Önbecsülés, önértékelés és az önbizalom kapcsolata
A Psychological Bulletin című folyóiratban megjelent tanulmány 191 önértékelést kutató cikk elemzéséről szól, amely több mint 165 000 ember adatait vizsgálta meg önértékelés szempontjából. A kutatók megállapították, hogy az önbecsülés egész életünk során növekszik, és még a kínos tinédzserévek alatt is csak egy enyhe stagnálást mutat. 11 és 15 éves kor között ugyan nem növekszik, de az ekkor tapasztalt szint alá a későbbiekben sem ereszkedik vissza egy átlagos ember önértékelése.
Az önbecsülés, vagy másképp helyes önértékelés, biztonságérzetet teremt, és képessé tesz arra, hogy adni tudjunk, azaz felszabadít az önzetlenségre. Nem összetévesztendő a túlzott önbizalommal vagy arroganciával. Ugyanakkor az önbecsülés nem szinonimája az önbizalomnak sem. Az önbizalom az a hit, hogy egy bizonyos feladatot valószínű, hogy sikeresen teljesíteni tudunk, míg maga az önértékelés nem feltételekhez kötött.
Dr. David D. Burns amerikai pszichiáter, a Stanford Egyetem Orvostudományi Kara Pszichiátriai és Magatartás-tudományi Tanszékének emeritusa adjunktusa – és nem utolsósorban bestselleríró – szerint: „Az önbecsülés az emberek azon képessége, hogy szeressék és tiszteljék önmagukat, attól függetlenül, hogy mások szeretik vagy visszautasítják őket.”
A helyes önértékelés megköveteli az önmagunkkal való őszinteséget, az alázatot, és feltételezi, hogy jó érzést kelt bennünk annak a személynek a látványa, aki a tükörből néz vissza ránk. Az önmagunk felé irányuló feltétel nélküli szeretet meghatározza az igazi értékünket.
Önértékelésünk csúcsán
Kamaszkor után az önbecsülésünk szintje újra emelkedni kezd, és csak jóval a középkorúság után éri el a csúcspontját. Az önbecsülés szintjének legmagasabb pontja 60 éves korban következik be a fent említett tanulmány szerint, és ott is maradt egészen a 70-es és 80-as évekbeli enyhe csökkenésig.
Ez a hír, miszerint önbecsülésünk életünk nagy részében folyamatos emelkedést mutat, vagy legalábbis stabilan tartja a szintjét, eléggé ellentétes a várttal. Arról is gyakran hallunk, hogy a kamaszok nevelésével vagy az idősödő szülők gondozásával eltöltött években a megnövekedett stressz hatással lehet az önértékelésre. Ennek az időszaknak azonban pozitív hatásai ismertek:
„A középkor sok felnőtt számára a stabilizálódó életkörülmények időszaka. Különös tekintettel az olyan területekre, mint az emberi kapcsolatok és a munka. Ráadásul a középkorúsággal a legtöbb egyén extra energiákat fektet társadalmi szerepvállalásába is, ami egyértelműen segíti az önbecsülés növekedését” – mondta a Time magazinnak a tanulmány társszerzője, Ulrich Orth, a svájci Berni Egyetem pszichológiaprofesszora.
„Az emberek például ekkor vállalnak vezetői szerepet munkahelyükön, jellemzően kielégítő, érett kapcsolatot tartanak fenn házastársukkal vagy élettársukkal, és ekkor segítenek gyermekeiknek, hogy felelősségteljes és független felnőttekké váljanak.”
Önértékelés időskorban
Ahogy öregszünk, a szerepeink apránként megváltoznak, mindennek természetes velejárója, hogy önbecsülésünk is kisebb csorbát szenved.
„Az időskor beköszöntével a társadalmi hasznosság érzése a nyugdíjba vonulással csökkenhet. Kiüresedik a családi fészek, esetleg özvegység következtében ránk köszönthet a magány is. Ezek mind olyan tényezők, amelyek veszélyeztethetik az önbecsülést” – jegyezte meg dr. Orth. „Emellett az öregedés negatív változásokat eredményezhet az önbecsülést töltő egyéb forrásokban is, mint például a társadalmi-gazdasági státuszban, a kognitív képességekben és az egészségben.”
Bár az időskori csökkenő önbecsülés gondolata lehangolóan hangzik, fontos megjegyezni, hogy ez igen csekély mértékű csökkenés. Dr. Orth úgy véli, hogy a legtöbb ember még a 90-es éveiben és azon túl is megőrzi magas önértékelési szintjét.
(divany.hu)
ui.: Carl Rogers, ismert pszichológus híres mondata az idősek önbecsülésből fakadó bölcsességét idézi: „Az érdekes paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor válok képessé a változásra!”
