Ferenc pápa a tanítványságról és testvériségről
Július 3-án, vasárnap a Szentatya a vatikáni Apostoli Palota ablakából imádkozta el a déli Úrangyalát a Szent Péter téren összegyűlt zarándokokkal és hívőkkel. A közös evangéliumhirdetés fontosságáról szóló elmélkedését mintegy tizenötezren hallgatták a téren. Az alábbiaknak Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai vasárnapi liturgia evangéliumában azt olvassuk, hogy „Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott” (Lk 10,1). A tanítványokat kettesével küldte el, nem egyenként. Gyakorlati szempontból úgy tűnik, a kettesével való kiküldetésnek több hátránya, mint előnye van. Fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy a tanítványok nem jönnek ki egymással, más lesz a tempójuk, egyikük elfárad vagy megbetegszik útközben, és így a másiknak is meg kell állnia. Ha viszont az ember egyedül van, úgy tűnik, az út gyorsabb és egyszerűbb. Jézus azonban nem így gondolja: nem magányos harcosokat küld maga előtt, hanem kettesével menő tanítványokat. De tegyük fel a kérdést: mi az oka az Úr ezen döntésének?
A tanítványok feladata az, hogy elmenjenek a falvakba, és felkészítsék az embereket Jézus fogadására; és az utasítások, amelyeket Jézus nekik ad, nem annyira arra vonatkoznak, hogy mit kell mondaniuk, hanem arra, hogy milyennek kell lenniük: vagyis nem a „forgatókönyvre”, amit mondaniuk kell, nem; hanem az élet tanúságtételére, a tanúságra, melyet adniuk kell, s nem a mondandó szavakra. Munkásoknak nevezi őket ugyanis: vagyis arra kaptak meghívást, hogy dolgozzanak, cselekedjenek, hogy viselkedésükkel evangelizáljanak. És az első konkrét cselekedet, amellyel a tanítványok küldetésüket teljesítik, pontosan az, hogy kettesével mennek. A tanítványok nem „szólózó játékosok”, nem olyan prédikátorok, akik nem engedik szóhoz jutni a másikat.
Mindenekelőtt a tanítványok élete az, ami az evangéliumot hirdeti: az, hogy tudnak együtt lenni, a kölcsönös tiszteletük, az, hogy nem akarják bizonyítani, hogy kiválóbbak a másiknál, az, hogy egybehangzóan az egyetlen Mesterre hivatkoznak.
Lehet tökéletes lelkipásztori terveket készíteni, jól kidolgozott projekteket megvalósítani, a legapróbb részletekig mindent megszervezni; lehet tömegeket összehívni és tömérdek eszközzel rendelkezni; de ha nincs bennünk készség a testvériségre, az evangéliumi misszió nem halad előre. Egyszer egy misszionárius elmesélte, hogy egy rendtársával együtt Afrikába indult. Egy idő után azonban elvált tőle, és egy faluban maradt, ahol sikeresen végigirányított egy sor építkezést a közösség javára. Minden jól működött. Egy nap azonban megrázta egy felismerés: rájött, hogy élete olyan, mint egy sikeres vállalkozóé, aki építkezések és papírmunka közepette él! De hát… és ez a „de hát” ott maradt a szívében. Így aztán másokra, világiakra bízta az irányítást, és csatlakozott a rendtársához. Így értette meg, miért küldte az Úr a tanítványokat „kettesével”:
az evangelizáló küldetés nem személyes aktivizmuson, vagyis nem „cselekvésen” alapul, hanem a testvéri szeretet tanúságtételén, még az együttélés nehézségein keresztül is.
Feltehetjük hát magunknak a kérdést: hogyan visszük másoknak az evangélium jó hírét? Testvéri szellemben és stílusban tesszük, vagy világias módon, előtérbe helyezkedéssel, versengéssel és hatékonyságra törekvéssel? Kérdezzük meg magunktól, képesek vagyunk-e együttműködni, tudunk-e közösen, a körülöttünk lévőket őszintén tiszteletben tartva és szempontjaikat figyelembe véve döntéseket hozni, ha ezt közösségben, s nem egyedül tesszük. A tanítvány élete mindenekelőtt így tudja a Mester életét felragyogtatni, így tudja őt valóban hirdetni másoknak.
Szűz Mária, az Egyház anyja tanítson meg bennünket arra, hogy a testvériség tanúságtételével készítsük elő az utat az Úrnak!
A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:
Kedves testvéreim!
Tegnap az argentínai San Ramón de la Nueva Oránban boldoggá avatták Pedro Ortiz de Zárate egyházmegyés papot és Giovanni Antonio Solinast, Jézus Társaságának a papját. Ezt a két misszionáriust, akik életüket a hit továbbadásának és az őslakosok védelmének szentelték, 1683-ban megölték, mert az evangélium békéről szóló üzenetét hirdették. E vértanúk példája segítsen bennünket, hogy megalkuvás nélkül tanúságot tegyünk az örömhírről, és nagylelkűen szenteljük magunkat a leggyengébbek szolgálatára! Tapsoljuk meg az új boldogokat!
Imádkozzunk továbbra is, hogy béke legyen Ukrajnában és az egész világon! Kérem a nemzetek és a nemzetközi szervezetek vezetőit, hogy reagáljanak az ellenségeskedés és konfrontáció növekvő tendenciájára.
A világnak békére van szüksége! Nem a fegyverkezés egyensúlyán, a kölcsönös félelmen alapuló békére! Nem, ez nem fog menni.
Ez azt jelentené, hogy hetven évvel visszafordítjuk a történelmet. Az ukrán válságnak kihívást kellett volna jelentenie, de – ha akarjuk – még mindig azzá válhat, bölcs államférfiak számára, akik képesek párbeszédben jobb világot építeni az új nemzedékek számára. Isten segítségével ez mindig lehetséges! De a politikai, gazdasági és katonai hatalmi stratégiáktól el kell mozdulnunk a globális béketerv felé: nemet kell mondanunk az ellentétes hatalmak között megosztott világra; és igent kell mondanunk az egymást tisztelő népeket és civilizációkat egyesítő világra.
Köszöntelek mindnyájatokat, kedves rómaiak és zarándokok! Külön köszöntöm a lengyelországi Dobrából érkezett felolvasókat és ministránsokat; a horvátországi Slavonski Brod diákjait; a plébánosaikkal érkezett albán hívőket és az albániai Neokatekumenális Út utazó csoportját Albániában. Köszöntöm a Nápolyból, Ascoli Picenóból, Perugiából és Cataniából érkezett hívőket, valamint Tremignon és Vaccarino bérmálkozói a vicenzai egyházmegyéből.
Szép vasárnapot kívánok mindannyiatoknak! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
