Hatvan éve nyitották meg a II. Vatikáni Zsinatot
Szent XXIII. János nyitotta meg 1962. október 11-én a római Szent Péter-bazilikában a II. Vatikáni Zsinatot. Az évforduló kapcsán Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára írását adjuk közre.
Az 1962. október 11-ei esti római fáklyás körmenet képei bejárták a világot. A Szent Péter térre érkező tömeg XXIII. János pápa rögtönzött beszédét sokszor megszakította tapssal, morajlással. A II. Vatikáni Zsinat megnyitásának napján az alkalomhoz illő nagy szavakat mondott a pápa:
„…még a hold is sietett ma este (…) hogy lássa ezt az eseményt. (…) amelyet még a négy évszázados történelmi múlttal rendelkező Szent Péter bazilika sem láthatott soha.”
Fontos elvi kijelentések is elhangoztak tőle: „…ragadjuk meg azt, ami egyesít minket, és tegyük félre, ha van valami, ami egy kicsit békétlenségben tarthat. Semmi sem! Fratres sumus!” De a legváratlanabb és leghangosabb visszajelzés nem ezekre érkezett, és nem is akkor, amikor a gyerekeknek szánt gyöngéd üzenetének átadását kérte, hanem amikor a könnyekről szólt, amelyeket vigasztaló szavai letörölni segítenének… [a teljes beszéd ITT olvasható – a Szerk.]
Nyilván csak egy esetleges, majdnem jelentéktelen epizód ez a Zsinat bő hároméves komoly munkálkodásához képest, de talán mégis beszédes és megbízható tanúja annak a várakozásnak, amely az összegyűlt kétezer-ötszáz püspököt kihívás elé állította. Talán így van:
a (hívő) világ mindenekelőtt vigasztalást remélt az Egyháztól – és a zsinati atyák érzékelték ezt az igényt, és igyekeztek valódi választ adni rá.
Bár a kezdetektől nyilvánvalóvá tették, hogy tartózkodni szándékoznak attól, hogy bármilyen még nyitott kérdést a végérvényesség igényével eldöntsenek, és ragaszkodni szándékoznak mindahhoz, amit az Egyház korábbi zsinatokon a végérvényesség igényével már eldöntött, számos konkrét témában és a megnyilatkozások stílusát, nyelvezetét illetően is tagadhatatlan a markáns irányváltás.
Ami az elméleti témákat illeti: Újraértékelte a Zsinat a püspökök státuszát és a püspökszentelés teológiai (szentségtani) tartalmát, nyomatékosan aláhúzva a közvetlenül Krisztust megjelenítő és képviselő püspöki hivatal szuverenitását, és így emelve a püspökök testületének, a püspöki kollegialitásnak a rangját.
Újraértékelte a Zsinat a szerzetesség, a szolgálati papság és a laikus hívők státuszát, hangsúlyozva az életszentségre meghívottság méltóságának egyetemességét,
új ill. eredeti tartalommal megtöltve a „hívők általános papsága” kategóriáját, újraélesztve feledésbe merült, laikus hívők által betölthető liturgikus és egyéb egyházi funkciókat, valamint az „állandó” diakonusok rendjét. Újraértékelte a Zsinat az Egyház kétezer éve során különvált keresztény felekezetek státuszát, elismerve bennük mint „egyházi közösségekben” sok kegyelmi értéket, elismerve Lélek inspirálta útnak az egységet kereső és építő (protestáns eredetű) ökumenikus mozgalmat, és bátorítva a párbeszédet még a nemkeresztény vallások követőivel is. És végül: újraértékelte a Zsinat az üdvösség és az Egyházhoz tartozás összefüggésének ezredéves értelmezését, elismerve, hogy
az Egyház megkerülhetetlen közvetítő szerepének komolyan vétele nem zárja ki annak elfogadását, hogy Isten titokzatos kegyelme az Egyházon kívülieket, a nem megkeresztelteket is elvezetheti az üdvösségre.
Ami a stílust és nyelvezetet illeti: A Zsinat munkáját vezérlő elv a gyökerekhez visszatérő megújulás keresése volt, amelyhez bőséges muníciót szolgáltattak a megelőző évtizedek teológiatörténeti, liturgiatörténeti, biblikus kutatásai. A Zsinat határozottan a Szentírást tekintette a hit, az Istenről gondolkodás és beszéd elsődleges forrásának és normájának, ebből következett, hogy a korábbi, prioritást élvező filozófiai és jogi szóhasználatot felváltotta a bibliai szófordulatok, képek, „szakkifejezések” használata.
Sok jámbor, patinás, de megjelenítő erejét vesztett, a kortárs világban félreérthető szó helyett választottak közérthetőbbet, frissebbet, a sokszor túl szigorú, elidegenítő, megbélyegző nyelvezet helyett barátságosabbat, empatikusabbat.
Mindezekért tűnhet (és persze még egyik-másik résztvevő szemében is tűnhetett) úgy, hogy a Zsinat, az annyira óhajtott elfogadásért cserébe és a normatív szerep megmentésének reményében, önfeladó módon vállalt elvtelen kompromisszumokat, tett engedményeket a Katolikus Egyházon kívüli világnak… Az előkészítő szakbizottságok és a plénum üléseinek jegyzőkönyvei-dokumentumai azonban világosan tanúsítják, milyen
alaposan és becsületesen megküzdöttek a zsinati atyák éppen ezzel a kérdéssel: mit muszáj és lehet elengedni, mit muszáj és érdemes megőrizni…
Mindezen erőfeszítések gyümölcse viszont végül nem feltétlenül a kívülről érkező lájkok szabad szemmel is látható tömege lett, hanem a letisztultabb, koherensebb önértelmezés:
talán azt ért(h)ettük meg, hogy nem a rajtunk kívül lévő világnak, hanem magunknak tartoztunk ezzel a munkával.
Az önértelmezés újrafogalmazásának módszertana konkrétan az egyházi hagyományok legszélesebb spektrumának tudatosítása és szóhoz juttatása volt: technikailag ez úgy valósulhatott meg, hogy a plenáris szavazásokon az „elfogadom” és „elutasítom” mellett választható volt a „iuxta modum”-gomb („módosítással elfogadom”) megnyomása is, amely konkrét alternatív javaslat prezentálását is megkívánta; ezeket a javaslatokat kötelező volt beépíteni a következő szavazásra előkészített szövegtervezetbe.
A Zsinat célja a végső dokumentumoknak nem „kétharmados”, hanem lehetőleg egyhangú elfogadása volt, amely cél a legtöbb szöveg esetében szinte teljesen megvalósulhatott, és az egy-két legvitatottabb esetében sem nagyon ment tíz százalék fölé a nemmel szavazók aránya. Igazi elméleti szintézis attól persze még nem jött létre, hogy így egymás mellé kerültek különböző koncepciók és hangsúlyok (a Lumen Gentium kapcsán például Angelo Acerbi, későbbi magyarországi nuncius egyenesen „két zsinati egyháztanról” beszélt), de megadatott az egység, az összetartozás, „az Egyház mi együtt vagyunk” eleven tapasztalata, amelyet az eredeti résztvevők évtizedekkel később is megilletődötten emlegettek (számomra pedig meghatározó élmény volt Rómában olyan tanároktól tanulni, akik a személyes élményük alapján, nem kötelező kurzusként, hanem mintegy saját kincsükként hivatkoztak a Zsinat tanítására, szövegeire).
A keserű tény ellenére, hogy lezárása után hamarosan Egyházon belüli félreértelmezések, egymásnak-feszülések, szakadások kezdték ki, erodálták a tekintélyét, és az Egyházon kívüli világ felgyorsult átalakulása egyre inkább az anakronizmus árnyát vet(h)ette a megnyilatkozásaira, a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat az elmúlt hatvan év legfajsúlyosabb egyházi tanítóhivatali instanciája.
Jelentőségét aligha szabadna kevesebbre becsülni, mint például Walter Kasper, aki „a konstantini korszak hivatalos lezárásaként” jellemzi. De talán szabad ennél többre becsülni: felfedezni és hálásan megünnepelni, hogy
egy kivételes kegyelmi pillanatban, az általa ébresztett várakozásnak megfelelve, vigasztalni és gyógyítani tudott,
végül talán nem is a korszerű, gonddal mérlegelt és professzionálisan megkomponált tanításával, iránymutatásaival, hanem annak köszönhetően, hogy vele az Egyház (legalább egy időre újra) magára talált, hogy általa az Egyház maga gyógyult.
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
