Dienes Valéria a megtéréséről
Dienes Valéria (1879-1978) filozófusnő Bergson tanítványa volt Párizsban; Babitscsal, a korabeli szellemi élet nagyjaival volt kapcsolatban, s egy néhány évtizedes materialista “kitérő” után 1923-ban megtért, majd hamarosan Prohászka Ottokár lett a lelki vezetője. Megtérésének történetét így mesélte el Belon Gellértnek:
(1923-ban, hazatérésem után) „először Pápára mentem, mert édesanyámnak ott volt lakása, és én egy évig ott éltem. Volt ott egy ferences páter, Arkangyalnak hívták. Ez alatt az év alatt én még nem voltam katolikus. Emlékszem, a bencések nézték a két kisgyereket s mondták egymásnak: Nézd, ez a két kisfiú, akit világi morál szerint nevelnek!
Ennek a tanévnek a vége felé nekem valamiért el kellett mennem Budapestre. Megálltam Domokos Lászlónénál, akinek az Új Iskolája volt. (Orkesztikai iskola.) Egyik napon nagyon fáradt voltam, és bementem a Ferenciek templomába, ahol ki volt téve az Oltáriszentség. Leültem és gondolkoztam. Azt gondoltam – de teljesen sivárul –, milyen volna, ha én meggyónnék? Aztán kimentem és próbáltam tovább járni az én utaimat. Arra az időre másodszor is odakerültem, és megint bementem a templomba. Ugyanazon a napon. Hát milyen volna? – Hát akkor megtudod, ha megpróbálod!
Akkor elővettem egy papirost s elkezdtem összeírni egész eddigi életemet, mintha csak úgy vezettek volna. Nem is úgy, inkább mintha magamat vezetném. Megfordultam, és bementem abba a gyóntató helyiségbe, beléptem a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy én most egy életgyónást akarok végezni. És elkezdtem mondani. Körülbelül háromnegyed óráig tarthatott. Amikor mindent elmondtam, akkor (a páter) feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki: Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállhatok én ezzel a lélekkel? – Azt felelte: Oda! Csak mikor már megy, akkor csak annyit gondoljon, hogy ’szeretném elhinni, ha tudnám’. Csak szeretném elhinni! S aztán menjen oda és áldozzon.
Másnap reggel mentem. Odamentem ezzel a gondolattal. És csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust és visszamentem a helyemre, akkor olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni. Aznap egész nap rengeteg dolgom volt. …(Este a szobámban, amikor eloltottam a lámpát), „akkor egyszerre olyan érzés fogott el, hogy ez a szoba tele van, s hogy az Valaki, akivel tele van, s hogy az itt van, és én magam sem tudom, de az biztos, hogy az egy erős jelenlét, hogy csak úgy zengett bennem Isten, Isten…”
(Forrás: A XX. század nagy tanúja: Dienes Valéria (1879-1978) – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete)
