Egy megrendítő riport a kárpátaljai menekült gyerekekről
lma, spenót, iskolatáska, papír zsebkendő – sok mindenre rácsodálkoztak a Kárpátaljáról menekült roma gyerekek - Lenyűgöző egy lelkes kis csapatnak az összefogása és szakmai munkája Zugligeten, ahol Kárpátaljáról menekült roma családokról gondoskodnak. Tanárok, szociális munkások, gyógy- és fejlesztő pedagógusok, pszichológusok és orvosok dolgoznak együtt, hogy segítsenek új életet kezdeni Magyarországon néhány, mélyszegénységből érkezett családnak. (A 24.hu riportja.)
Munkájuk modellt adhat a nálunk maradó menekültek sikeres integrációjához, ám ehhez hosszú távon nem lesz elég a segítők embersége, odaadása és lelkesedése.
Kint is, bent is, lent is, fent is boldog vagyok én! - A ZuBéTa, vagyis a Zugligeti Béke Tanoda Rigó csoportjában csillogó szemű kárpátaljai roma gyerekek éneklik ezt teljes tüdőből és egyre gyorsabb ütemben. Olyan átéléssel zengik, hogy kétség nem férhet hozzá: bár el kellett hagyniuk otthonukat, ők most itt, a 12. kerületben nagyon jól érzik magukat. Jólétükről egy civilekből álló, legalább húszfős csapat gondoskodik, amelynek tagjai önkéntes alapon segítenek ennek a 32 gyereknek és szüleiknek abban, hogy egy „normális” életet kezdhessenek Magyarországon.
Március 3-án érkeztek meg a Kútvölgyi úti Idősek Otthonának egyik zugligeti épületébe, ahol Kissné Márté Zsuzsanna intézményvezető „itt vagyunk, küldjétek a menekülteket” felkiáltással jelezte a kerületi önkormányzatnak, hogy tárt karokkal várják az otthonaikat hátra hagyókat. Sokkos állapotban, alulöltözve, lázasan és köhécselve érkeztek meg Zsuzsáékhoz a kárpátaljai roma családok, túlnyomó többségükben édesanyák és gyerekeik. Zsuzsa azt meséli, az első hét arról szólt, hogy meggyógyítsák és kihozzák őket az apátia állapotából. Hamar rájött, a szállásnál és a mindennapi élelemnél többet kell nyújtani, már csak azért is, mert a szülőkkel érkező 32 gyereket le kell kötni. Nagyon rövid idő alatt kovácsolódott össze és kezdett komoly munkába Zugligeten egy olyan közösség, amely az állam feladatát is átvállalva úgy segíti a menekülteket, hogy azok beilleszkedhessenek a társadalomba.
Rendkívül összetett feladatot vállalt a szociális munkásokból, pedagógusokból, pszichológusokból, gyógypedagógusokból, orvosokból álló segítő csapat, amely többszörösen traumatizált, hátrányos helyzetben élő embereknek próbál felvillantani egy másik világot. Zsuzsa azt mondja, a rájuk bízott menekültek kilátástalan körülmények között, mélyszegénységben éltek, sokan a járvány alatt hozzátartozókat veszítettek el, és erre jött most a háború, ami miatt kiszakadni kényszerültek a szegényes, de mégiscsak létező stabilitásukból. Nagy részük analfabéta, de Zsuzsáék kezei között szívják magukba a tudást, amit a számukra gyorsan megszervezett tanodában kapnak.
Imádják az iskolát, odavannak a tanulásért – mondja Moldován Szilvia, a menekültcsoport számára megszervezett, az idősotthon épületétől pár perc sétára lévő Zugligeti Béke Tanoda fő szervezője, aki a Pázmány egyetem pedagógiai tanszékének oktatójaként szervezte be néhány kollégáját és tanár ismerősét, hogy az írni-olvasni alig, de inkább egyáltalán nem tudó gyerekekkel foglalkozzanak. Szilvia szerint kimondottan jó képességű gyerekekről van szó, sokuknál még részképességzavar sincs, egyszerűen csak nem foglalkoztak velük Kárpátalján.
Akad olyan gyerek, aki 5 osztályt járt ki, mégis analfabéta. Mivel romák és magyar anyanyelvűek, kétszeres szegregációban éltek Kárpátalján, ahol beültették őket az iskola utolsó padjába, a tanárok pedig valahogy továbbengedték őket a felsőbb osztályokba, csak hogy ne legyenek szem előtt és ne kelljen foglalkozni velük. Pedig a zugligeti tanoda foglalkozásai is megmutatják, hogy odafigyeléssel, emberséggel és megfelelő módszerekkel a hátrányos helyzet elporlad, és azok számára is élménnyé válik a tanulás, akik eddig kevés sikert szereztek benne.
Szilvia 21 éve van a pályán. Mint mondja: egyszerre döbbenetes és csodálatos látni, hogy az iskola mekkora önbecsülést és önértékelést tud adni a gyerekeknek. Nincs reménytelen eset, mert azok a nagyobb gyerekek is rajongva imádják az angolórát, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak rendesen. A fejlesztő és gyógypedagógusok bevonásával kitalált módszerük lényege egyszerű és hatékony: az analfabéta gyerekeknek beszédközpontú órát kell tartani, ami teljes sikerélményt ad számukra. Olyanok, mint a szivacs, ráadásul jó képességű gyerekekről van szó, csak figyelni kell rájuk, törődni velük és a képességeikhez igazítani a célokat, például azt, hogy a kisebbek eljussanak a betűírásig.
Szilviék módszerének másik fontos eleme a pozitív értékelés, ami abból áll, hogy a nap végén elmondják, ki miben volt jó. Szeretnének eljutni oda néhány hét múlva, hogy a gyerekek maguk mondják el egymásról, miben voltak ügyesek. Irtózatosan fontos ezeknek a gyerekeknek a pozitív visszajelzés, folyamatosan igénylik azt – mondja Zsuzsa, akivel az egyik gyerek épp a minap közölte, mennyire jó itt neki, mert úgy érzi, hogy szeretik.
A ZuBéTa létrejötte is azt példázza, ha ukrajnai menekültekről van szó, a magyar emberek összefognak és segítenek. Miután Szilviék elhatározták, hogy tanítani fogják a 32, kárpátaljai roma gyereket, napok alatt összegyűltek a környékbeli iskolák jóvoltából a tanszerek és a tankönyvek, és mindenkinek jutott iskolatáska is. Utóbbi óriási boldogságot okozott a gyerekeknek: annyira örültek nekik, hogy alig vették le a hátukról, sőt, akadt olyan kisgyerek, aki az iskolatáskájával aludt.
A zugligeti segítő modell azért működik jól, mert a benne dolgozó szakemberek felismerték, egy ilyen helyzetben együtt kell működniük, mert egyedül biztosan nem fog menni – adja meg a közösségi segítés alapreceptjét Márczné Pletser Ágnes, aki az idősek otthonának épületéből koordinálja a munkát. Én vagyok a csapatban a pókasszony, mondja a szociológus, akinek szakterülete a gyermekszegénység, azon belül is a roma gyerekek helyzete, így pontosan tudja, hogy ilyen helyzetet csak több szakember és több szakma összefogásával lehet hatékonyan kezelni. Ágnes telefonja folyamatosan csörög. Ő a menekültek pótanyja, a tanodában a tanároknak a problémamegoldója, és úgy általában az összekötő kapocs az egész rendszer működtetésében. Figyel, rendezi a szálakat, simítja a kommunikációt, és ami talán a legfontosabb: folyamatosan beszélget a menekültekkel, mert csak így lehet felmérni az igényeiket és azt, milyen segítség lehet számukra a leghatékonyabb.
Lehozza a földre a tanárokat, a szociális munkásokat és a pszichológusokat, mert, mint mondja, az általuk segített menekülteknek egyelőre alapvető igényeiket kell kielégíteni, és nem érdemes hozzájuk az eddig jól bejáratott, budapesti középosztálybeli nézőpontból közelíteni.
A Zugligetre kerülők itt ettek először almát. A spenótra, mivel még nem ismerték, elsőre azt mondták, hogy fű. Meg kellett mutatni a papír zsebkendő használatát, és azt is meg kellett tanítani nekik, hogyan mossanak kezet.
Az itt menedéket lelők mélyszegénységből érkezett roma családok, akik Kárpátalján is kitaszítottak voltak, és Magyarországon is romaként kezelik őket, ami nem éppen kedvező helyzetből indítja el őket az itteni úton. Nehéz munkát vállaltak magukra Pletser Ágnesék, mert ahogy mondja, a saját romáinkkal és mélyszegényeinkkel sem tud mit kezdeni a rendszer, amire most rászakad több ezer, hátrányos helyzetű menekült.
De Zugligeten nem reménytelenként kezelik a kárpátaljai roma családokat. Nemcsak a gyerekeknek szerveznek oktatást, hanem a felnőtteket is képzik, és próbálnak olyan képességeket fejleszteni náluk, amelyek szükségesek lesznek a munkakeresésnél. De egyelőre itt is az alapokat kell átvenni, például a saját nevük leírását. Innen indul a fejlesztés, de Ágnesék azt mondják, hiába a nagy lemaradás, a menekült gyerekek és családjaik lelkesedése viszi őket: mindenki szeretne fejlődni. Szinte biztos, hogy az is hajtja őket, amit Szilvi említ: itt mindenki szeretettel, megértéssel, emberséggel és tisztelettel fordul a másikhoz.
A partneri viszony, egymás tisztelete, a másik munkájának elfogadása és beemelése a nagy egészbe. Annak megértése, hogy a másik ember nélkül nem tud működni az egész – magyarázza Ágnes, aki büszke rá, hogy talált munkalehetőséget az édesanyáknak: takarítást egy kórházban. A vele együtt dolgozó Zsuzsa azonban felhívja a figyelmét, hogy ez azért nem járható út, mert a kárpátaljai nők nem rendelkeznek semmilyen kötelező oltással, így, ha elmennek takarítani egy kórházba, mindenféle fertőzést hozhatnak onnan. „Látod, így működünk: az idősotthon egészségügyi szemléletű vezetője pontosan látja, hogy amit én adott esetben jónak gondolok, az nem fog működni. Teljes mértékben elfogadom Zsuzsa érvelését. Keresünk valami más megoldást, hogy munkához jussanak az itteni anyák” – mondja Ágnes.
A csapat oszlopos tagja a menekültek segítésében jelentős rutinnal rendelkező Szűts Tamás is, aki már a 2015-ös menekültválságkor is dolgozott – először koordinátorként a szegedi vasútállomáson, majd később az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságánál a Menedék Egyesülettel.
Fő feladata a menekültkérelmek intézése, ami sokszor többórás procedúra. Azt mondja, újraéledtek a 2015-ben szerzett kapcsolatai a mostani háború kirobbanása után: Olyan érzés volt, mintha ott folytattam volna, ahol 2015-ben abbahagytam.
Szerinte 2015-ben is – a kormány kommunikációja ellenére – iszonyatos erejű civil segítség valósult meg. „Olyan mennyiségű adomány érkezett Szegedre, hogy külön épületben kellett tárolnunk, mert már nem tudtuk hova tenni” – meséli. Úgy látja, az akkori civil összefogáshoz képest most még nagyobb a segítség, mert azok, akik 2015-ben inkább nem vállaltak szerepet, most igen. Szerinte sokaknak elegük lett a kormány akkori, menekültellenes propagandájából, de most nem érdekli őket, hogy kiknek segítenek, csak segíthessenek.
Jelentős különbség a 2015-ös menekültválsághoz képest, hogy akkor a hazánkba érkezők elenyésző része maradt Magyarországon, a túlnyomó többségük más országokban akart boldogulni. Most más a felállás, ahogy Pletser Ágnes érzékelteti: a 2015-ös menekülthelyzet egy sprint volt, a mostani viszont egy maraton. Bár az ukrán menekültek is többségében továbbutaznak, tíz százalékra tehető azok száma, akik akár hosszabb időre is maradnak. Ez alsó hangon is 50 ezer ember, az ő elhelyezésük, integrálásuk megoldandó feladat, mert sokan a zugligeti csoporthoz hasonló körülmények közül jönnek funkcionális analfabétaként és képzettség nélkül. Őket nem lehet csak úgy beültetni az iskolapadba vagy elhelyezni a munkaerőpiacon. Foglalkozni kell velük, fejleszteni őket, valahogy úgy, ahogy Pletser Ágnesék teszik, egyelőre lelkesedésből és önkéntes munkával. Állami és társadalmi akarat nélkül azonban sokáig nem tartható fenn ez a rendszer. Ha a következő időszakban nem tudnak szerezni 10–20 millió forintot, akkor a zugligeti modell véget ér, ahogy nyilvánvalóan a most tapasztalható lelkesedés és az adományozó kedv sem tartható fenn örökre.
A zugligeti menekültcsoporton segítők ugyan mindent megtesznek, hogy az itt maradó kárpátaljai romáknak sikerüljön stabil életet kialakítaniuk, tisztában vannak azzal, hogy munkájuk sikere kétséges. Ami biztos, hogy egy olyan befogadó közeget tudtak kialakítani, amelyben mindenki jól érzi magát és virágzik: a menekültek azért, mert perspektíva és szeretet villant meg előttük, a segítők pedig azért, mert látják, hogy munkájuknak van értelme.
A ZuBéTa csapata június végéig biztosan viszi a tanodát, hogy utána mi lesz, kérdéses. Az biztos, hogy a gyerekek nem foglalkoznak a hosszú távú jövővel, őket csak az érdekli, hogy végre van saját iskolatáskájuk, és hogy minden nap reggel 9-re mehetnek az iskolába, ahol énekelhetnek, tanulhatnak a madarakról elnevezetett csoportjaikban, és ahol a tanári is kanári.
Talán Dominika előtt is itt tárult fel először a lehetőség, hogy bármi lehet belőle. A kárpátaljai kislány a tanoda szünetében, a közeli játszótéren nagy elánnal hintázva meséli, orvos szeretne lenni, hogy gyerekeket gyógyíthasson.
Van egy olyan mondás, hogy nem lesz belőle agysebész. De ez hülyeség, bármi lehet a gyerekből, ha megfelelő képzést és lehetőséget kap arra, hogy tudáshoz jusson – mondja Szilvi a tanoda „kanári szobája” előtt.
(Benke Ágnes, Mohos Márton, 24.hu)
