Görföl Tibor: A háború gyökere és a béke lehetősége
„A pokolban semmi sem közös, kivéve azt a tényt, hogy mindenki gyűlöli a másikat, bár nem képesek szabadulni sem egymástól, sem önmaguktól.”
Ez a mondat közvetlenül A háború gyökere a félelem című fejezet után következik Thomas Merton talán legérettebb művében, A szemlélődés magvaiban. Természetesen nem véletlen, hogy a joggal népszerű trappista író a háború után nyomban a gyűlöletről kezd beszélni. A háború és a gyűlölet értelemszerűen rokon egymással, hiszen mindkettő egyazon megszállottságból fakad: azok megszállottságából, figyelmeztet Merton, akik arra törekednek, hogy megbüntessék, kiűzzék és felszámolják azt, amit rossznak tartanak. Megszállottságukba valósággal beleőrülnek, és végül csak egy módon tudják ezt levezetni: erőszakkal. Ilyenkor „valakit vagy valamit el kell pusztítanunk; de eddigre már meg is teremtettük magunknak a megfelelő ellenséget, a bűnbakot, akibe a világ összes gonoszságát belevetítettük”.
Naiv elvárás?
A bő hatvan évvel ezelőtt íródott sorok félelmetes módon ma is igen sok megfontolnivalót adnak. A viszonylag fiatal, negyvenöt éves szerzetes olyan korról rajzol képet, amikor senki nem tudja többé, mit is gondoljon, mindenki menekül a gondolkodás felelőssége elől, s nem tudja már értelmesen mérlegelni az erkölcsi kérdéseket, mert a valóságból a képzelet világába („képzelt ellenségek” és „koholt valótlanságok” közé) menekül. Egy ilyen korban pedig, hangsúlyozza, az emberiséget nem menthetik meg a háborútól a békeharcosok erőfeszítései.
Ahhoz viszont, hogy a béke ne legyen teljességgel lehetetlen, arra volna szükség, hogy mindenki elismerje: maga is tévedhet és hibázhat, s ezért rászorul arra, hogy együttműködjön másokkal.
„A béke felé tett első igazi lépés talán az lenne, hogy a valóságra alapozva elfogadjuk: politikai elképzeléseink esetleg nagymértékben illúziók és elmeszülemények, melyekhez olyan indítékaink miatt ragaszkodunk, amelyek nem is mindig teljesen őszinték.” Naivitás lenne azt feltételezni, hogy korlátozottságunk beismerése a béke felé mutathat? Igen, valószínűleg naivitás – de pontosan erről nem szabad lemondania annak, aki hívő emberként komolyan gondolja a békét.
„Érzelgős ostobaság lenne azt várni az emberektől, hogy bízzanak egymásban”, emeli fel intő mutatóujját Thomas Merton, de legalább Istenben megtanulhatnának bízni, abban, hogy Isten egészen felfoghatatlan módon meg tudja védeni az embereket önmaguktól. A hidegháború éveiben szokatlanul józanul, reménytelenül józanul hangzanak a trappista szerzetes szavai: „amikor békéért imádkozom, nemcsak azért könyörgök, hogy az oroszok adják meg magukat küzdelem nélkül, és hadd érvényesüljön a mi akaratunk;
azért imádkozom, hogy mi és az oroszok térjünk végre észhez, és tanuljuk meg együtt megoldani a problémáinkat, a tőlünk telhető legjobban ahelyett, hogy globális öngyilkosságot készítenénk elő”.
Az első keresztények
A keresztény gondolkodóknak azonban nyilván nem kellett a modern korig várniuk arra, hogy a békéről és a háborúról töprengjenek. Az ókeresztény kor szakértői egyetértenek abban, hogy az első két században egységesen békepártiság jellemezte Jézus követőit. Wilhelm Geerlings, a neves egyháztörténész rámutat, hogy bár a Jelenések könyve egyértelműen istenellenesnek állítja be azt az elnyomó és „totalitárius” államot, amelynek „propagandagépezete” és „császárkultusza” egyenesen bálványimádó, nem buzdítja fegyveres ellenállásra a keresztényeket, s nagyjából 200-ig a keresztény szerzők gyilkosságnak ítélik és elutasítják a háborút, élükön Szent Jusztinosszal, aki szerint bibliai jövendölések teljesednek abban, hogy a keresztények nem hajlandók részt venni háborúkban, vagyis a háború nem valós lehetőség többé a keresztények számára.
A 2. század végén és a 3. század elején azonban már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Egyrészt egyre nagyobb számban voltak már keresztények, s nem tudtak többé-kevésbé észrevétlenül elkülönülni attól a társadalomtól, amelyben a fokozódó mértékű hadviselés egyre több katonát igényelt. Másrészt a katonaság idővel polgári feladatköröket is átvállalt, például részt vett az adók behajtásában és a rendfenntartásban, ami keresztények számára is kezdte vonzóvá tenni a katonai tisztség vállalását. Ebben az időszakban Tertullianus írásai kiváló betekintést engednek a korai kereszténység elkerülhetetlen vívódásába: vajon miként szolgálhatják Jézus tanítványai a béke ügyét? Első műveiben Tertullianus még élesen elítéli a keresztény katonáskodást, s arra hivatkozik, hogy mivel Jézus „leszerelte” Pétert, egyetlen követőjének sincs joga ismét fegyvert ragadni. Később viszont kénytelen elfogadni, hogy amennyiben egy keresztény ember nem hajt végre halálbüntetést és tartózkodik a bálványimádástól, katona maradhat, ha történetesen ez volt a foglalkozása, amikor megkeresztelkedett. Jól láthatóan engedményt tesz az észak-afrikai író, de ez a 3. század viszonyai között elengedhetetlennek tűnik a szemében. Ugyanebben a században Órigenész is egyensúlyozni próbál: noha kiemeli, hogy a keresztények nem vonhatják ki magukat az állami ügyekből, határozottan tiltja, hogy hadat viseljenek, hiszen többet tehetnek a társadalomért és az államért, ha a jó ügy győzelméért imádkoznak, mint ha fegyvert ragadnak.
Egy modern teológus
A szerzetesi reflexiók és az első keresztények útkeresései nem csekély mértékű valóságérzékről tesznek tanúságot. Mind Thomas Merton, mind az ókeresztény gondolkodók tudják, hogy a béke hiánya tényleges valóság, amelyet nem lehet pusztán szólamokkal megszüntetni. Sőt annak is tudatában vannak, hogy békén is több mindent lehet érteni. Egyesek számára a béke nem több mint saját kizsákmányoló tevékenységük, rablásuk és élvezethajhászásuk zavartalansága, állítja Merton, azaz lényegében csak a háború valamilyen rejtett formája. De valóban ennyire lesújtó lenne a realista összkép?
Karl Rahner azon modern katolikus szellemek közé tartozik, akik a béke lehetőségéről gondolkodva igyekeztek elkerülni az egyoldalúság csapdáját, s tudták, hogy pusztán békét követelve még nem oldanak meg semmit, mert
a békének feltétele, hogy megértsük azt a világot, amelynek békét kívánunk.
Rahner kiindulópontja a hatalom, az a felismerés, hogy a hatalom elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi együttéléséhez, s a hatalommal együtt a feszültség és a szembenállás is elkerülhetetlen. Aki tehát nem tekinti egyenértékűnek a békét a temetői nyugalommal, annak tudnia kell, hogy a feszültség és valamiféle harc egészen egyszerűen nem iktatható ki az emberek közötti viszonyokból. Érdemes megfontolni a jezsuita teológus figyelmeztetését, mely szerint ez a feszültség csak akkor lenne elkerülhető, ha monopolizálnánk, egyetlen személy vagy egyetlen csoport kezébe adnánk a hatalmat – ami viszont a lehető legnagyobb mértékű erőszak forrása lenne.
Természetesen Karl Rahner sem feledkezik meg arról, hogy a realista keresztény ember több mindent tehet a béke érdekében. Először is azt, hogy tudatosítja az emberi együttéléssel járó feszültség természetét, ha szembenéz azzal, hogy a véges emberi szabadság és a véges emberi hatalom terében nem lehet minden további nélkül harmonikus viszonyokat teremteni. Ha képes erre a szembenézésre, akkor felkészültebben vállalkozhat alapvető feladatára, a béketeremtésre. Másodsorban
érdemes elgondolkodnia azon, hogy teológiai szempontból mi a béke ellentéte.
Rahner nem egyszerűen csak a háborút említi, hanem főként az úgynevezett konkupiszcenciát, vagyis a rendezetlen hajlamokat, a belső széttagoltságot és megosztottságot, a késztetések és a gondolatok széttartó jellegét, azt a rendezetlenséget, amelyben nem nyer teret az összhang. Ez pedig nemcsak csoportok között, hanem az egyénben is jelen van. Harmadsorban a béke elgondolhatatlan lemondás nélkül, a feszültség enyhítése ugyanis lehetetlen úgy, ha senki sem enged abból, amihez joga van. A lemondás pedig végső soron kivitelezhetetlen Isten nélkül. Csak az tud lemondani valamiről, akár mások köszönetének és elismerésének hiányában is, aki tudja, hogy az emberi életnek van olyan végső értelmi teljessége, amely nem emberi ügyeskedések eredménye, hanem maga Isten. Mindezzel Rahner valójában a szeretet leírását nyújtja: pusztán igazságos alapon nem teremthető meg a béke, mert nem létezik olyan igazságosság, amely felszámolná a feszültségeket;
teológiai szempontból a békéhez elengedhetetlen a szeretet balgasága, amely kész lemondást gyakorolni akkor, amikor erre nem kötelezné az igazságosság.
Mi más jutna eszünkbe, amikor a Megfeszítettre tekintünk, aki nem a világ békéjét, hanem az ő békéjét adja mindannyiunknak?
(Görföl Tibor teológus, a Vigilia főszerkesztője, Magyar Kurír)
