Ferenc pápa a bíborosokhoz: Vigyétek a világba Krisztus szelíd, de erős tüzét!
Augusztus 27-én a Szentatya rendes nyilvános konzisztóriumot tartott a Szent Péter-bazilikában húsz új bíboros kinevezésére. Négy országnak most először lesz bíborosa: Mongólia, Paraguay, Szingapúr és Kelet-Timor. Homíliájában a Szentatya arról a lelkületről beszélt, melynek a bíborosokat el kell töltenie: nyitottság minden nép felé, ugyanakkor figyelem a legkisebbekre, akik nagyok Isten szemében.
Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
„Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (12,49). Jézusnak ez a kijelentése, Lukács evangéliumának kellős közepén, szíven üt bennünket.
Az Úr, miközben a tanítványokkal Jeruzsálembe tart, jellegzetes prófétai stílusban bejelentést tesz, és két képet használ hozzá: a tűz és a keresztség képét (vö. 12,49–50). A tüzet a világba kell hoznia; a keresztséget neki magának kell megkapnia. Most csak a tűz képét szeretném használni, amely itt Isten Lelkének hatalmas-erős lángja, maga Isten mint „emésztő tűz” (MTörv 4,24; Zsid 12,29), szenvedélyes Szeretet, amely mindent megtisztít, megújít és átváltoztat. Ez a tűz – akárcsak a „keresztség” – Krisztus húsvéti misztériumában tárul fel egészen, amikor
ő mint tűzoszlop megnyitja az élet útját a bűn és a halál sötét tengerén át.
Van azonban egy másik tűz is, a parázs tüze. Ezt Jánosnál találjuk, a feltámadt Jézus harmadik s egyben utolsó megjelenéséről szóló beszámolóban, ekkor a Genezáret-tónál jelenik meg a tanítványoknak (vö. Jn 21,9–14). Maga Jézus gyújtotta meg a parázsló tüzet a part közelében, amikor a tanítványok még a bárkáikban voltak, és húzták be a halakkal teli hálót. Simon Péter érkezett oda először, úszva, örömtől repesve (vö. Jn 21,7). Az izzó parázs tüze enyhe, rejtett, de sokáig tart, és főzésre használják. És ott, a tó partján ez a parázs ismerős hangulatot teremt, ahol a tanítványok csodálkozva és meghatódva élvezik az Úr meghitt társaságát.
Kedves testvéreim, hasznunkra lesz, ha ma elmélkedünk egy kicsit együtt a tűzről, annak kettős alakjában, és fényében imádkozunk a bíborosokért, különösen értetek, akik e szertartás keretében kapjátok meg a bíborosi méltóságot és feladatot.
Ezekkel a Lukács evangéliumában olvasható szavakkal az Úr ismét arra hív bennünket, hogy álljunk mögé, és kövessük őt küldetésének útján. Ez a tűz küldetése – mint Illésé – mind azért, amit tenni jött, mind azért, ahogyan tette. Nekünk pedig, akik az Egyházban különleges szolgálatra kiválasztattunk Isten népében, mintha Jézus átadná az égő fáklyát, és azt mondaná: Vegyétek, „ahogyan engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). Az Úr így akarja átadni nekünk az ő apostoli bátorságát és buzgalmát minden ember üdvösségéért, senkit sem kizárva. Közölni akarja velünk nagylelkűségét, határtalan, fenntartások és feltételek nélküli szeretetét, mert szívében az Atya irgalmassága lángol.
A Jézus szívében lángoló tűz az Atya irgalmassága!
És ebben a tűzben ott van a titokzatos feszültség is, amely Krisztus küldetésének sajátja: feszültség a népéhez, az ígéret földjéhez, az Atya által neki adottakhoz való hűség és a minden nép, a világ horizontja, a még ismeretlen perifériák felé való nyitottság között.
Ez volt az az erős tűz, amely Pál apostolt fűtötte az evangélium fáradhatatlan szolgálatában, misszionáriusi „futásában”, melyben mindig a Lélek és az Ige vezette és hajtotta előre. Ez az a tűz, amely sok misszionáriust fűtött, férfiakat és nőket egyaránt, akik megtapasztalták az evangelizálás fárasztó és édes örömét, és akiknek élete evangéliummá vált, mert mindenekelőtt tanúk voltak.
Testvéreim, ez az a tűz, amelyet Jézus „a földre dobni” jött, és amelyet a Szentlélek azoknak a szívében, kezében és lábában is meggyújt, akik követik őt. Ez Jézus tüze, az a tűz, amelyet Jézus hoz.
Aztán ott van a másik tűz, a parázs tüze. Az Úr ezt is közölni akarja velünk, hogy hozzá hasonlóan, szelíden, hűen, közelséggel és gyengéden sokakkal megízleltessük a köztünk élő Jézus jelenlétét – Istennek ilyen a stílusa: szelíden, hűen, közelséggel és gyengéden. Titokzatosságában is oly nyilvánvaló ez a jelenlét, hogy még csak meg sem kell kérdeznünk: „Ki vagy te?”, mert a szívünk maga súgja, hogy ő az, az Úr.
Ez a tűz különleges módon izzik a szentségimádásban, amikor csendben az Eucharisztia közelében vagyunk, és ízleljük az Úr alázatos, diszkrét, rejtett jelenlétét mint parázsló tüzet, hogy ez a jelenlét táplálékul szolgáljon mindennapi életünkhöz.
A parázsló tűz például Szent Charles de Foucauld-ra emlékeztet: arra, hogy hosszú ideig nem keresztény környezetben, a sivatag magányában maradt, és mindent a jelenlétre összpontosított: az élő Jézusnak az Igében és az Eucharisztiában való jelenlétére, valamint saját testvéri, baráti, szeretetteljes jelenlétére. De ez a tűz azokra a testvéreinkre és nővéreinkre is emlékeztet, akik a világi megszenteltséget élik, a világban, és táplálják a parázsló, tartós tüzet a munkahelyi környezetben, az interperszonális kapcsolatokban, a kis testvériségek találkozóin, vagy papként, állhatatos és nagylelkű szolgálatban, feltűnés nélkül az egyházközséghez tartozó emberek között. Egy plébános, akinek itt, Olaszországban három plébániája van, azt mondta nekem, hogy rengeteg munkája van. „De képes vagy meglátogatni az összes embert? – kérdeztem. „Igen, mindenkit ismerek!” – „Mindenkinek tudod a nevét?” – „Igen, még a családok kutyáinak a nevét is.” Ez az a szelíd tűz, amely az apostoli munkát Jézus világosságában vezeti. És vajon nem a parázsló tűz-e az, ami oly sok keresztény házastárs életét felmelegíti nap mint nap? A házasok életszentsége! Ez az egyszerű, „házi készítésű” imával ébren tartott tűz, a gyengédség gesztusaival és pillantásaival, a gyermekeket a növekedés útján türelmesen kísérő szeretettel ébren tartott tűz. És ne feledkezzünk meg az öregek által őrzött parázsról sem – ők kincsek, az öregek az Egyház kincsei –: az emlékezet tűzhelyéről, mind a családban, mind a társadalmi és civil életben. Mennyire fontos az öregeknek ez a parázstartója! A családok összegyűlnek körülötte; lehetővé teszi számukra, hogy a múltbeli tapasztalatok fényében olvassák a jelent, és bölcs döntéseket hozzanak.
Kedves bíboros testvérek, e tűz fényében és erejében jár Isten szent és hűséges népe, amelyből kiválasztattunk, és amelyhez Krisztus Urunk szolgáiként küldetést kaptunk. Mit mond nekem és nektek Jézusnak ez a kettős tüze, ez a lobogó és szelíd tűz? Nekem úgy tűnik, arra emlékeztet bennünket, hogy
az apostoli buzgósággal élő embert a Lélek tüze arra ösztönzi, hogy bátran vegye gondjaiba a nagy és kis dolgokat egyaránt,
mert „non coerceri a maximo, contineri tamen a minimo, divinum est” [’a legnagyobb sem képes magába zárni, de a legkisebb is be tudja fogadni, ilyen az isteni’]. Ne felejtsük el: ezt Szent Tamást a Summa Theologiae első részében írja: Non coerceri a maximo: nagy távlatokban gondolkodjunk, és erős vágy éltessen bennünket a nagy dolgok iránt; contineri tamen a minimo, ilyen az isteni, divinum est.
Egy bíboros szereti az Egyházat, mindig ugyanazzal a lelki tűzzel, akár nagy, akár kis ügyekkel foglalkozik, akár e világ nagyjaival találkozik – sokszor meg kell tennie –, akár a kicsikkel, akik nagyok Isten szemében. Gondolok itt például Casaroli bíborosra, aki méltán híres arról, hogy nyitottan, bölcs és türelmes párbeszéddel támogatta Európa új horizontjait a hidegháború után – és Isten őrizzen attól, hogy az emberi rövidlátás ismét lezárja azokat a horizontokat, amelyeket ő nyitott meg! De Isten szemében ugyanilyen értékesek azok a látogatások is, amelyeket rendszeresen tett egy fiatalkorúaknak létrehozott római börtönben, ahol „Ágoston atyának” hívták. A nagy diplomáciát – a türelem vértanúsága, ez volt az élete – együtt végezte a Casal del Marmóban, a fiataloknál tett heti látogatásokkal. És hány ilyen példát lehetne még mondani! Van Thuân bíboros jut eszembe, akinek a 20. század egy másik nagyon nehéz helyzetében kellett Isten népét pásztorként vezetnie, ugyanakkor Krisztus szeretetének tüze arra ösztönözte, hogy gondjaiba vegye a cellája ajtaját őrző börtönőr lelkét. Ezek az emberek nem féltek a „nagy”, a „legnagyobb” dolgoktól; de a mindennapok „kis” dolgait is elvállalták. Egy találkozó végén, amikor Casaroli bíboros tájékoztatta Szent XXIII. János pápát utolsó küldetéséről – nem tudom, hogy Szlovákiában vagy Csehországban, valamelyik ottani országban járt, magas politikáról volt szó –, és amikor távozni készült, a pápa magához hívta, és azt mondta: „Eminenciás uram, szeretnék kérdeni valamit: továbbra is jár azokhoz a fiatal foglyokhoz?” – „Igen.” – „Sose hagyja el őket!” A nagy diplomácia és a kis lelkipásztori feladat. Ilyen egy pap szíve, egy bíboros szíve!
Kedves testvéreim, fordítsuk tekintetünket Jézusra: csak ő ismeri ennek az alázatos nagylelkűségnek, ennek a szelíd erőnek, ennek a részletekre is figyelő egyetemességnek a titkát. Isten tüzének a titkát, mely az égből száll alá, bevilágítja a földet egyik szélétől a másikig, és amely lassan főzögeti a szegény családok, a migránsok vagy a hajléktalanok ételét. Jézus ma is a földre akarja dobni ezt a tüzet; újra meg akarja gyújtani mindennapi történeteink partjain. A nevünkön szólít – valamennyiünket, hiszen nem vagyunk számok –, a szemünkbe néz – valamennyiünk szemébe, engedjük, hogy a szemünkbe nézzen! –, és megkérdezi tőlünk:
Te, új Bíboros – és ti valamenyien, bíboros testvérek –, számíthatok rád?” Ez az Úr kérdése.
És nem akarom befejezni beszédemet anélkül, hogy ne emlékeznék meg Richard Kuuia Baawobr bíborosról, Wa püspökéről [Ghána], aki tegnap, amikor Rómába érkezett, rosszul érezte magát, és szívproblémával kórházba került, és azt hiszem, meg is műtötték. Imádkozzunk ezért a testvérünkért, akinek itt kellett volna lennie, de sajnos kórházban van. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
