Ferenc pápa a kanadai útjáról: Egyedül Krisztus engesztelhet ki bennünket egymással!
Augusztus 3-án, a délelőtti általános kihallgatáson a Szentatya felidézte kanadai apostoli látogatásának, az „emlékezés, kiengesztelődés és gyógyulás” jegyében zajló „bűnbánati zarándoklatának” állomásait. Hangsúlyozta, hogy szembe kellett néznünk a hibáinkkal és a bűneinkkel. Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma arról az apostoli útról szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, amelyet az elmúlt napokban Kanadában tettem. Ez a többi úttól eltérő volt. Fő motivációja ugyanis az volt, hogy találkozzam az őslakosokkal, hogy kifejezzem nekik közelségemet és fájdalmamat, és hogy bocsánatot kérjek a kárért, amit azok a keresztények – köztük sok katolikus – okoztak, akik a múltban együttműködtek a korabeli kormányok erőszakos asszimilációs és jogfosztó politikájával.
Kanadában elkezdődött egy folyamat, hogy új korszakot nyisson azon az úton, amelyen az Egyház már régóta együtt jár az őslakos népekkel. Ennek a pápai útnak a „Járjunk együtt” mottója is megmagyarázza ezt egy kicsit. A kiengesztelődés és a gyógyulás útjáról van szó, amely történelmi ismereteket, a túlélők meghallgatását, tudatosítást és mindenekelőtt megtérést, mentalitásváltást igényel. Ez az alaposabb tanulmányozás azt mutatja, hogy egyfelől voltak az Egyháznak olyan tagjai, férfiak és nők, akik az őslakos népek méltóságának legelszántabb és legbátrabb támogatói közé tartoztak, kiálltak értük, hozzájárultak nyelvük és kultúrájuk megismertetéséhez; másfelől sajnos olyan keresztények is voltak, papok, szerzetesek és szerzetesnők, világiak, akik részt vettek olyan programokban, amelyek mai felfogásunk szerint elfogadhatatlanok, sőt az evangéliummal ellentétesek. Ezért mentem el, hogy bocsánatot kérjek az Egyház nevében.
Ez tehát bűnbánó zarándoklat volt. Sok örömteli pillanattal, de az egésznek az értelmét és légkörét inkább a reflexió, a bűnbánat és a kiengesztelődés határozta meg. Négy hónappal ezelőtt fogadtam a Vatikánban, külön csoportokban, az őshonos népek képviselőit: összesen hat találkozóra került sor, hogy egy kicsit felkészüljünk erre a találkozóra.
A zarándoklatnak három nagyobb szakasza volt: az első Edmontonban, az ország nyugati részén. A második, Québecben, a keleti részen. A harmadik pedig északon, Iqaluitban, mintegy háromszáz kilométerre az északi sarkkörtől. Az első találkozóra a „medve dombja” jelentésű Masqwacisben került sor, ahová az ország minden részéből érkeztek a legfőbb őslakos csoportok – a First Nations [első nemzetek], a métik és az inuitok – vezetői és tagjai. Együtt emlékeztünk:
felidéztük e népek évezredes történelmének jó emlékét, amikor harmóniában éltek földjükkel: ez az egyik legszebb dolog az őshonos népeknél, a földdel való harmónia!
Sosem bánnak rosszul a teremtéssel, soha! Harmóniában élnek a földdel. És felidéztük a kulturális asszimilációs politikák miatt – a bentlakásos iskolákban is – elszenvedett bántalmazások fájdalmas emlékét.
Az emlékezés után utunk második szakasza a kiengesztelődés volt. Nem kompromisszumkötés egymással – az illúzió lenne, színlelés –, hanem az, hogy
engedjük magunkat Krisztus által kiengesztelni, aki a mi békességünk (vö. Ef 2,14).
Ezt úgy tettük, hogy a fa alakját vettük alapul, mely az őslakos népek életének és szimbolikájának központi eleme.
Emlékezés, kiengesztelődés és aztán gyógyulás. Az útnak ezt a harmadik szakaszát a Szent Anna-tó partján, éppen Szent Joakim és Szent Anna ünnepén tettük meg.
Mindannyian meríthetünk Krisztusból, az élő víz forrásából, és ott, Jézusban megláttuk az Atya közelségét, aki megadja nekünk a sebek gyógyulását és a bűnök bocsánatát is.
Az emlékezésnek, a kiengesztelődésnek és a gyógyulásnak ez az útja reményt ad az Egyháznak Kanadában és mindenütt. És ott van az emmauszi tanítványok alakja, akik miután együtt jártak a feltámadt Jézussal, ővele és neki köszönhetően a kudarcból reménységre jutottak (vö. Lk 24,13–35).
Ahogy az elején említettem, az őslakosokkal való közös út volt ennek az apostoli útnak a gerince. Ehhez kapcsolódott a két találkozó a helyi egyházzal és az ország hatóságaival, akiknek szeretném kifejezni őszinte hálámat a nagyfokú rendelkezésre állásért és a szívélyes fogadtatásért, amit nekem és munkatársaimnak nyújtottak. A püspököknek is hasonlóképpen köszönöm. A kormányzók, az őslakosok vezetői és a diplomáciai testület előtt megerősítettem a Szentszéknek és a helyi katolikus közösségeknek azt a tényleges akaratát, hogy megfelelő lelki programokkal s a népek szokásainak és nyelveinek figyelembevételével előmozdítsuk az őshonos kultúrákat. Ugyanakkor szóvá tettem, hogy a gyarmatosító mentalitás ma is jelen van az ideológiai gyarmatosítás különböző formáiban, amelyek veszélyeztetik a népek hagyományait, történelmét és vallási kötelékeit, elsimítják a különbözőségeket, csak a jelenre összpontosítanak, és gyakran elhanyagolják a leggyengébbekkel és a leginkább kiszolgáltatottakkal szembeni kötelezettségeket. Tehát helyre kell állítani az egészséges egyensúlyt, helyre kell állítani a harmóniát, amely több mint az egyensúly, valami más; helyre kell állítani a modernitás és az ősi kultúrák, a szekularizáció és a spirituális értékek közötti a harmóniát. Ez pedig közvetlen kihívást jelent az Egyház küldetése számára, hiszen
az Egyház arra kapott küldetést, hogy tanúságot tegyen az egész világban, hogy „elvesse” az egyetemes testvériség magvait, mely tiszteletben tartja és előmozdítja a helyi dimenziót a maga sokrétű gazdagságával (vö. Fratelli tutti, 142–153).
Már mondtam, de szeretném újból kifejezni köszönetemet az állami hatóságoknak, a főkormányzó asszonynak, a miniszterelnöknek, a helyi hatóságoknak azokon a helyeken, ahol jártam: nagyon köszönöm nekik, hogy elősegítették az általam említett szándékok és gesztusok megvalósítását. Szeretnék köszönetet mondani a püspököknek, mindenekelőtt a köztük lévő egységéért: az út céljainak megvalósítása azért volt lehetséges, mert a püspökök egységesek voltak, és ahol egység van, ott lehet előre haladni. Ezért szeretném ezt hangsúlyozni, és köszönetet mondani a kanadai püspököknek ezért az egységért.
A remény jelében zajlott az utolsó találkozás, az inuitok földjén, a fiatalokkal és az öregekkel. Biztosíthatlak benneteket, hogy ezeken a találkozókon, különösen az utolsó találkozón, pofonként éreztem ezeknek az embereknek a fájdalmát: az idősekét, akik elvesztették gyermekeiket, és nem tudták, hová tűntek, e miatt az asszimilációs politika miatt. Nagyon fájdalmas pillanat volt, de oda kellett tartanom az arcomat: szembe kell néznünk a hibáinkkal, a bűneinkkel. Kanadában is kulcsszerepe van a fiatalok–idősek szópárnak, ez az idők jele: fiataloknak és időseknek párbeszédet kell folytatniuk, hogy együtt járjanak a történelemben emlékezet és prófécia között, melyek összhangban vannak.
Kanada őslakos népeinek kitartó bátorsága és békés fellépése legyen példa minden őslakos nép számára, hogy ne zárkózzanak be, hanem ajánlják fel nélkülözhetetlen hozzájárulásukat egy testvériesebb emberiséghez,
mely képes szeretni a teremtést és a Teremtőt, harmóniában a teremtéssel, harmóniában mindannyiatok között.
*
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Holnap lesz a bejrúti kikötőben történt robbanás második évfordulója. Gondolok e katasztrofális esemény áldozatainak családjaira és a szeretett libanoni népre: imádkozom, hogy mindannyian találjanak vigaszra a hitben, és hogy erőt merítsenek az igazságosságból és az igazságból, mely sosem maradhat elrejtve.
Kívánom, hogy a nemzetközi közösség segítségével Libanon folytatni tudja az „újjászületés” útját, hű maradjon azon hivatásához, hogy a béke és a pluralizmus földje legyen, ahol a különböző vallású közösségek testvériségben élnek egymással.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír
