Jézus szeretet – Charles de Foucauld életének titka
Május 15-én tíz új szenttel gazdagodik az Egyház. Ferenc pápa a Szent Péter téren szentmise keretében szentté avatja többek mellett Charles de Foucauld-t. Az ő lelki öröksége nyomán jött létre a Jézus Kistestvérei férfi, illetve női szerzetesközösség. Az alábbiakban a kongregáció egyik tagja, Anikó testvér írását olvashatják Károly testvér életének titkáról.
Ma, amikor különösen nehéz kihívás testvérnek lenni a világban, felteszem magamban a kérdést: testvéreddé váltam-e, Károly, Jézus kistestvére?
Charles de Foucauld egyszerűen így szerette nevezni magát, kifejezve ezzel identitását és azt a szándékát, hogy minden nyelvre le lehessen fordítani a nevét. Azt a vágyát is tükrözi ez, hogy egyetemes lehessen, mindenki testvére, egyetlen népcsoporttól, nemzettől sem elválasztva. Szerzetesközösségünk lelkiségének alapítójától örököltük a nevünket mi is: Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség.
Károly testvér életének titkát akkor fedezhetjük fel, ha magunk is végigjártuk vagy járjuk a szüntelen keresés, a rátalálás vagy a nem találás kerülőútjainak örömét és szenvedését, ráhagyatkozásainkat Istenre.
A szeretettől megsebzett szívű ember, Károly testvér, az életet választotta, a szeretet útját az egyszerű, hétköznapi életben: a rejtett názáreti utat.
Itt találkozhatunk Istennel, aki közel jött hozzánk. Ő mindenkié.
Akkor kerültem vele igazi testvéri kapcsolatba, amikor 2015-ben (ekkor már több mint harminc éve éltem Jézus kistestvéreként) krízisbe kerültem, és nagyon vártam a segítségét.
Amikor Magyarországon, személyes határainkon kívül és belül falakat húztunk a migránsok és a menekültek áradata ellen a megállításukra, összezavarodtam. Megbicsaklott a hitem. Az újságok címlapján olvastam: „Ne gyertek! Mi, magyarok nem tudunk felelősséget vállalni azért, ami veletek fog történni az úton, ha elnyel benneteket a tenger hulláma.” Kijártam a Keleti pályaudvarra, és Károly testvér szavaival imádkoztam: „Istenem, add, hogy minden ember az égbe jusson!” A leveleiből ismert szavaiba kapaszkodtam, melyeket annak idején az algériai sivatagból írt: „Rá akarom szoktatni az összes itteni lakost, keresztényeket, muszlimokat, zsidókat, hogy testvérüknek tekintsenek, mindenki testvérének. A házat már kezdik »testvériségnek« nevezni, és ez nagyon kedves nekem.” Ma, 2022-ben, a háborútól szenvedő Ukrajna közelében élve a testvérgyilkolást látjuk, szenvedjük. A menekülő nők, gyerekek és öregek befogadása és segítése lehet a szolidaritásunk jele?
Mit üzen az Egyház Károly testvér szentté avatásával a ma emberének a 21. században? Melyek életének azon vonásai, amelyek engem is megérintettek?
Hitének elvesztéséről, megtéréséről olyan személyes hangon ír, amely mindig megrendít és istenkapcsolatára utal. „Életem halódni kezdett, vagy a te szemedben inkább már halott volt. Olyan fájdalmas ürességet éreztettél meg velem, olyan szomorúságot, amelyet sohasem éreztem. Kereszténynek neveltek, de 15-16 éves koromban elvesztettem a hitemet.”
Magam is megtapasztaltam, hogy az üresség olyan hiány, amely előkészít, helyet ad valaminek, valakinek egy találkozáshoz. Károly testvér ezt írja: „Elkezdtem a templomokat járni hit nélkül, és ezt a különös imát ismételtem: Istenem, ha létezel, add, hogy megismerjelek.” Marokkói útja során az iszlám rendkívül nagy vihart kavart benne: „Látva ezt a hitet, ezeket az Isten állandó jelenlétében élő embereket, sejteni kezdtem: kell lennie valaminek, ami nagyobb és igazabb, mint a világi foglalatosságok.” A visszatalálás öröméről gyengéd, szerelmes szavakkal vall:
Abban mutattad meg szeretetedet, hogy nem voltam, és létre hívtál. Tőled távol bolyongtam, te visszahívtál, hogy kövesselek, és megparancsoltad, hogy szeresselek. (…)
Amint hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem: nem tehetek mást, mint hogy egészen érte éljek. (…) Csak egyetlen dolog fontos, hogy ott legyek, ahol ő akarja.”
Életem egyik fordulópontján, amikor édesapám váratlan halála után testileg-lelkileg elveszetté váltam, egy idős szerzetesnővér életre szólóan meghatározta az istenkeresésemet. Egy alkalommal, amikor véletlenül bementem a templomba, láttam őt, ahogyan beszél valakivel. Ez az intimitás csak egy élő személynek szólhatott. Mint Károly testvér, ez az idős nővér is nagyon személyes, gyengéd kapcsolatban élhetett Istennel. Ezt kerestem én is.
Károly testvér szerzetesi hivatása ugyanabban az órában született, mint a hite. A szeretet utánozni akar. Olyan misszionárius lett, aki nem szavakkal prédikált, hanem szeretetével, életével „a jóság apostola” lett. „Ez életem titka. Elvesztettem szívemet ezért az 1900 évvel ezelőtt keresztre feszített Názáreti Jézusért, és azzal töltöm életem, hogy igyekszem követni őt.”
2005-ben Rómában, Károly testvér boldoggá avatásakor, hatalmas méretű arcképe függött a Szent Péter-bazilika homlokzatán. Még most is emlékszem, mennyire meglepődtem és csodálkoztam: hogyan került ilyen magasságba ő, aki, mint Jézus, az utolsó helyet kereste. Az lett a hivatása, hogy belső hívásainak folytonosan engedelmeskedve közel menjen a sivatagban, a legtávolabbi helyen élő elfelejtett tuareg törzshöz, hogy megossza velük az életét. Megtanulta a nyelvüket, szótárt készített, tiszteletben tartotta a vallásukat. Mégis, egy kis kápolnát épített, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Jézus ott legyen közöttük. Velük akart élni, hogy megtapasztalja örömüket és szenvedésüket. Nem akarta megtéríteni őket, az emberi méltóságukat tartotta tiszteletben.
Barátsága a helybeliekkel akkor vált kölcsönössé, amikor halálos betegen elfogadta a több kilométerről hozott kecsketejet, amit valójában egy tuareg gyermeknek szántak. Ekkor vált igazán a testvérükké.
Mit üzen az Egyház azzal, hogy a szentek sorába emelte Károly testvért, egy olyan embert, aki az eredményesség, a siker helyett egyedül marad, nem talál társakra, értelmetlen halála talán megbotránkozást vált ki, mert azok gyilkolják meg, akikért élt? Egy „sikertelen élet szentségét” ünnepeljük május 15-én. Azt, hogy halálával szeretete beteljesedett, hagyta, hogy Isten kifossza. Csak a szívünkkel és a hitünkkel érthetjük meg, amit halála napján írt le: „Megsemmisülésünk a leghathatósabb eszköze annak, hogy Jézussal egyesüljünk, és hogy a lelkek javára legyünk.” Megváltótársakká csak az emberi tehetetlenségünk elfogadásával válhatunk. Amikor egy börtönlátogatásomkor olyan emberi gyengeség részese lettem, ami felkavart, megszenvedtetett, rádöbbentem Károly testvér utolsó üzenetének lényegére. A beszélőn az asztalsor közepén üvegfal választja el egymástól a beszélgetőket. Semmit nem hallottam az elítélt lány panaszaiból, sírásából. Mégis ott maradtam vele. Együtt szenvedtük el ezt az órát. „Meghallgattam”, befogadtam a vergődését, lázadását, amit az arcán láttam, de semmi mást nem tehettem.
Nagyon időszerűnek, követhetőnek látom azt a názáreti utat, amelyre mindenki meghívást kapott.
Károly testvér a 21. század embere elé élte, hogyan lehet Isten jelenlétében élni, találkozni, és mindent megosztani vele. Isten közel jött, velünk van, és értelmet ad hétköznapjainknak. A szent és a profán elválaszthatatlan abban a Názáretben, ahol élünk.
„Názáret ott van – írja Károly testvér –, ahol az ember dolgozik, alávetettségben él. Ez olyan ház, ami a szívben épül, vagy még inkább, amit, ha hagyjuk, Jézus épít bennünk.”
Hol van az én Názáretem, amit lassan már negyven éve épít Jézus a szívemben?
– Názáret ott van, ahol párbeszédbe kezdek, és közel megyek azokhoz, akik mások: a világnézetük, az ízlésük, a hitük vagy a hitetlenségük miatt. Nem akarom meggyőzni őket az én igazamról. Egyszerűen meghallgatom őket.
– Názáret ott van, ahol észreveszem a kis dolgokat: kinyílt az első hóvirág a Gellérthegyen, örülök egy gyermek mosolyának, a kenyér illatának, ami kiárad a pékségből. Istennel kerülök párbeszédbe így is.
– Názáret ott van, ahol nem csak a testvéreimmel ünnepelek, hanem körülüljük az asztalt a vendégségbe hívott, régről ismert és megvetetté vált lánnyal és drogos testvérével. Nem akarom kioktatni és megtéríteni őket.
– Názáret ott van, ahol felfedezem a lenézettek értékeit: milyen jól tud hajat vágni, verset ír és szaval az intézeti ünnepeken, szeretne egyszer hegedűt a kezébe fogni.
– Názáret ott van, ahol éppen a származásuk miatt kirekesztettek erősítenek meg a küldetésemben: kölcsönösen szükségünk van egymásra. Egyszer egy kislány ezt kérdezte tőlem: „Magának nincs férje, nincsenek gyerekei, hát akkor nem miattunk van itt?”
Károly testvér olyan ember volt, aki szeretetté tette a vallást. Jelmondata: „Jézus – Szeretet.”
Igaz, hogy követők nélkül halt meg, de életének titka, hogy akkor alapított és alapít ma is, amikor egymás testvéreivé válunk. Számos lelki család, szerzetesközösségek követik elénk élt rejtett názáreti életének útját.
Külön is hálát adunk azért az ajándékért, hogy Vasadon, Budapesttől harminc kilométerre, a róla elnevezett kápolnában őrizhetjük ereklyéjét.
Magyar Kurír
