Ferenc pápa: Váljunk láncok és falak nélküli Egyházzá!
A Szentatya június 29-én, Szent Péter és Pál apostol ünnepén különleges szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Az eucharisztikus ünneplés keretében megáldotta és átadta a palliumot az utóbbi egy évben kinevezett metropolita érsekeknek. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
A két nagy apostol, Péter és Pál tanúságtételét ma újra halljuk az Egyház liturgiájában. Az előbbinek, akit Heródes király bebörtönzött, az Úr angyala azt mondja: „Kelj fel, gyorsan!” (ApCsel 12,7); az utóbbi pedig egész életét és apostoli tevékenységét összefoglalva azt mondja: „A jó harcot megvívtam” (2Tim 4,7). Nézzük most ezt a két szempontot – a gyors felkelést és a jó harcot –, és tegyük fel a kérdést, mit sugallnak a mai keresztény közösségnek, miközben zajlik a szinodális folyamat.
Először is az Apostolok cselekedeteinek könyvéből arról az éjszakáról hallhattunk, amikor Pétert kiszabadul börtönláncaiból; az Úr angyala megüti Péter oldalát, miközben ő aludt: „Felébresztette, és azt mondta: Kelj fel, gyorsan!” (ApCsel 12,7). Felébreszti, és azt kéri, hogy keljen fel. Ez a jelenet a húsvétot idézi, mert itt két olyan igét találunk, amelyeket a feltámadásról szóló beszámolók használnak: felébreszt és felkel. Ez azt jelenti, hogy az angyal a halál álmából ébresztette fel Pétert, és sürgette, hogy keljen fel, vagyis támadjon fel, menjen ki a világosságra, hagyja magát az Úr által vezetni, hogy átléphesse az összes zárt ajtó küszöbét (vö. ApCsel 12,10). Ez jelentős kép az Egyház számára.
Az Úr tanítványaiként és keresztény közösségként mi is arra kapunk meghívást, hogy gyorsan felkeljünk, hogy belépjünk a feltámadás dinamizmusába, és hagyjuk, hogy az Úr vezessen bennünket azokon az utakon, amelyeket ő akar mutatni nekünk.
Még mindig nagy ellenállást tapasztalunk magunkban, mely nem engedi, hogy megmozduljunk és elinduljunk. Nagy az ellenállás… Olykor eluralkodik rajtunk mint Egyházon a lustaság, és inkább üldögélünk, és szemléljük azt a néhány biztonságos dolgot, amink van, ahelyett, hogy felkelnénk és új horizontok, a nyílt tenger felé fordítanánk tekintetünket.
Gyakran vagyunk Péterhez hasonlóan a megszokás börtönébe láncolva, félünk a változástól, és szokásaink láncai megkötnek bennünket. Csakhogy így lelki középszerűségbe csúszunk,
és fennáll a veszélye annak, hogy a lelkipásztori életben is „leragadunk”, a misszió iránti lelkesedésünk alábbhagy, és ahelyett, hogy az életerő és a teremtőkészség jele lennénk, a langyosok és tehetetlenek benyomását keltjük. Így az újdonságnak és az életnek az a nagy áramlata, amely az evangélium – írta de Lubac atya – a kezünkben olyan hitté válik, amely „formalizmusba és megszokásba zuhan, […] szertartások és áhítatok, díszek és közönséges vigaszok vallása […]. Klerikális kereszténység, formalista kereszténység, élettelen és megkeményedett kereszténység” (Il dramma dell’umanesimo ateo. L’uomo davanti a Dio [Az ateista humanizmus drámája. Az ember Isten előtt], Milánó, 2017, 103–104).
A szinódus, melyet most tartunk, arra hív bennünket, hogy olyan Egyházzá váljunk, amely feláll, nem zárkózik önmagába, képes távolba tekinteni, képes kilépni börtönéből, hogy találkozzon a világgal, képes bátran kinyitni a kapukat. Még aznap este egy újabb kísértés történt (vö. ApCsel 12,12–17): az a rémült lány ahelyett, hogy kinyitotta volna a kaput Péternek, visszament, és csak bizonygatta, amit látott. Nyissuk ki a kapukat! Az Úr az, aki hív. Nem legyünk olyanok, mint Rodé, aki visszafordult.
Váljunk láncok és falak nélküli Egyházzá, amelyben mindenki úgy érezheti, hogy befogadják és kísérik, amelyben ápolják a meghallgatás, a párbeszéd, a részvétel művészetét, a Szentlélek egyedüli tekintélyének alávetve! Szabad és alázatos Egyházzá, amely „gyorsan felkel”, amely nem vár ki, nem késlekedik a mai kihívásokat látva, nem szakrális berkekben várakozik, hanem engedi, hogy az evangélium hirdetésének szenvedélye és az a vágy irányítsa, hogy mindenkit elérjen és mindenkit befogadjon. Ne felejtsük el ezt a szót: mindenkit! Mindenkit! Menjetek ki az útkereszteződésekre, és hozzatok el mindenkit, vakokat, süketeket, bénákat, betegeket, igazakat, bűnösöket: mindenkit, mindenkit!
Az Úr e szavának visszhangoznia kell, visszhangoznia kell az elménkben és a szívünkben: mindenkit, az Egyházban mindenki számára van hely!
És sokszor előfordul, hogy nyitott ajtókkal rendelkező Egyházzá válunk, de csak azért, hogy elbocsássuk az embereket, hogy elítéljük az embereket. Tegnap egyikőtök azt mondta nekem: „Az Egyház számára ez nem az elbocsátások ideje, hanem a befogadás ideje.” „Nem jöttek el a menyegzőre…” – Menjetek az útkereszteződésekre! Hívjatok mindenkit, mindenkit! „De ők bűnösök…” – Mindenkit!
Azután a szentleckében Pál szavait hallhattuk, aki visszatekintve egész életére azt mondja: „A jó harcot megvívtam” (2Tim 4,7). Az apostol arra a számtalan, sokszor üldöztetéssel és szenvedéssel járó helyzetre utal, amikor nem kímélte magát Jézus evangéliumának hirdetésében. Most, élete végén azt látja, hogy a történelemben még mindig nagy „harc” folyik, mert sokan nem hajlandók elfogadni Jézust, inkább saját érdekeiket keresik, más tanítókat követnek, akiket kényelmesebb, könnyebb követni, akik jobban megfelelnek szándékaiknak. Pál megvívta a maga harcát, és most, hogy befejezte pályafutását, arra kéri Timóteust és a közösséghez tartozó testvéreket, hogy folytassák ezt a munkát éberen, igehirdetéssel, tanítással: egyszóval mindenki teljesítse a rábízott küldetést, és vegye ki a maga részét.
Ez számunkra is életige, mely ráébreszt bennünket, hogy az Egyházban mindenki meghívást kapott arra, hogy misszionárius tanítvány legyen, és hozzájáruljon az evangélium hirdetéséhez. Itt két kérdés jut eszembe. Az első: mit tehetek én az Egyházért?
Ne panaszkodjunk az Egyházra, hanem elkötelezetten dolgozzunk az Egyházért!
Szenvedéllyel és alázattal vegyük ki a részünket: szenvedéllyel, mert nem szabad passzív nézőknek maradnunk; alázattal, mert az elkötelezett munka a közösségben sosem jelentheti azt, hogy mi állunk a középpontban, hogy különbnek érezzük magunkat másoknál, és hogy megakadályozzuk mások közeledését. A szinódusi folyamatban lévő Egyház azt jelenti: mindenki részt vesz, senki sem áll a másik helyén vagy mások felett. Nincsenek első- és másodosztályú keresztények, mindenki, mindenki meghívást kapott!
A részvétel azonban azt is jelenti, hogy folytatjuk a „jó harcot”, amelyről Pál apostol beszél. „Harcról” van szó ugyanis, mert az evangélium hirdetése nem semleges –
az Úr mentsen meg attól, hogy desztilláljuk az evangéliumot, hogy semlegessé tegyük: az evangélium nem desztillált víz!
–, az evangélium nem hagyja a dolgokat úgy, ahogy vannak, nem fogadja el a világ logikájával való megalkuvást, hanem ellenkezőleg, meggyújtja Isten országának tüzét ott, ahol a hatalom, a gonoszság, az erőszak, a korrupció, az igazságtalanság, a kirekesztés emberi mechanizmusai uralkodnak. Amióta Jézus Krisztus feltámadt a halálból, és a történelem vízválasztójaként működik, „nagy harc kezdődött élet és halál, remény és kétségbeesés, a legrosszabba való beletörődés és a legjobbért való küzdelem között, olyan harc, melyben nem lesz tűzszünet a gyűlölet és a pusztítás összes hatalmának végső vereségéig” (Carlo M. Martini: Húsvétvasárnapi homília, 1999. április 4.).
A második kérdés pedig a következő: mit tehetünk együtt, Egyházként, hogy a világot, amelyben élünk, emberibbé, igazságosabbá, szolidárisabbá, Isten felé és az emberek közötti testvériség felé nyitottabbá tegyük? Természetesen nem szabad bezárkóznunk egyházi köreinkbe, és nem szabad bizonyos meddő vitáinkba merülnünk. Vigyázzatok, ne essetek a klerikalizmus hibájába! A klerikalizmus perverzió. Az a szolgálattevő, aki klerikális viselkedésformát vesz fel, rossz utat választott; még rosszabbak a klerikalizált laikusok! Óvakodjunk a klerikalizmusnak ettől a perverziójától! Segítsük egymást, hogy kovásszá váljunk a világ tésztájában! Együtt a gondoskodás tetteit hajthatjuk végre és kell végrehajtanunk az emberi életért, a teremtés védelméért, a munka méltóságáért, a családok problémáinak megoldásáért, az idősek és az elhagyatottak, elutasítottak és megvetettek helyzetének javításáért. Röviden,
olyan Egyháznak kell lennünk, amely előmozdítja a gondoskodás, a simogatás kultúráját, a gyengék iránti együttérzést, és harcol a hanyatlás és pusztulás minden formája ellen,
beleértve városainkat és azokat a helyeket, ahol megfordulunk, hogy az evangélium öröme felragyogjon mindannyiunk életében: ez a mi „harcunk”, ez a mi kihívásunk. Sok kísértés van a megülepedésre; a nosztalgiázás kísértése, amikor a régi szép időkről álmodozunk, de könyörgöm, ne essünk a „hátramenet” hibájába, az Egyháznak ebbe a ma divatos „hátramenetének” hibájába!
Testvéreim, ma, egy szép hagyományt követve, megáldottam a palliumokat az újonnan kinevezett metropolita érsekek számára, akik közül sokan részt vesznek ezen a szentmisén.
Péterrel való közösségben ők arra kaptak meghívást, hogy „gyorsan felkeljenek”, ne aludjanak, hogy a nyáj éber őrzői legyenek. Keljetek fel, és „vívjátok meg a jó harcot”,
sosem egyedül, hanem Isten egész szent, hűséges népével együtt. És mint jó pásztoroknak a nép előtt, a nép közepén és a nép mögött kell mennetek, de mindig Isten szent, hűséges népével, mert ők Isten szent, hűséges népének tagjai.
És szívből köszöntöm az Ökumenikus Patriarchátus küldöttségét, amelyet kedves testvérünk, Bartolomaiosz küldött. Köszönöm! Köszönjük, hogy itt vagytok, és köszönjük Bartolomaiosz üzenetét! Köszönjük! Köszönjük, hogy együtt járunk, mert csak együtt lehetünk az evangélium magjai és a testvériség tanúi!
Péter és Pál járjanak közben értünk, járjanak közben Róma városáért, járjanak közben az Egyházért és az egész világért! Ámen.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
