. Azt mondják, ez az ékszerek eredete. Nem tudom, igaz-e vagy sem, de a kép segít nekünk.

A jogok alapvetőek. Hogyan lehetséges, hogy manapság, a mai világban nem tudjuk megállítani a nők körülmetélésének tragédiáját? Ez szörnyű! A mai világban! Hogy létezhet még ez a gyakorlat, hogyhogy az emberiség nem tudja ezt megállítani? Ez bűncselekmény! A nő, két általam hallott megjegyzés szerint, vagy „eldobható” tárgy – borzasztó! –, vagy „védett faj”. A férfiak és nők közötti egyenlőség még mindig nem valósul meg mindenhol. És ott vannak ezek az esetek, amikor a nők másodosztályúak, vagy még alacsonyabbra vannak sorolva.

Továbbra is küzdenünk kell, mert a nő ajándék! Isten nem pusztán férfit teremtett, és nem egy kiskutyát adott neki, hogy szórakozzon egy kicsit. Nem! Kettőt teremtett, egyenlőnek: férfit és nőt.

És amit Pál az egyik levelében a férfi és a nő kapcsolatáról írt, ami ma már régimódinak tűnik számunkra, abban a korban megbotránkoztatóan forradalmi újdonság volt: a férfinak hűnek kell lennie a nőhöz, és a férfi „úgy törődjön a nővel, mint saját testével” (vö. 2Kor 5,28–29). Ez akkoriban forradalmi újdonság volt! A nők minden joga ebből az egyenlőségből ered. És az a társadalom, amely nem képes a nőnek megadni az őt megillető helyet, az nem halad előre. Van róla tapasztalatunk.

Az Álmodjunk együtt című, általam írt könyvben, a gazdaságról szóló részben például: jelenleg vannak olyan női közgazdászok a világban, akik megváltoztatták a gazdasági jövőképet, és képesek azt előmozdítani. Mert nekik más adottságuk van. Ők tudják más módon kezelni a dolgokat, ami nem rosszabb, hanem kiegészítő mód. Egyszer beszélgettem egy kormányfővel, egy nagyszerű kormányfővel, egy többgyermekes anyával, aki nagyon sikeresen megoldott egy nagyon nehéz helyzetet. Megkérdeztem tőle: „Mondja asszonyom, hogyan oldott meg ilyen nehéz helyzetet?” És elkezdte így mozgatni a kezét, csendben, és azt mondta nekem: „Ahogy mi, anyák szoktuk.” A nőnek megvan a saját útja a problémák megoldására, amely nem a férfi útja. És mindkét útnak együtt kell működnie: a férfival egyenrangú nő a közjóért dolgozik azzal az intuícióval, amellyel a nők rendelkeznek. Azt láttam, hogy a Vatikánban, valahányszor egy nő belép egy munkakörbe, a dolgok javulnak. Például a Vatikán kormányzóhelyettese [a kormányzóság főtitkára] [most már] egy nő, és a dolgok jó irányba változtak. A Gazdasági Tanácsban hat bíboros és hat világi van, mind férfi: én változtattam, és a világiak közé egy férfit és öt nőt tettem. És ez forradalom, mert a nők meg tudják találni a helyes utat, képesek előrehaladni. És most Marianna Mazzuccatót, egy nagyszerű amerikai közgazdászt neveztem ki az Életvédő Pápai Akadémiára, hogy egy kicsit több emberséget adjon. A nők hozzáadják a sajátjukat.

Nem kell olyanokká válniuk, mint a férfiak, nem, ők nők, szükségünk van rájuk. És az a társadalom, amely kitiltja a nőket a közéletből, az elszegényedő társadalom.

Elszegényül. Fontos a jogi egyenlőség, igen, de az esélyegyenlőség, az előrehaladásban való egyenlőség is szükséges, mert különben elszegényedik a társadalom. Azt hiszem, ezzel nagyjából elmondtam, mit kell tenni. És még mindig van hová fejlődni, mert jelen van ez a hímsovinizmus. Én egy hímsoviniszta népből származom. Mi, argentinok hímsoviniszták vagyunk, mindig. Ez borzasztó! És ha kell, akkor az anyákhoz fordulunk, akik a problémákat megoldják. De ez a hímsovinizmus megöli az emberiséget. Köszönöm, hogy alkalmat adtál, hogy elmondhassam ezt, amit annyira a szívemen hordok. Nemcsak a jogokért harcolunk, hanem azért is, mert szükségünk van a nőkre a társadalomban, hogy segítsenek nekünk, hogy segítsenek a változásban. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! Egy további kérdést Antonio Pelayo tesz fel, aki a Vida Nuevától érkezett.

Antonio Pelayo (Vida Nueva):
– Szentatya, ezen az úton az egyetlen alkalom, amikor Ön rögtönözve beszélt, az volt, amikor a „meggyötört Ukrajnára” és a „béketárgyalásokra” utalt. Szeretném megkérdezni, tud-e valamit mondani nekünk arról, hogyan haladnak ezek a tárgyalások a Vatikán részéről; és egy másik kiegészítő kérdés: beszélt-e mostanában Putyinnal, vagy szándékozik-e beszélni vele a közeljövőben?

Ferenc pápa:
– Értem. Először is, a Vatikán folyamatosan figyel, az Államtitkárság dolgozik, és jól működik, jól működik. Tudom, hogy az [államokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatokért felelős] titkár, Gallagher érsek jól dolgozik. Aztán egy kis történelem. A háború kitörése utáni napon – azt gondoltam, ezt nem lehet megtenni, szokatlan dolog – elmentem az orosz nagykövetségre [a Szentszéknél], hogy beszéljek a nagykövettel, egy derék emberrel, akit hat éve ismerek, amióta megérkezett, egy humanista. Emlékszem egy megjegyzésére, amelyet akkor mondott nekem: „Nous sommes tombés dans la dictature de l’argent” (A pénz diktatúrája alá kerültünk), a civilizációról beszélt. Egy humanista, olyan ember, aki az egyenlőségért küzd. Mondtam neki, hogy hajlandó vagyok elmenni Moszkvába, hogy beszéljek Putyinnal, ha szükséges. Lavrov [külügyminiszter] nagyon udvariasan válaszolt: köszönjük, válaszolta, de egyelőre nincs rá szükség. De azóta nagyon sokszor érdeklődünk. Háromszor beszéltem telefonon Zelenszkij elnökkel, majd még néhányszor az ukrán nagykövettel.

Egy közeledési munkát végzünk, hogy megoldásokat keressünk. A Szentszék a foglyokkal kapcsolatban is megteszi, amit meg kell tennie… Ezeket a dolgokat mindig megteszi, a Szentszék mindig is megtette, mindig. És aztán a prédikáció a békéért.

Ami számomra szembetűnő – ezért használom a „meggyötört” jelzőt Ukrajnára –, az a kegyetlenség, amely nem az orosz népé, mert az orosz nép nagyszerű nép, hanem a zsoldosoké, a katonáké, akik kalandvágyból mennek a háborúba: a zsoldosoké.

Én inkább így gondolkodom, mert nagyra becsülöm az orosz népet, az orosz humanizmust. Gondoljunk csak Dosztojevszkijre, aki ma is inspirál bennünket, keresztény gondolkodásra ösztönzi a keresztényeket. Nagyon szeretem az orosz népet. És az ukrán népet is nagyon szeretem. Amikor tizenegyéves voltam, volt a közelünkben egy ukrán pap, aki úgy misézett, hogy nem voltak ministránsai, és ő megtanított segédkezni az ukránul mondott misén. Ismerem az összes ilyen ukrán éneket, az ő nyelvükön, mert gyerekkoromban megtanultam őket, ezért nagyon szeretem az ukrán liturgiát. Két olyan nép között vagyok, amelyet szeretek.

De nem csak nekem, a Szentszéknek is sok bizalmas találkozója volt, sok jó eredménnyel. Mert nem tagadhatjuk, hogy egy háború kezdetben talán felbátorít bennünket, de aztán elfáraszt, árt, és látjuk a rosszat, amit egy háború okoz. Ennyit az emberibb, a hozzánk közelebbi részéről. Aztán, kihasználva ezt a kérdést:

szeretném kifejezni ezt a panaszomat: egy évszázad alatt három világháború!

Az 1914–1918-as, az 1939–1945-ös és ez a mostani! Mert ez világháború. Mert igaz, hogy amikor a birodalmak, akár az egyik, akár a másik oldalon, meggyengülnek, szükségét érzik, hogy háborúzzanak, hogy erősnek érezzék magukat, és hogy fegyvereket adjanak el! Mert úgy gondolom, hogy

ma a legnagyobb csapás, a világ legnagyobb csapása a fegyveripar.

Azt mondták nekem – nem tudom, igaz-e vagy sem –, hogy ha egy évig nem gyártanának fegyvereket, megszűnhetne az éhezés a világon. A fegyveripar szörnyű. Néhány évvel ezelőtt, három vagy négy évvel ezelőtt egy fegyverekkel teli hajó érkezett egy országból Genovába, és a fegyvereket át kellett rakni egy nagyobb hajóra, hogy Jemenbe szállítsák. A genovai munkások nem voltak hajlandók rá… Ez egy gesztus volt. Jemen: több mint tíz éve tart a háború. A jemeni gyerekeknek nincs mit enniük! És a rohingyák, akik egyik helyről a másikra „cigány módon” vándorolnak, mert a mindig háborúban álló Mianmarból elűzték őket: szörnyű, ami történik! Most remélem, hogy ma megállítanak valamit Etiópiában, egy szerződéssel… Mindenhol háborúban állunk, és ez érthetetlen. Most Európában közelről érint bennünket, az orosz-ukrán háború. De mindenhol, évek óta: Szíriában tizenkét-tizenhárom éve tart a háború, és senki sem tudja, vannak-e foglyok, és mi folyik ott. Aztán Libanon, beszéltünk erről a tragédiáról… Nem tudom, mondtam-e már nektek valamikor: amikor 2014-ben Redipugliában jártam – a nagyapám részt vett a piavéi csatában, és elmondta, mi történt ott –, láttam azokat a sírokat, mind fiatalok, sírtam, sírtam, nem szégyellem kimondani. Aztán néhány évvel később egy november 2-án – halottak napján mindig elmegyek valamelyik temetőbe – elmentem Anzióba, és megláttam azoknak az amerikai fiúknak a sírjait, az anziói partraszállásnál: 19, 20, 22, 23 évesek, és sírtam, tényleg sírtam, a szívemből jött. És az anyákra gondoltam, amikor kopogtatnak az ajtajukon: „Asszonyom, egy levelet hoztam önnek.” Kinyitja a borítékot: „Asszonyom, megtiszteltetés számomra közölni Önnel, hogy fia hősi halált halt a hazáért.” A háború tragédiái. Aztán egy dolog, nem akarok senkit sem megszólni, de szíven ütött: amikor a normandiai partraszállásról való megemlékezésre került sor, nagyon sok kormányfő volt ott, hogy megemlékezzen róla. Ez volt a nácizmus bukásának a kezdete, ez igaz. De hány fiú maradt a normandiai tengerparton? Azt mondják, harmincezer. Ki gondol ezekre a fiatalemberekre? A háborúnak a következménye mindez!

Ezért ti, akik újságírók vagytok, legyetek békepártiak, szólaljatok fel a háború ellen, harcoljatok a háború ellen! Testvérként kérlek benneteket. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya, ezeket a szavakat. Egy újabb kérdés következik, ezt Hugues Lefèvre francia újságíró teszi fel, aki az I.Mediától érkezett.

Hugues Lefèvre (I.Media):
– Köszönöm, Szentatya! Ma délelőtt a bahreini papsághoz intézett beszédében a keresztény öröm fontosságáról beszélt, de az elmúlt napokban sok francia hívő elvesztette ezt az örömöt, amikor a sajtóból megtudták, hogy az Egyház titokban tartotta egy ma már nyugalmazott püspök 2021-es elítélését, aki az 1990-es években, papként szexuális visszaéléseket követett el; amikor ez a történet megjelent a sajtóban, öt újabb áldozat jelentkezett. Ma sok katolikus szeretné tudni, hogy a kánoni igazságszolgáltatás titkosításának kultúrája megváltozik-e, és az igazságszolgáltatás átláthatóvá válik-e. Szeretném tudni, hogy Ön szerint a kánoni büntetéseket nyilvánosságra kellene-e hozni. Köszönöm!

Ferenc pápa:
– Köszönöm a kérdést, köszönöm! Szeretnék egy kis történelemmel kezdeni. A visszaélések problémája mindig is létezett, mindig, nem csak az Egyházban. Mindenhol. Ti tudjátok, hogy a szexuális visszaélések 42–46%-a családban vagy a lakókörnyezetben történik: ez nagyon súlyos. De mindig is az volt a szokás, hogy elfedték. A családban még mindig mindent eltakarnak, és a lakókörnyezetben is mindent eltakarnak, legalábbis a nagyobb részt. Ez a rossz szokás akkor kezdett megváltozni az Egyházban, amikor a bostoni botrány történt, Law bíborosé, aki ott volt bíboros. Már meghalt. A botrány miatt Law bíboros lemondott: ez volt az első alkalom, hogy ez így, botrányként megjelent. És onnantól kezdve

az Egyház tudatára ébredt ennek, és elkezdett dolgozni, míg a társadalomban ezt általában elfedik, más intézményekben.

Amikor a püspöki konferenciák elnökeinek találkozója volt, megkérdeztem az UNICEF-et, az ENSZ-t, elkértem a statisztikákat, és megismertettem a püspökökkel a százalékokat: hány százalék a családokban, hány százalék a lakókörnyezetben – a nagyobb rész –, hány százalék az iskolákban, a sporttevékenységeknél… Erről alapos tanulmányok születtek. Az Egyházban is. Vannak, akik azt hangoztatják, hogy: „Kisebbségben vagyunk.” De ha csak egy áldozat lenne, az is tragikus! Tragikus! Mert nektek, papoknak az a hivatásotok, hogy az emberek növekedését segítsétek, de ezzel tönkreteszitek őket! Egy pap számára ez olyan, mintha saját papi lényegével, sőt társadalmi lényegével szemben cselekedne. Ezért ez tragikus, és nem szabad megállnunk, nem szabad megállnunk!

Ebben a felébredésben, hogy nyomozzunk és vádat emeljünk, nem működött mindig a dolog: néhány dolgot eltitkoltak. A bostoni Law botránya előtt a személyeket kicserélték… Most már minden világos, és haladunk előre ebben a kérdésben. Ezért nem szabad meglepődnünk azon, hogy ilyen esetek napvilágra kerülnek. Egy másik püspök is eszembe jut… Vannak ilyenek, tudjátok? És nem könnyű azt mondani, hogy „mi nem tudtuk”, vagy hogy „ez volt abban a korban a szokás, és még mindig sokaknak ez a társadalmi gyakorlata, az eltussolás”.

Elmondom nektek: az Egyház eltökélt ebben a kérdésben, és szeretném nyilvánosan megköszönni O’Malley bíboros hősiességét:

ő egy derék kapucinus szerzetes, aki meglátta, hogy ezt a munkát intézményesíteni kell a Gyermekvédelmi Bizottsággal; jól csinálja, és ez mindannyiunknak jót tesz, és bátorságot ad nekünk.

Dolgozunk, mindent megteszünk, amit csak tudunk, de tudjátok, vannak olyanok az Egyházon belül, akik még mindig nem látják tisztán, nem osztják ezt a nézetet, és azt mondják: „Várjunk egy kicsit, aztán majd meglátjuk…” Ezt a folyamatot bátran végezzük, és nem mindenkinek van bátorsága.

Néha megkísért a megalkuvás, és mindannyian bűneink rabjai vagyunk. De az Egyház akarata az, hogy mindent tisztázzon.

Például: az elmúlt hónapokban két panasz érkezett hozzám olyan visszaélésekről, amelyeket az Egyház eltussolt és nem jól ítélt meg. Azonnal azt mondtam: újra tanulmányozzák őket, és új ítéleteket hoznak. Ezt is csináljuk tehát, zajlik a régi, nem jól sikerült ítélethozatalok felülvizsgálása. Tesszük, amit tudunk. Bűnösök vagyunk. És az első dolog, amit éreznünk kell, a szégyen, az emiatt érzett mélységes szégyenkezés. Hiszem, hogy a szégyen kegyelem, tudjátok? Harcolhatunk a világ összes rosszasága ellen, de szégyen nélkül nem tudunk. Ezért lepett meg, amikor Szent Ignác a lelkigyakorlatokban arra késztet, hogy bocsánatot kérj az elkövetett bűneidért, és juss el egészen a szégyenig, mert ha nincs meg a szégyen kegyelme, nem tudsz továbblépni. Az egyik sértés, mely az én országomban elhangzik, az, hogy „szégyentelen”, és úgy gondolom,

az Egyház nem lehet „szégyentelen”, szégyellnie kell a rossz dolgokat, ahogyan természetesen hálát kell adnia Istennek a jó dolgokért, melyeket tesz.

Ezt kell mondanom nektek: megvan minden jóakarat, és haladunk előre, a ti segítségetekkel is.

Matteo Bruni:
– Köszönjük, Szentatya! A következő kérdést Vania De Luca teszi, aki az olasz köztelevízió, a RAI munkatársa.

Vania De Luca (Rai-Tg3):
– Szentatya, a migránsok: Ön az az elmúlt napokban is beszélt róluk. Négy hajó Szicília partjainál, több száz szerencsétlenül járt nővel, férfival, gyerekkel a fedélzeten, de nem mindenki szállhat partra. Ön nem tart attól, hogy Olaszországban visszatér a jobbközép „zárt kikötők” politikája? És hogyan értékeli néhány észak-európai ország álláspontját ebben a kérdésben? Aztán általánosságban is szeretném kérdezni: milyen benyomása van az új olasz kormányról, amelyet először vezet nő?

Ferenc pápa:
– Ez kihívás, a migránsokkal kapcsolatos kihívás. A migránsokra vonatkozó elv: a migránsokat be kell fogadni, kísérni kell, támogatni és integrálni kell. Ha ezt a négy lépést nem lehet megtenni, a migránsokkal való munka nem vezet jó eredményre. Befogadni, kísérni, támogatni és integrálni: el kell érkezni az integrációig. A második, amit mondok: az Európai Unió minden kormányának meg kell állapodnia arról, hogy hány migránst tud befogadni. Mert egyébként négy ország fogadja be a migránsokat: Ciprus, Görögország, Olaszország és Spanyolország, mivel ezek a legközelebbi mediterrán országok. Vannak belső országok is, például Lengyelország, Fehéroroszország… De a legtöbb migráns a tenger felől érkezik.

Az életet meg kell menteni! Ma a Földközi-tenger egy temető, talán a világ legnagyobb temetője.

Azt hiszem, múltkor már említettem, hogy olvastam egy spanyol nyelvű könyvet, a címe Hermanito, rövidke könyv, gyorsan elolvasható, azt hiszem, biztosan lefordították franciára és olaszra is. Gyorsan, két óra alatt elolvasható. Egy afrikai fiú története, nem is tudom, talán Tanzániából vagy honnan, aki bátyja nyomdokait követve Spanyolországba érkezett. Ötször is rabszolgasorba vetették, mielőtt hajóra szállt! És sokan, mondja, éjszaka viszik őket ezekhez a hajókhoz – nem a nagy hajókhoz, amelyeknek más szerepük van –, és ha nem akarnak felszállni, bumm, bumm [lelövik], és otthagyják őket a parton. Ez tényleg diktatúra, rabszolgaságok, amit ezek az emberek [az emberkereskedők] művelnek. Aztán a tengeren való meghalás kockázata. Ha van időtök, olvassátok el, mert fontos.

A migrációs politikáról minden országnak közösen meg kell állapodnia: konszenzus nélkül nem lehet politikát folytatni, és az Európai Uniónak ebben a kérdésben együttműködési és segítségnyújtási politikát kell folytatnia, nem hagyhatja Ciprusra, Görögországra, Olaszországra, Spanyolországra a felelősséget a tengerpartra érkező összes migránsért. A kormányok eddigi politikája az volt, hogy megmentsék az életeket, ez igaz.

Egy bizonyos pontig ez megtörtént; és azt hiszem, ez a [olasz] kormány ugyanezt a politikát folytatja, nem embertelen… Nem ismerem a részleteket, de nem hiszem, hogy azt akarja, hogy elmenjenek. Azt hiszem, már engedélyezte, hogy a gyermekek, az anyát, a betegek partra szálljanak – azt hiszem, abból, amit hallottam. Legalább a szándék megvolt.

Olaszország, gondoljunk csak bele, ez a kormány, vagy gondoljunk egy baloldali kormányra, nem tehet semmit az Európával való megállapodás nélkül, a felelősség Európáé.

Szeretnék megemlíteni még egy másik európai felelősséget: Afrikát. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb női politikustól származik, akink volt és van, Merkeltől, aki azt mondta, hogy a migránsok problémáját Afrikában kell megoldani. De ha Afrikára azzal a jelszóval gondolunk, hogy „Afrikát ki kell zsákmányolni”, akkor logikus, hogy a migránsok, az emberek menekülnek a kizsákmányolás elől. Nekünk, Európának meg kell próbálnunk fejlesztési terveket készíteni Afrika számára. Ha belegondolok, hogy egyes afrikai országok nem tulajdonosai saját altalajuknak, és még mindig a gyarmatosító hatalmaktól függenek! Képmutatás a migránsok problémáját Európában megoldani, nem, menjünk és oldjuk meg saját otthonukban is. Az emberek kizsákmányolása Afrikában szörnyű, e miatt a borzasztó felfogás miatt. November 1-én, mindenszentek napján afrikai egyetemi hallgatókkal találkoztam, ugyanúgy, mint korábban az amerikai Loyola Egyetem diákjaival. Ezeknek a diákoknak van tehetsége, értelme, kritikussága, tettvágya! De néha nem tudnak semmit sem tenni, mert Európa gyarmatosító erővel rendelkezik kormányaikkal szemben.

Ha véglegesen meg akarjuk oldani a migránsproblémát, akkor oldjuk meg Afrika problémáját. Máshonnan kevesebb migráns érkezik; menjünk Afrikába, segítsük Afrikát, haladjunk tovább!

Az új kormány most kezdi meg tevékenységét, és én azért vagyok itt, hogy a legjobbakat kívánjam neki. Mindig a legjobbat kívánom egy kormánynak, mert a kormány mindenkiért van. És a legjobbakat kívánom neki, hogy előbbre tudja vinni Olaszországot; a többieknek pedig, akik a győztes párt ellen vannak, hogy működjenek együtt kritikával, segítséggel, de egy együttműködő kormányt segítsenek, nem pedig egy olyan kormányt, amely elfordul tőled, és engedi, hogy tönkremenj, ha nem tetszik egyik vagy másik dolog. E téren felelősségre szólítok fel. Mondják meg nekem: helyes-e, hogy a század elejétől napjainkig Olaszországnak húsz kormánya volt? Fejezzük be ezeket a vicceket!

Matteo Bruni:
– Az utolsó kérdést Ludwig Ring-Eifel teszi fel, a Német Katolikus Hírügynökségtől.

Ludwig Ring-Eifel (Centrum informationis Catholicum):
– Először én is valami személyeset szeretnék mondani. Nagyon meg vagyok hatódva ugyanis, mert nyolc év szünet után újra a pápai járaton lehetek. Nagyon hálás vagyok, hogy újból itt lehetek.

Ferenc pápa:
– Üdvözöljük újra körünkben!

Ludwig Ring-Eifel:
– Köszönöm a fogadtatást! Mi, a német csoportban kevesen vagyunk, csak hárman ezen a járaton, és arra gondoltunk: hogyan tudnánk kapcsolatot teremteni a Bahreinben látottak és a németországi helyzet között? Mert Bahreinben egy kis egyházat láttunk, egy kis nyájat, egy szegény egyházat, sok korlátozással, és így tovább, de egy élénk, reménnyel teli, növekvő egyházat. Németországban viszont egy nagy egyházunk van, nagy hagyományokkal, gazdag egyház, teológiával, pénzzel és mindennel, ámde évente háromszázezer hívőt veszít, akik elhagyják, s ez az egyház mély válságban van. Vajon a nagy Németország tanulhat valamit ettől a kis nyájtól, amelyet Bahreinben láttunk?

Ferenc pápa:

– Németországnak hosszú vallási múltja van. Hölderlint idézve azt mondanám: „Vieles haben sie verlernt, vieles” (Sok mindent elfelejtettek, sokat). Egyháztörténelmetek nagy és bonyolult, küzdelmekből áll. A német katolikusoknak azt mondom: Németországnak van egy nagyszerű és szép evangélikus egyháza; nem akarok egy másikat, amely nem lesz olyan jó, mint az; hanem katolikus egyházat akarok, azt akarom, hogy katolikus legyen, testvériségben az evangélikus egyházzal. Néha elveszítjük a népnek, Isten hívő szent népének a vallási érzékét, és etikai vitákba, konjunktúravitákba, egyházpolitikai vitákba és olyan vitákba bonyolódunk, amelyek teológiai következtetések, de nem a teológia lényegét érintik.

Mit gondol Isten hívő szent népe? Mit érez Isten szent népe? Menjetek az emberek közé, és keressétek meg, mit gondolnak, hogyan éreznek, azt az egyszerű vallásosságot, amelyet a nagyszülőkben találhatunk.

Nem azt mondom, hogy forduljatok vissza, nem, hanem az inspiráció forrásához, a gyökerekhez menjetek vissza. Mindannyiunknak megvan hitünk gyökereinek története, még a népeknek is megvan: újra meg kell találni! Eszembe jut Hölderlinnek az a mondata, mely a mi korunknak szól: „Dass dir halte der Mann, was er als Knabe gelobt” (Hogy megtartsa a férfi, amit gyermekként fogadott). Gyermekkorunkban, reménységünkben sok mindent, rengeteg mindent megígértünk. Most viszont etikai vitákba, konjunktúravitákba bonyolódunk…

De a vallás gyökere az a „pofon”, amelyet az evangélium ad neked, a találkozás az élő Jézus Krisztussal: és ebből származnak a következmények, mindegyik;

ebből származik az apostoli bátorság, ebből származik a késztetés, hogy az emberek perifériáira menjünk, az erkölcsi perifériákra is, hogy segítsünk nekik; de mindig a Jézus Krisztussal való találkozásból kiindulva. Ha nincs találkozás Jézus Krisztussal, akkor az kereszténység álcázott erkölcsoktatás lesz. Ezt szerettem volna elmondani, szívből mondtam. Köszönöm!

Jó étvágyat kívánok az ebédhez és szerencsés érkezést Rómába! És kérlek benneteket, imádkozzatok értem! Én is imádkozom értetek! Köszönöm együttműködéseteket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír