Ferenc pápa: Az Egyház nem azért tartotta a zsinatot, hogy csodálja magát, hanem hogy odaadja magát
Október 11-én, Szent XXIII. János pápa emléknapjának estéjén a Szentatya ünnepélyes szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a II. Vatikáni Zsinat kezdetének hatvanadik évfordulója alkalmából. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk - egy nagyon jó beszéd, érdemes elolvasni!
„Szeretsz-e engem?” Ez az első mondat, amelyet Jézus a most hallott evangéliumi szakaszban Péterhez intéz (Jn 21,15). Az utolsó mondat pedig: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,17).
A II. Vatikáni Zsinat megnyitásának évfordulóján úgy érezzük, hogy hozzánk, az Egyházhoz is szólnak az Úrnak ezek a szavai: Szeretsz-e engem? Legeltesd juhaimat!
1. Nézzük az elsőt: Szeretsz-e engem? Ez egy kérdés, hiszen Jézus stílusa nem annyira az, hogy válaszokat ad, hanem az, hogy kérdéseket tesz fel, olyan kérdéseket, amelyek megszólítják az ember életét. És az Úr, aki „szeretetének bőségében mint barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük” (Dei Verbum, 2), újra megkérdezi, mindig megkérdezi az Egyházat, az ő jegyesét: „Szeretsz-e engem?” A II. Vatikáni Zsinat nagyszerű válasz volt erre a kérdésre: annak érdekében, hogy szeretetét felélessze,
az Egyház – a történelemben először – zsinatot szentelt annak, hogy rákérdezzen önmagára, hogy átgondolja önnön természetét és küldetését.
És szeretetből született kegyelmi misztériumként fedezte fel önmagát: Isten népeként, Krisztus testeként, a Szentlélek élő templomaként fedezte fel újra önmagát!
Ez az első rápillantás az Egyházra, amelyet végre kell hajtanunk, a felülről jövő pillantás. Igen, az Egyházat mindenekelőtt felülről kell nézni, Istenbe szerelmes szemmel. Kérdezzük meg magunktól, vajon az Egyházban Istenből, az ő szerető tekintetéből indulunk-e ki! Mindig megkísérthet bennünket, hogy inkább saját énünkből induljunk ki, mint Istenből, hogy a saját ügyeinket az evangélium elé helyezzük, hogy hagyjuk magunkat elragadni a világiasság szelétől és így a kor divatját kergessük, vagy hogy elutasítsuk azt a kort, amelyet a Gondviselés rendelt számunkra, s helyette visszaforduljunk.
Vigyázzunk: sem a világot követő progresszivizmus, sem a letűnt világot visszasíró tradicionalizmus – sem a visszafordulás követelése – nem a szeretetnek, hanem a hűtlenségnek a bizonyítéka.
Ezek pelagiánus önzések, melyek a saját ízlést és terveket az Istennek tetsző szeretet elé helyezik, az egyszerű, alázatos és hűséges szeretet elé, amilyet Jézus Pétertől kért.
Szeretsz-e engem? Fedezzük fel újra a zsinatot, hogy visszaadjuk az elsőbbséget Istennek, annak, ami lényeges:
egy olyan Egyháznak, amely őrülten szereti Urát és minden embert, akit szeret az Úr;
egy olyan Egyháznak, amely gazdag Jézusban és szegény eszközökben; egy olyan Egyháznak, amely szabad és felszabadító!
A zsinat ezt az útirányt mutatja az Egyháznak: arra készteti, hogy – mint Péter az evangéliumban – térjen vissza Galileába, első szeretetének forrásához, hogy újra felfedezze szegénységében Isten szentségét (vö. Lumen gentium, 8c; V. fejezet). Nekünk is, mindannyiunknak megvan a saját Galileánk, az első szerelem Galileája, és minden bizonnyal ma mindannyian arra kapunk meghívást, hogy visszatérjünk saját Galileánkba, hogy meghalljuk az Úr hangját: „Kövess engem!” Oda kell mennie az Egyháznak, hogy a megfeszített és feltámadt Úr tekintetében rátaláljon elveszett örömére, hogy Jézusra összpontosítson.
Hogy újra rátaláljon az örömre: az az Egyház, amely elveszítette az örömöt, az elveszítette a szeretetet is.
Élete vége felé János pápa ezt írta: „Alkonyához érkezett életem nem találhat jobb befejezést, mint hogy teljesen Jézusra, Mária Fiára irányítom egész valómat… állandó és bensőséges egységben éljek Jézussal, a gyermek, a megfeszített és az Eucharisztiában jelen levő Jézussal” (Egy lélek naplója, Ecclesia, Budapest, 1972, 346). Itt van a mi felülről induló tekintetünk, a mi örökké élő forrásunk: Jézus, a szeretet Galileája, Jézus, aki hív bennünket, Jézus, aki azt kérdezi tőlünk: Szeretsz-e engem?
Testvéreim, térjünk vissza a zsinat szeretetének tiszta forrásaihoz! Fedezzük fel újra a zsinat szenvedélyét, és újítsuk meg a zsinat iránti szenvedélyünket! Az Egyház anyjának és jegyesének misztériumában elmerülve mondjuk mi is Szent XXIII. Jánossal: Gaudet Mater Ecclesia! (Beszéd a zsinat megnyitóján, 1962. október 11.).
Öröm lakozzék az Egyházban!
Ha nem örül, megtagadja önmagát, mert elfelejti az őt létrehozó szeretetet. Mégis, hányan vannak közöttünk, akik nem képesek örömmel, zúgolódás és kritizálás nélkül élni a hitet?
Egy Jézusba szerelmes Egyháznak nincs ideje veszekedésekre, gyűlölködésekre és szócsatákra. Isten mentsen attól, hogy kritikusak és türelmetlenek, keserűek és dühösek legyünk!
Ez nem csupán stílus kérdése, hanem a szereteté, mert aki szeret, ahogy Pál apostol tanítja, az zúgolódás nélkül tesz mindent (vö. Fil 2,14). Uram, tanítsd meg nekünk a te magasról pásztázó tekintetedet, hogy úgy lássuk az Egyházat, ahogyan te látod! És amikor kritikusak és elégedetlenek vagyunk, emlékeztess arra, hogy Egyháznak lenni annyit jelent, mint tanúságot tenni szereteted szépségéről, annyit jelent, mint válaszként élni a te „szeretsz-e engem?” kérdésedre! Nem pedig lógó orral vonulni, mint egy gyászszertartáson!
2. Szeretsz-e engem? Legeltesd juhaimat! – A második szó: Legeltesd: Jézus ezzel az igével fejezi ki azt a szeretetet, amelyet Pétertől kíván. Gondoljunk csak Péterre: ő halak halásza volt, de Jézus emberhalásszá tette (vö. Lk 5,10). Most egy új hivatással bízza meg, a pásztoréval, amelyet korábban sosem gyakorolt. És ez fordulópont, mert
míg a halász magának fog, magának gyűjt, addig a pásztor másokról gondoskodik, másokat legeltet.
Mi több, a pásztor a nyájjal él, eteti a juhokat, kötődik hozzájuk. Nem felül áll, mint a halász, hanem középen. A pásztor az emberek előtt megy, hogy jelezze az utat, az emberek között van, mint egy közülük, és az emberek mögött, hogy közel legyen a lemaradókhoz. A pásztor nem fent van, mint a halász, hanem középen. Ez a második pillantás, melyet a zsinat tanít nekünk,
a középről való szemlélés: együtt lenni másokkal a világban, sosem érezni magunkat mások felettinek, úgy, mint Isten nálunk nagyobb országának szolgái (vö. Lumen gentium, 5);
az evangélium jó hírét bevinni az emberek életébe és nyelvébe (vö. Sacrosanctum Concilium, 36), osztozva örömeikben és reményeikben (vö. Gaudium et spes, 1).
Az emberek között lenni, nem az emberek felett: ez utóbbi a klerikalizmus ronda bűne, mely megöli a juhokat, nem vezeti őket, nem segíti a fejlődésüket, hanem megöli őket.
Milyen időszerű a zsinat: segít elutasítani annak kísértését, hogy bezárkózzunk kényelmünk és meggyőződéseink karámjába, és arra ösztönöz, hogy Isten stílusát utánozzuk, melyet ma Ezekiel próféta írt le nekünk: „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget” (vö. Ez 34,16).
Legeltesd: az Egyház nem azért tartotta a zsinatot, hogy csodálja magát, hanem hogy odaadja önmagát. A mi hierarchikus Anyaszentegyházunk ugyanis, mely a Szentháromság szívéből született, azért létezik, hogy szeressen. Papi nép (vö. Lumen gentium, 10 sk.): nem feltűnőnek kell lennie a világ szemében, hanem szolgálnia kell a világot. Ne feledjük: Isten népe extrovertáltan születik, és önmagát odaadva fiatalodik meg, mert a szeretet szentsége, „az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének jele és eszköze” (Lumen gentium, 1).
Testvéreim, térjünk vissza a zsinathoz, amely újra felfedezte a hagyomány élő folyóját anélkül, hogy megrekedt volna a hagyományoknál;
amely újra felfedezte a szeretet forrását, nem azért, hogy a hegyen maradjon, hanem azért, hogy az Egyház leereszkedjen a völgyekbe, és az irgalom csatornája legyen mindenki számára.
Térjünk vissza a zsinathoz, hogy kilépjünk önmagunkból, és legyőzzük az önmagunk körül forgás kísértését, mely a világiasság egyik formája!
Legeltesd, ismétli az Úr az ő Egyházának; és a legeltetéseddel győzd le a múlt iránti nosztalgiát, a társadalmi jelentőség visszasírását, a hatalomhoz való ragaszkodást, mert te, Isten szent népe, pásztori nép vagy: nem azért létezel, hogy magadat legeltesd, hogy felfelé kapaszkodj, hanem azért, hogy másokat legeltess, mindenki mást, szeretettel. És ha helyes a különös gondoskodás, akkor az az Isten által leginkább szeretett emberekre irányuljon: a szegényekre, az elutasítottakra (vö. Lumen gentium, 8c; Gaudium et spes, 1); hogy – miként János pápa mondta – „mindenki egyháza, de különösen a szegények Egyháza” legyünk (Rádióüzenet a hívőkhöz világszerte egy hónappal a II. vatikáni ökumenikus zsinat kezdete előtt, 1962. szeptember 11-én).
3. Szeretsz-e engem? Legeltesd – fejezi be az Úr – juhaimat! Nemcsak néhányra gondol, hanem mindegyikre, mert mindegyiket szereti, mindegyiket, akiket szeretettel „enyémeknek” nevez. A jó pásztor egynek látja a nyáját, és azt akarja, hogy nyája egységes legyen, az általa adott pásztorok vezetése mellett. Harmadikként átfogó pillantást akar: mindenkit egyben látni! A zsinat emlékeztet bennünket arra, hogy az Egyház – a Szentháromság képére – közösség (vö. Lumen gentium, 4.13). Az ördög viszont a megoszlás konkolyát akarja vetni az Egyház tagjai közé. Ne engedjünk hízelgésének, ne engedjünk a szembenálló csoportokra szakadás kísértésének! Hányszor előfordult, a zsinat után, hogy a keresztények azon igyekeztek, hogy válasszanak maguknak egy részt az Egyházban, anélkül, hogy észrevették volna, hogy ezzel szétszakítják Anyjuk szívét!
Hányszor voltak inkább „saját csoportjuk dukkerei”, mint mindenki szolgái, inkább progresszívek és konzervatívok, mint testvérek, inkább „jobboldaliak” vagy „baloldaliak”, mint jézusiak;
inkább állították be magukat „az igazság őrzőinek” vagy „az újdonságok magányos harcosainak”, ahelyett, hogy az Anya-Szent-Egyház alázatos és hálás gyermekeinek ismerték volna el magukat. – Mindenki, mindannyian Isten gyermekei vagyunk, mindannyian testvérek az Egyházban, mindannyian Egyház, mindannyian! – Az Úr nem ilyennek akar bennünket: mi az ő juhai vagyunk, az ő nyája, és csak együtt, egységben vagyunk azok. Győzzük le a klikkesedést, és őrizzük meg a közösséget, legyünk egyre inkább „egyek”, ahogyan Jézus imádkozott, mielőtt életét adta volna értünk (vö. Jn 17,21). Mária, az Egyház anyja segítsen bennünket ebben!
Növelje bennünk az egység utáni szomjazást, azt a vágyat, hogy az összes, Krisztusban hívő közötti teljes közösségre törekedjünk!
Hagyjunk fel az „izmusokkal”: Isten népének nem tetszik ez a szembenálló csoportokra szakadás! Isten népe Isten hívő szent népe: ez az Egyház! Jó, hogy ma is, mint a zsinaton, más keresztény közösségek képviselői is velünk vannak! Köszönjük! Köszönjük, hogy eljöttetek, köszönjük jelenléteteket!
Hálát adunk neked, Urunk, a zsinat ajándékáért. Te, aki szeretsz bennünket, szabadíts meg bennünket az önelégültségből fakadó elbizakodottságtól és a világias kritika szellemétől! Szabadíts meg attól, hogy kizárjuk magunkat az egységből! Te, aki gyengéden legeltetsz bennünket, vezess ki a magunk körül forgás karámjából! Te, aki azt akarod, hogy egységes nyáj legyünk, szabadíts meg bennünket a klikkesedés és az „izmusok” ördögi mesterkedésétől! És mi, a te Egyházad – Péterrel együtt és Péterhez hasonlóan – ezt mondjuk neked: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretünk” (vö. Jn 21,17).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír
