Ferenc pápa: Hallgass a szívedre, hogy felismerd Istent az életedben!
Szeptember 7-én a Szentatya a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében folytatta a megkülönböztetés témájának szentelt katekéziseinek sorozatát. A Sir 6,18–19 alapján Loyolai Szent Ignácról, a megkülönböztetés mesteréről elmélkedett. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk megfontolásainkat a megkülönböztetésről – ebben az időszakban szerdánként a lelki megkülönböztetésről fogunk beszélni –, és ebben segítségünkre lehet, ha egy konkrét tanúságtételre utalunk.
Az egyik legtanulságosabb példát Loyolai Szent Ignác kínálja nekünk életének egy meghatározó epizódjával. Ignác otthon lábadozik, miután egy csatában megsebesült az egyik lábán. Hogy elűzze unalmát, valamit olvasni kér. Szerette a lovagtörténeteket, de otthonában sajnos csak szentek élete van. Kissé fanyalogva nyitja ki, de ahogy előrehalad az olvasásban, egy másik világot kezd felfedezni, s ez a világ meghódítja őt, sőt, úgy tűnik, versenyre kel a lovagi világgal. Egészen lenyűgözi Szent Ferenc és Szent Domonkos alakja, és vágy ébred benne, hogy utánozza őket. A lovagi világ azonban továbbra is elbűvöli. A gondolatoknak ezt a váltakozását tapasztalja magában, a lovagságra és a szentekre irányuló gondolatokét, melyek egyenértékűnek tűnnek a szemében.
Ignác azonban különbségeket is kezd észrevenni. Önéletrajzában – harmadik személyben – ezt írja: „Amikor a világi dolgokra – értsd a lovagi dolgokra – gondolt, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt” (8 pont; Loyolai Szent Ignác: A zarándok, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015, 45); az öröm utóérzését hagyták benne.
Ebben a megtapasztalásban különösen két szempontra érdemes felfigyelnünk. Az első az idő: vagyis a világias gondolatok eleinte vonzók, de aztán elveszítik fényüket, és üresen, elégedetlenül hagynak. Üresnek érzed magad utánuk.
Az Istentől származó gondolatok ezzel szemben eleinte bizonyos ellenállást váltanak ki – „Micsoda unalmas dolog szentekkel foglalkozni, én bizony nem fogom olvasni” –, de amikor elfogadod őket, korábban ismeretlen, hosszan tartó békét hoznak.
A másik aspektus pedig a gondolatok végpontja. Elsőre nem tűnik egyértelműnek a helyzet. De aztán haladunk előre a megkülönböztetésben: például
nem elvontan, általános módon értjük meg, mi a jó nekünk, hanem életünk előrehaladásával.
A megkülönböztetés szabályainál, ennek az alaptapasztalatnak a gyümölcseként, Ignác egy fontos előfeltevést fogalmaz meg, amely segít megérteni ezt a folyamatot: „Azok számára, akiknél egyik halálos bűn éri a másikat, az ellenség általában leplezetlen élvezeteket szokott kínálni – és nyugtatgatja őket, hogy minden rendben van. Érzéki gyönyöröket és élvezeteket képzeltet el velük, hogy jobban megtartsa és megerősítse őket rossz szokásaikban és bűneikben. A jó szellem az ilyen embereknél ellenkező módszert alkalmaz: a józan ész ítéletével furdalja és mardossa lelkiismeretüket” (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2020, 163). De ez nem jó.
A megkülönböztetést végző személynek van egy megelőző élettörténete, melyet feltétlenül ismerni kell, mert a megkülönböztetés nem egyfajta jóslás vagy fatalizmus, vagy laboratóriumi ügyeskedés, mintha sorsvetéssel döntenénk két lehetőség közül. A nagy kérdések akkor merülnek fel, amikor már megtettünk egy szakaszt életutunkon, és ehhez a szakaszhoz kell visszatérnünk, hogy megértsük, mit is keresünk. Ha az életben már megtettünk egy bizonyos utat, akkor egy ponton felmerülhet bennünk a kérdés: „De miért is megyek ebbe az irányba, mit keresek?”, és ekkor történik a megkülönböztetés. Amikor Ignác sebesülten a szülői házban feküdt, egyáltalán nem gondolt Istenre, sem arra, hogy miként reformálja meg az életét, nem. Első tapasztalatait Istenről saját szívére hallgatva szerzi meg, mely különös változást mutat neki: az első látásra vonzó dolgok csalódást okoznak neki, míg más, kevésbé csillogó dolgok tartós békével töltik el.
Nekünk is van ilyen tapasztalatunk. Gyakran előfordul, hogy elkezdünk gondolni valamire, sokat időzünk nála, de aztán csalódunk. Viszont amikor jótékonykodunk, valami jó dolgot teszünk, akkor egyfajta boldogságot érzünk, amikor egy jó gondolat megszületik bennünk, azt egyfajta boldogság, öröm követi – ez a tapasztalatunk, valamennyiünknek. Ő, Ignác, akkor tapasztalja meg először Istent, amikor saját szívére hallgat, mely különös változást mutat neki. Ezt kell megtanulnunk: a saját szívünkre hallgatni! Ahhoz, hogy tudjuk, mi történik velünk, milyen döntést kell hoznunk, miként ítéljünk meg egy helyzetet, a saját szívünkre kell hallgatnunk.
Hallgatjuk a tévét, a rádiót, a mobiltelefont, mesterei vagyunk a hallgatásnak, de kérdezem tőled: tudsz-e hallgatni a szívedre?
Állj meg, és tedd fel magadnak a kérdést: „Hogy van a szívem? Elégedett? Szomorú? Keres valamit?” Jó döntések meghozatalához a szívedre kell hallgatnod!
Ezért javasolja majd Ignác a szentek életének olvasását, mert ezek az életrajzok elbeszélő és érthető módon mutatják be Isten stílusát a tőlünk nem annyira különböző emberek életében, hiszen a szentek ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi. Tetteik a miénkhez szólnak, és segítenek megérteni a jelentésüket.
Abban a híres epizódban – amikor Ignácot kétféle érzés tölti el, az egyik, amikor a lovagi élet dolgait olvassa, a másik, amikor a szentek életét olvassa –, felismerhetjük a megkülönböztetés egy másik fontos aspektusát, melyet a múlt héten már említettünk. Az élet eseményei látszólag véletlenszerűek: úgy tűnik, minden egy jelentéktelen kellemetlenségből fakad: nem voltak lovagkönyvek, csak szentek élete. Egy kellemetlenség, mely azonban egy lehetséges fordulatot rejt magában. Ignác csak egy idő után fog rájönni erre, de akkor már teljes figyelmét neki szenteli. Jól figyeljetek:
Isten nem tervezett eseményeken keresztül működik!
„Véletlenül ez történt velem, véletlenül találkoztam ezzel az emberrel, véletlenül láttam ezt a filmet…” Nem volt betervezve, de Isten nem tervezett eseményeken keresztül működik, a kellemetlen eseményeken, az akadályokon keresztül is: „Szerettem volna elmenni sétálni, de sajnos megfájdult a lábam, nem tudok kimenni.” Akadály gördült az utadba? Tedd fel a kérdést: mit mond neked ezzel Isten? Mit mond neked ezzel az élet? Ezt láttuk Máté evangéliumának egyik szakaszában is: egy férfi, aki szánt a földön, véletlenül elásott kincsre bukkan. Egy teljesen váratlan helyzet. De ami fontos, az, hogy felismeri, ez élete szerencséje, és ennek megfelelően dönt: elad mindent, és megveszi azt a földet (vö. Mt 13,44). Hadd adjak egy tanácsot: figyeljetek oda a váratlan dolgokra! Mondhatja valaki: „Na, épp erre nem számítottam.” Talán az élet beszél hozzád, az Úr beszél hozzád, vagy az ördög beszél hozzád? Valaki. De van egy dolog, amit meg kell vizsgálni: hogyan reagálok a váratlan dolgokra? „Totál nyugiban voltam otthon, de aztán bumm, bumm, berongyol az anyós…” Na és te hogyan reagálsz az anyósra? Szeretet van benned, vagy valami más? Megkülönböztetést végzel. „Vidáman dolgozom az irodában, odasomfordál az egyik munkatásam, és azt mondja, pénzre van szüksége…” Hogyan reagálsz? Nézzük meg, mi megy végbe bennünk, amikor olyan dolgok történnek, amikre nem számítunk, és ezeken keresztül tanuljuk meg megismerni a szívünket, ismerjük fel, miként változik!
A megkülönböztetés segít felismerni azokat a jeleket, amelyekkel az Úr megmutatja magát a váratlan, sőt kellemetlen helyzetekben, mint amilyen Ignác számára a lábsérülés volt. Ezekből az életet örökre megváltoztató találkozás születhet, ahogyan Ignác esetében is történt.
Születhet valami, ami jobbá tehet az úton – vagy rosszabbá, nem tudom –, de legyetek figyelmesek, a váratlan dolgok adják a legvilágosabb útmutatást: „Mi mozdul meg bennem ezekkel szemben?” Segítsen az Úr, hogy hallgatni tudjunk a szívünkre, és felismerjük, mikor cselekszik ő, és mikor valami más.
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Holnap ünnepeljük Szűz Mária születésének ünnepét. Mária leányként, kegyelemmel telve megtapasztalta Isten gyengédségét, hogy aztán ezt a gyengédséget anyaként továbbadja a Fiának, Jézusnak a küldetésével való egyesülés révén.
Ezért ma szeretném kifejezni közelségemet minden édesanyához. Különösen azokhoz az anyákhoz, akiknek szenvedő gyermekük van: beteg gyermek, kirekesztett gyermek, bebörtönzött gyermek. Különösen is imádkozzunk a fiatalkorú foglyok édesanyjaiért: hogy ne veszítsék el reményüket! Sajnos a börtönökben sokan vannak, akik öngyilkosok lesznek, fiatalok is. Az anyai szeretet megóvhatja őket ettől a veszélytől. A Szűzanya adjon vigasztalást minden édesanyának, akit gyermekének szenvedése sújt.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
