Ferenc pápa Kanadában: "bűnbánó zarándoklat"
"Együtt járni, együtt imádkozni, együtt dolgozni, hogy a múlt szenvedései az igazságosság, a gyógyulás és a megbékélés jövőjének adjanak teret." - Kanadai apostoli útján helyi idő szerint hétfőn délelőtt 10 órakor (hazánkban 18 órakor) a Szentatya az őslakos népek képviselőivel találkozott Maskwacis-ben. A Hétfájdalmú Szűzanya-templomtól először a temetőbe ment, ott röviden, csendben imádkozott, onnan pedig a Bear Park Pow-Wow Grounds parkba utazott, ahol az ország minden részéből érkező őslakos törzsfőnökök küldöttsége fogadta. Ferenc pápa spanyolul elmondott teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Főkormányzó asszony,
Miniszterelnök úr,
kedves maskwacis-i őslakosok és e kanadai föld őslakosai,
kedves testvéreim és nővéreim!
Már vártam ezt a pillanatot, amikor köztetek lehetek. Innen, erről a szomorú emlékhelyről szeretném elkezdeni azt, amire bensőmben vágyom: zarándoklatot, bűnbánó zarándoklatot szeretnék kezdeni.
Azért jövök szülőföldetekre, hogy személyesen mondjam el nektek, hogy fájdalmat érzek, hogy Istenhez könyörögjek megbocsátásért, gyógyulásért és megbékélésért, hogy kifejezzem közelségemet hozzátok, hogy veletek és értetek imádkozzam.
Emlékszem a négy hónappal ezelőtti találkozásainkra Rómában. Akkor két pár mokaszint kaptam zálogba, a bennszülött gyermekek szenvedésének jeleként, különösen azok szenvedésének, akik sajnos már nem tértek haza a bentlakásos iskolákból. Arra kértetek, hogy adjam majd vissza a mokaszinokat, amikor Kanadába érkezem. Elhoztam, és meg is fogom tenni, amikor befejezem ezt a beszédet, de éppen ebből a szimbólumból szeretnék ihletet meríteni, mely az elmúlt hónapokban újra fájdalmat, felháborodást és szégyent ébresztett bennem. Ezeknek a gyermekeknek az emléke szomorúsággal tölt el, és cselekvésre szólít annak érdekében, hogy minden gyermekkel szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel bánjunk.
De ezek a mokaszinok egy útról is beszélnek nekünk, olyan útról, amelyet együtt szeretnénk megtenni. Együtt járni, együtt imádkozni, együtt dolgozni, hogy a múlt szenvedései az igazságosság, a gyógyulás és a megbékélés jövőjének adjanak teret.
Ez az oka annak, hogy zarándoklatom első szakasza közöttetek, ezen a vidéken zajlik, ahol ősidők óta jelen vannak az őslakos népek. Olyan terület ez, amely beszél hozzánk, amely lehetővé teszi számunkra, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk! Testvéreim és nővéreim, ti évezredek óta ezen a földön éltek, olyan életmódban, amely tiszteletben tarja a földet, melyet a letűnt nemzedékektől örököltetek és a jövő nemzedékek számára védelmeztek. A Teremtő ajándékaként kezeltétek, hogy megosszátok másokkal és szeressétek, összhangban mindennel, ami létezik, az összes élőlény közötti eleven összekapcsolódásban. Így megtanultátok ápolni a családi és közösségi érzést, és erős kötelékeket alakítottatok ki a generációk között, tisztelve az idősebbeket és gondoskodva a kicsinyekről. Mennyi jó hagyomány és tanítás, melyek a másokkal való törődésen, az igazság szeretetén, a bátorságon és a tiszteleten, az alázaton, a becsületességen és az életbölcsességen alapulnak!
De ha ezek voltak az első lépések ezeken a területeken, akkor az emlékezet sajnos elvezet bennünket az ezt követő lépésekhez. A hely, ahol vagyunk, egy fájdalmas kiáltást vált ki bennem, egy elfojtott kiáltást, mely végigkísért ezekben a hónapokban. Arra a drámára gondolok, amelyet oly sokan elszenvedtek közületek, családjaitok, közösségeitek, arra, amit megosztottatok velem a bentlakásos iskolákban átélt szenvedéseitekről. Olyan traumák ezek, amelyek bizonyos értelemben újraélednek, valahányszor felidézzük őket, és tudom, hogy mai találkozónk is felébreszthet emlékeket, feltéphet sebeket, és közületek sokan rosszul érezhetik magukat, miközben beszélek. De helyes dolog emlékezni, mert a felejtés közömbösséghez vezet, és
ahogyan Elie Wiesel mondta: „A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség… Az élet ellentéte nem a halál, hanem az élettel vagy a halállal szembeni közömbösség.”
A bentlakásos iskolákban történt pusztító tapasztalatokra való emlékezés szíven üt, felháborít és elszomorít bennünket, mégis szükséges emlékezni.
Emlékeznünk kell, hogy az asszimilációs és elszakadási politika, mely magában foglalta a bentlakásos iskolarendszert is, mennyire végzetes volt e föld népére nézve. Amikor az európai telepesek először érkeztek ide, nagyszerű lehetőség nyílt a kultúrák, a hagyományok és a spiritualitás közötti gyümölcsöző találkozás kialakítására. De ez nagyrészt nem történt meg. És eszembe jut, amit elmeséltetek arról, hogy az asszimilációs politika hogyan vezetett az őslakosok szisztematikus marginalizálásához; hogy a bentlakásos iskolarendszeren keresztül is hogyan gyalázták és nyomták el nyelveiteket, kultúráitokat; hogyan bántalmazták a gyerekeket fizikailag és verbálisan, lelkileg és szellemileg; hogyan vitték el őket otthonról, amikor még kiskorú csikítók voltak, és hogy ez örökre megpecsételte a szülők és gyermekek, nagyszülők és unokák közötti kapcsolatot.
Köszönöm nektek annak lehetővé tételét, hogy mindezt befogadjam a szívembe, köszönöm, hogy elmondtátok, mekkora terhet hordoztok magatokban, hogy megosztottátok velem ezt a vérző emléket.
Ma itt vagyok, ezen a földön, amely egy ősi emlékkel együtt őrzi a még mindig nyitott sebek hegeit. Azért vagyok közöttetek, mert e bűnbánati zarándoklat első lépése az, hogy megújítsam bocsánatkérésemet, és szívből elmondjam nektek, hogy mélyen le vagyok sújtva: bocsánatot kérek azért, ahogyan sajnos sok keresztény átvette az őslakos népeket elnyomó hatalmak gyarmatosító mentalitását.
Tele vagyok fájdalommal. Különösen azért kérek bocsánatot, ahogyan az Egyház és a szerzetes közösségek számos tagja – közömbösségből is – együttműködött az akkori kormányok kulturális rombolást és erőszakos asszimilációt célzó terveiben, melyek a bentlakásos iskolarendszerben végződtek.
Bár a keresztény szeretet is jelen volt, és a gyermekek iránti odaadásra is nemkevés példát találhatunk, mindezzel együtt a bentlakásos iskolákhoz kapcsolódó stratégiák általános következményei katasztrofálisak voltak. A keresztény hit azt mondja nekünk, hogy ez megsemmisítő hiba volt, amely összeegyeztethetetlen Jézus Krisztus evangéliumával. Fájdalmas annak tudata, hogy az értékeknek, nyelvnek és kultúrának ezt a szilárd talaját, mely népeiteknek valódi identitástudatot adott, aláásták, és hogy továbbra is ti fizetitek meg ennek az árát. E szégyenletes pusztítás láttán az Egyház térdre borul Isten előtt, és bocsánatért esedezik gyermekei bűneiért (vö. Szent II. János Pál: Incarnationis mysterium bulla [1998. november 29.], 11, AAS 91 [1999] 140).
Szeretném szégyenkezve és világosan megismételni: alázatosan bocsánatot kérek mindazért a rosszért, amelyet sok keresztény az őslakos népek ellen elkövetett.
Kedves testvéreim és nővéreim, sokan közületek és képviselőitek közül kijelentették, hogy a bocsánatkérés nem végpont. Teljesen egyetértek. Ez csak az első lépés, a kiindulópont. Azzal is tisztában vagyok, hogy „a múltra tekintve sosem lesz elegendő az, amit annak érdekében teszünk, hogy bocsánatot kérjünk és megpróbáljuk jóvátenni az okozott kárt”, „a jövőre tekintve pedig sosem lesz sok mindaz, amit egy olyan kultúra kialakításának érdekében teszünk, amely nemcsak azt képes elérni, hogy ilyen helyzetek ne ismétlődjenek meg, hanem azt is, hogy ne is legyen rájuk többé lehetőség” (Levél Isten népéhez, 2018. augusztus 20.). Ennek a folyamatnak fontos része, hogy komolyan kutassuk az igazságot a múltról, és segítsük a bentlakásos iskolák túlélőit abban, hogy az elszenvedett traumákból felépüljenek.
Imádkozom, és remélem, hogy a keresztények és a társadalom ezen a földön egyre inkább képesek lesznek befogadni és tiszteletben tartani az őslakos népek identitását és tapasztalatát. Remélem, hogy konkrét módokat találnak arra, hogy megismerjék és megbecsüljék őket, és megtanulnak együtt járni velük. A magam részéről továbbra is bátorítani fogom az összes katolikus elkötelezettségét az őslakos népek iránt. Ezt más alkalmakkor és különböző helyeken megtettem, találkozókon és felhívásokon keresztül, valamint egy apostoli buzdításban is. Tudom, hogy mindehhez időre és türelemre van szükség, olyan folyamatokról van szó, amelyeknek be kell hatolniuk az emberek szívébe, de az én jelenlétem és a kanadai püspökök elkötelezettsége arról tanúskodik, hogy ezen az úton akarunk előrehaladni.
Kedves barátaim, ez a zarándoklat többnapos, és egymástól távoli helyekre is eljut, mégsem teszi lehetővé, hogy eleget tegyek sok meghívásnak és meglátogassak olyan központokat, mint Kamloops, Winnipeg, valamint Saskatchewan, Yukon és az északnyugati területek helyei. Még ha ez nem lehetséges is, tudnotok kell, hogy mindannyiatokról megemlékezem, és mindannyiatokért imádkozom. Tudnotok kell, hogy ismerem az őslakosok szenvedését, traumáit és kihívásait az ország minden térségében. A szavak, melyeket ezen a bűnbánati úton fogok mondani, az összes közösségnek és őslakosnak szólnak, akiket teljes szívemből magamhoz ölelek.
Zarándoklatomnak ezen az első szakaszán az emlékezésnek akartam helyet biztosítani. Ma azért vagyok itt, hogy emlékezzem a múltra, hogy együtt gyászoljak veletek, hogy nézzem csendben a földet, hogy imádkozzam a síroknál.
A csend segítsen mindannyiunknak, hogy a fájdalmat feldolgozzuk! Csend és ima.
A rosszal szemben imádkozzunk a jó Urához, a halállal szemben imádkozzunk az élet Istenéhez! A mi Urunk, Jézus Krisztus egy sírt – a remény utolsó állomását, mely előtt minden álom szertefoszlott, és csak a sírás, a fájdalom és a lemondás maradt – az újjászületés, a feltámadás helyévé tett, ahol egy új életnek és egy egyetemes megbékélésnek a története kezdődött el. A mi erőfeszítéseink nem elegendőek a gyógyuláshoz és a megbékéléshez, szükségünk van az ő kegyelmére, szükségünk van a Lélek szelíd és erős bölcsességére, a Vigasztaló gyengédségére. Kívánom, hogy töltse be szívünk vágyait! Fogjon kézen bennünket! És segítsen, hogy együtt járjunk!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
