Interjú Hodász Andrással a kiégésről, állami pénzről és igaz hitről
Akik Jézust keresztre feszíttették, ők is azt hitték, hogy ezzel az igaz hitet szolgálják – foglalja össze az idei nagypéntek üzenetét Hodász András. A katolikus pap a Válasz Online-nak őszintén beszél arról, hogyan mérgezi szerinte egyháza erkölcsiségét az állami pénz. „Hol van a Bibliában, hogy a lopott pénz csak addig lopott, ameddig mi nem kapunk belőle?” – teszi fel a kérdést. Noha Hodász nem akar Luther Márton lenni, nem titkolja: válaszút előtt áll a papi hivatásával kapcsolatban. Nagypénteki nagyinterjú:
– Mindjárt vége a böjtnek! Örül?
– Hogy végre lehet majd zabálni?
– Például.
– Érdekes felvetés, de nem minden alap nélküli: a magyar elég bendőfixált nép. Maga az ünnep, annak elnevezése is erről szól magyarul. Végre lehet húst enni. Miközben a pészach eredetileg semmi ilyesmit nem jelent, a szónak nincs kajavonatkozása.
– Pedig a katolikus böjt azért elég laza: háromszor lehet enni, egyszer jóllakni… Mi ebben a böjt egyáltalán?
– Megsúgom: még ez sem előírás a böjt mind a negyven napjára.
– Még ez sem?
– A szabály ma már az, hogy nagyböjtben péntekenként nem eszünk húst. Máskor lehet. Pénteken pedig bármi mást lehet.
– Szarvasgombás homár simán?
– Gond nélkül. Sajtválogatás, hozzávaló borokkal, hogyne. Bármi, ami nem hús. Amit említ, az hamvazószerdán és nagypénteken előírás, ma tehát éppen aktuális. Ezen a két napon húst egyáltalán nem szabad enni és csak egyszer szabad jóllakni.
– Szóval a legkeményebb böjti napon, most, nagypénteken is jól szabad lakni egyszer.
– Igen. Minek erőltessük meg magunkat? Viccet félretéve: szokás nagyböjtben egyéni lemondásokat fogadni: van, aki csak hideg vízben fürdik, más negyven napig nem iszik alkoholt, nem eszik csokit, vagy letörli a közösségi hálókat a mobiljáról…
– Ön például éveken át építgetett Youtube-csatornáját, a Papifrankót törölte le – vagy legalábbis hagyta abba.
– Az is a böjtben történt, tény, de nem a böjt miatt, nem annak részeként.
– Februárban még arról beszélt egy interjúban, hogyan akarnak a csatornával organikusan fejlődni, építkezni. Márciusban meg bejelentette, hogy vége. Mi történt?
– Azért februárban is érett már a döntés, de az után az interjú után érkeztek azok a támadások, amelyek az addig is fennálló valószínűséget a bizonyosság irányába billentették. Azok lettek az utolsó szögek jutuberkedésem koporsójába.
– Biztos, hogy azok voltak az utolsók?
– Mire gondol?
– A saját közössége megvédte?
– Az egyházam?
– Igen.
– Akkor sem, amikor az úgynevezett „másik oldal” támadott, amiért kiálltam az egyház homoszexualitással kapcsolatos tanítása mellett. Meg most sem, amikor Bayer Zsolt és társai rongyoltak nekem, amiért leírtam, hogy talán nem a ki tudja, hogyan létező meleglobbi meg az itthon biztosan nem létező nemátalakító műtétek jelentik a legnagyobb veszélyt a magyar gyerekekre, hanem mondjuk a depresszió és a függőségek. Mert ezek tényleg létező, súlyos problémák, amelyeket kezelni kellene.
Szóval: nem, nem védett meg az egyház. És igaza van: a valódi lórúgás ez volt. Ha azok támadnak akár nemtelenül, akikkel az egyháznak is vitája van, azt el lehet és el is kell viselni – munkaköri kötelesség úgymond. Amikor azonban az úgynevezett keresztény oldal indít nemtelen támadást az ember ellen, az K.O.
– Ha nem is szándékosan böjti fogadalom volt tehát a csatornamentesség, azért egy nárcisztikus embernek biztosan nagy lemondás megválni az influenszeri szereptől.
– Az, de rájöttem, hogy vissza kell fognom nárcisztikus késztetéseimet. Azok sem önmagukban rosszak persze: ha az ember valami jónak a szolgálatába állítja őket, tudnak nagyon hasznosak is lenni. A hatásukra jó videókat készítünk, remek cikkeket írunk, vagy politikusnak megyünk és felvirágoztatjuk az országot – ahhoz a szakmához is kell némi nárcisztikus hajlam. Nem szabad azonban hagyni, hogy ez személyiségzavarrá fejlődjön, hogy az ember visszajelzésfüggő legyen, csak akkor érezze magát valakinek, ha szerepel, ha megtapsolják, lájkolják. Kíváncsi voltam, hogy miért csinálom ezt valójában: tényleg az evangéliumért, vagy magamért. Picit ez az önmegtartóztatás is benne volt a csatorna leállításában, de főleg nem emiatt hoztam a döntést, ez mellékes motívum volt.
– Akkor mit fogadott meg böjtben? Nem ivott?
– Betartottam a böjti előírásokat, de alkoholmentességet nem is fogadhatok: a pap az egyetlen munkavállaló, akinek munkaköri leírásában ott van a kötelező borivás. Ezért mentem papnak!
– Vicces kedvében van. Mi volt a valódi motiváció?
– Segíteni az embereknek, ott lenni a legfontosabb pillanataiknál: a születésnél, a házasságnál és a halál óráján – minden fontos fordulópontnál ott vagyunk kísérőként. Amikor az ember papnak áll, remélhetőleg ez a fő motiváció.
– A másokon való segítés jó stratégia arra is, hogy az embernek önmagán ne kelljen? Jóemberség, életcél kipipálva…
– Van ilyen is, valóban. Ez a lényege az önismereti útnak, amelyre több mint egy éve léptem és amelyről már beszéltem is…
– Az „agyturkász”!
– Igen. Fontos, hogy az ember megismerje a mögöttes motivációit. A helfer szindróma tehát valóban létező jelenség – nem csak a papoknál, a szociális munkások, nővérek körében is, ami nem feltétlenül rossz, hiszen rengeteg emberen segítenek –, csak mivel magukat hajlamosak elhanyagolni másokért, ezekben a szakmákban a kiégés veszélye is jóval nagyobb.
– Amiről szintén szólt már. Most hogy áll kiégésügyileg?
– Nem jól.
– Elhagyja a papi pályát?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben. Ez most bizonytalan helyzet. Nem tudok rá határozottan, nagy mellénnyel válaszolni. Sok szempontot kell mérlegelni.
– Melyeket?
– Egy munkahelynél, ha szabad ilyen profánul fogalmaznom, elsődleges szempont a munkakörnyezet. Amikor az emberek munkahelyet váltanak, legtöbbször ezért teszik, nem is a pénzért.
– A plébániáján Pál Feri, Kuzmányi István is szolgál. Nem jó munkakörnyezet?
– Dehogynem! A mikrokörnyezetemre egy szavam sem lehet. Pál Ferire picit irigykedem egyébként: őt különcnek tartják ugyan, de elfogadják. Prédikációban például nyugodtan kimondhatja az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy Putyin az agresszor, a háborús bűnös, hogy ezen nincs mit egyrészt-másrésztozni – és mégsem esnek neki. Igaz, ő amúgy sosem politizál. Őt mindenesetre elfogadják így. Engem nem, és el is bizonytalanodtam, hogy a helyemen vagyok-e. Ebben persze benne van az önismereti folyamat is, a hivatásválasztásom kapcsán feltártunk néhány mögöttes motivációt, amely nem transzcendens eredetű. A kérdés tehát most az: tudok-e úgy élni papként, hogy az ne tegyen tönkre?
– Nem papként hogy tudna élni? Most prédikálhat, figyelnek önre, plusz azért jár vele anyagi juttatás is. Ön pedig már nem húsz. Hanem negyven.
– Az anyagi részétől olyan nagyon nem tartok. Négy diplomám és három nyelvvizsgám van, talán el tudnék helyezkedni a munkaerőpiacon. A másik szempont sokkal fontosabb. Az, hogy az életemnek legyen önmagán túlmutató értelme. Nem akarok azért élni, hogy letoljam a melót, aztán este nézzem a Netflixet. Hozzá szeretnék tenni a világhoz azzal, amit ezen a sártekén töltök. Ezt pedig nem csak papként lehet. Még gondolkodom.
– A katolikus egyház világszervezet. Ha itthon esetleg nem is érzi a támogatást, csak találna egy paplakot Rómában mondjuk…
– A választási eredmény után sok barátom döntött úgy, hogy külföldre költözik. Megértem őket. Ez nem gazdasági döntés – arról az érzésről szól, hogy nem vagy otthon a saját hazádban, hogy nem bírod elviselni a hangulatot, amely körülvesz. Nem is csak a konkrét gyűlöletkeltést, hanem az állandó feszültséget és megosztottságot, amelyben ez a társadalom a mindennapjait éli. De nekik is azt mondtam: én éltem két évet Rómában és nem tudtam megszokni. Pedig beszélem a nyelvet, szeretem az olaszokat, csodálatos az olasz konyha is – de mindig idegen maradsz. Persze amikor itthon is az vagy, akkor a dilemma igazán létezni kezd. El tudom képzelni, hogy eljön a pillanat, amikor a külföldi otthontalanságom nem lesz akadály, ha azzal megszüntethető az itthoni.
„A kérdés most az: tudok-e úgy élni papként, hogy az ne tegyen tönkre?” (fotó: Válasz Online/Végh László)
– Ha már választás: még a korábbiaknál is jobban szerepelt az MSZP-s Hiszékeny Dezső az angyalföldi választókerületben. Netán kampányoltak neki a templomban?
– Istenem, dehogy! Hiszékeny Dezső? Nem is tudtam, hogy ő a jelölt. Én nem ott szavazok, hanem Budakeszin.
– Ahol Szél Bernadett indult. Vele viszont volt közös képe.
– Összefutottunk a buszon, beszélgettünk és lőttünk egy szelfit. Ennyi volt. Nem szerepeltem a szórólapján, sem kampányrendezvényén.
– Bese Gergő papkolléga viszont echte Fidesz-kampányemberként működött a zugligeti templomban. Van erre valami belső szabályzatuk? Hogy szabad-e pártkampányba beleállniuk papként, s ha igen, mennyire?
– Írott szabályzat erre vonatkozóan nincs. Kimondott-kimondatlan jogszokás van. Eszerint alapvetően nem kampányolunk, de ha mégis, akkor a Fidesz mellett. Egy fényképen szerepeltem egyébként Márki-Zay Péterrel is, ami ennek megfelelően kiverte a biztosítékot a „keresztény-nemzeti oldalon”. Az viszont nem, hogy egyes paptársak egyenesen fideszes szórólapon szerepeltek és ajánlották a jelöltet. Bese Gergő atya kampányrendezvénye sem okozott megütközést. Jobb lenne pedig a tiszta képlet. Vagy az a döntés, hogy kimaradunk a pártpolitikából és egyetlen pap sem buzdít senkinek a támogatására, vagy mindenki támogassa, akit szíve szerint támogat és buzdítson rá, ha kedve tartja. Mondjuk konkrét pártkampányt én akkor sem folytatnék. Pláne nem templomban. Ha Bese Gergő atya egy közösségi házban, reverenda nélkül elmondaná, hogy ő ezért meg ezért támogatja a kormánypártot, nem lenne vele gondom. Templomban, az oltár mellől… Ezt viszont nem tartom szerencsésnek.
– Mit tud mondani azoknak a híveknek, akik fentiek miatt úgy vannak vele, hogy nem lépik át a templom küszöbét?
– Nem buzdítanék arra senkit, hogy ne menjen templomba, de megértem azok fájdalmát, akik most nem tudnak. Nagyon nehéz lehet, főleg olyan helyeken, ahol az adott plébános direkt propagandában utazott.
– Besének volt azért egy jó érve.
– Meleglobbi?
– Nem, azt az ügyet a társa vitte.
– Akkor mi?
– A pénz. Hogy ha az ellenzék nyerne, elapadnának az egyháznak szánt források.
– Halleluja! Bárcsak. Annyira jót tenne az egyháznak! Ez bizony a probléma szíve közepe. Bárkivel vitatkozom kereszténység és politika kapcsolatáról, mindig ezt kapom meg érvként. „De hát kapjuk a pénzt!” Mégis milyen erkölcsiség ez? Milyen evangélium? Hol van a Bibliában, hogy a lopott pénz csak addig lopott, ameddig mi nem kapunk belőle?
Az egyházban márpedig felütötte a fejét ez az erkölcsiség, sajnos. A gyűlöletkeltés nem bűn, ha nem ránk irányul, a hazugság nem hazugság, ha nem rólunk hazudnak. Ez viszont így nem helyes. Hivatásunkból fakadó kötelességünk, hogy a bűnt elítéljük, függetlenül attól, ki követi el. A hazugságnak sincs pártlogója. Van a hazugság és az igazmondás – nekünk utóbbi mellett kellene állnunk mindig. Nem ez a helyzet. Ettől talán nem függetlenül – ahogy Beer Miklós megfogalmazta – már arra is kapunk pénzt, amire nem is kérünk.
– Fel tudná újítani a templomokat perselypénzből?
– Nem erről van szó. A templomaink sok esetben állami kézben vannak, műemlékek, teljesen érthető és jó, ha az állam ad forrást a felújításukra. De az evangéliumot tényleg nem a pénz mozgatja. Nem attól lesz több hívő a templomban, hogy az csilivili. Egyre csökken a hívők száma, a papok száma is. Holott pénz, az most aztán van.
– Nem lehet, hogy a pénz, a pompa igenis kell a túléléshez? Történelmileg is látszik, hogy akkor erős az egyház, ha összenő az állammal, trón és oltár egymást erősíti…
– Hadd legyek most kicsit gőgös katolikus, ha már történelmi távlatokba révedünk. Akkoriban ugyanis az oltár volt fölül. Az egyháznak kellene tehát befolyásolnia a politikát, nem a politikának az egyházat. Ma fordítva ülünk a lovon. Az egyháznak, állítom, nincs szüksége a politikára, sem annak pénzére. Ha összedőlnek a templomok, majd összejövünk házaknál. Úgy kezdtük az egészet.
– Az állami ajándékpénzt ön is megkapta azért?
– Hogyne. Egyszer karácsonykor utaltak majdnem egymilliót minden papnak, így nekem is, de azóta van új megállapodás és havi apanázst is kapunk.
– Miközben az állami alkalmazott tanárok egy-két kósza ígéretet kaptak csak?
– Az állami alkalmazott tanárok? A szintén állami alkalmazott egészségügyi szakdolgozók? Akiknek családjuk van? Nekik minek? Nekünk kell a pénz! Mindig van még egy motor, amit meg lehet venni!
– Cinikus.
– Csupán a helyzet abszurditására igyekszem rávilágítani. A tanárok kiállása egyébként elég gyengére sikerült: visszavonulót fújtak, merthogy kampány van, beérték néhány ígérettel. Hol van a nekik ígért pénz? A mienk, jelentem, megjött: a választás után pittyent az sms. Kezdő pedagógus nettójának nagyságrendje érkezik mostantól havonta. Ezt a hívek sem mind nézik ám jó szemmel. A Szemlélek felmérésében egyébként a majd’ 3000 megkérdezettnek több mint hetven százaléka mondta: zavarja, hogy a kereszténységből politikai termék lett.
Kiállunk a szószékre arról prédikálni, hogy ne lopj, ne hazudj és mások becsületében kárt ne tégy, tíz perccel később, a hirdetéseknél meg arra buzdítjuk a híveket, hogy szavazzanak arra a formációra, amely ezeket látványosan nem tartja be?
– „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené!” A Bibliával bármit alá lehet támasztani, nemde?
– Nem. Az imént idézettek – még egyszer: ne lopj, ne hazudj és mások becsületében kárt ne tégy – nehezen magyarázhatók félre. Márpedig a kormányzati plakáterdő, amelyben az elmúlt hetekben közlekedni voltunk kénytelenek, egyértelműen megsértette ezeket a parancsolatokat.
– Sokak szemében bizonyára egy nagyobb jó érdekében.
– A szemináriumban én azt tanultam, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Nem tehetek rosszat a jónak tételezett cél érdekében. Erre fel szoktam hívni azoknak a paptestvéreimnek a figyelmét is, akiktől ezt megtanultam erkölcstanból, s akik olykor megpróbálnak a lelkemre beszélni.
– Erre ők?
– Néznek rám bociszemekkel.
– Előfordult már az egyháztörténetben, hogy egy papnak elege lett a búcsúcédulákból…
– Nem akarok én Luther Márton lenni! Meg szeretnék maradni az egyházamban. De hadd mondjam már ki, ami az evangéliumban van! Ehhez képest amikor néhány éve egy interjúban elmondtam ugyanezeket a parancsolatokat, hozzátéve, hogy ezek jobb- és baloldaliakra egyaránt vonatkoznak, „odafentről” beállított hozzám valaki azzal, hogy ilyeneket ne nyilatkozzak, mert nem fog az egyház támogatást kapni.
– Az igaz, hogy mára a Magyar Kurírból is ki van tiltva?
– Igen.
– Pedig az egyházi lap főszerkesztője a már említett, plébániáján diakónusként szolgáló Kuzmányi István.
– Nem rajta múlt. Vele nagyon jóban vagyunk. István valóban főszerkesztő, de nem tulajdonos.
– A tulajdonos a Veres András vezette püspöki kar.
– Így van. A helyzet jól mérhető volt most, a Papifrankó megszűnésekor: a teljes magyar sajtó, még a bulvárlapok is beszámoltak róla, az RTL Klub is hívott… Egyedül a katolikus sajtó nem írt egy sort sem. Mintha soha nem is léteztünk volna. Pedig léteztünk, pénz nélkül, minden nélkül, lelkesedésből – és ehhez képest is valódi diskurzusok otthona tudtunk lenni. A Youtube-on még működik, hogy ha érdekes tartalmat készítesz, az terjedni kezdhet magától is.
– Azért a milliárdos Megafon-költések hatását nem tudja ellensúlyozni semmilyen minőségi, de pénzes háttér nélküli tartalom.
– Azt nem. Ami elmond azért sokat a társadalom állapotáról is. Lehet, hogy erős megfogalmazás, de nagyon úgy fest, hogy Magyarországon a szívekben győzött a kommunizmus. Nem vágyunk arra, hogy értelmes vita legyen, pláne fair verseny. Arra vágyunk, hogy legyen valaki, aki megmondja, mit kell gondolni, a rezsi meg legyen alacsony. Bármi áron. A szüleink korosztályának – nagyon úgy néz ki – egyetlen baja volt a kommunizmussal: az, hogy nem ők csinálták. Gond nélkül fogyasztjuk ma is a propagandát, a társadalom nem hördül fel.
– Biztos baj, ha az emberek így gondolkodnak? Legyen alacsony a rezsi, legyen biztonság… Elég érthető vágyak.
– Csakhogy ez ugyanaz, mint a Kádár-rendszer 3,60-as kenyere! Most meg legyen 480 a benzin! Akkor sem tette fel senki a kérdést, hogy vajon jó-e, hogy a kenyér azért tud annyi lenni, mert iszonyatos hiteleket vettünk fel. Amelyeket egyszer majd törleszteni kell. Katasztrófa is lett a vége. Most sem érdekel senkit, hogy a benzin világpiaci ára 700 forint körül van. Mintha még mindig nem esett volna le, hogy nincs ingyenpénz. Elhisszük a nagy vezérnek, hogy megvéd minket a világpiaci áringadozástól is. S ezért tehet bármit cserébe. Holott mindig mi fizetjük meg a végén, sosem a nagy vezérek. A párhuzamok folytathatók: újra úgy működik az ország, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van…
– Kádár azért megengedőbb volt.
– A végén. Az elején nem.
– Kivégzések viszont ma nincsenek.
– Persze. Egy párhuzam sem tökéletes. Az viszont ma is úgy van, hogy ha csak felvetsz valamit, mondjuk azt, hogy nem kellene-e tényleg megvédeni a fiataljainkat, ellenség leszel. Karaktergyilkosságok tehát vannak.
– Öt éve még ön is az identitáspolitikai harcot vívta bibliai alapon, elítélve a homoszexualitást. Mi történt időközben?
– Igaza van, bejártam egy utat, de hadd mondjam azt: erre azért inkább büszke vagyok. Rájöttem, hogy szélmalomharcokat folytatunk. Hadakozunk a meleglobbi ellen, amely lehet, hogy Kanadában veszélyes, és az is lehet, hogy egyszer majd eljut Magyarországra is, és akkor időben be kell zárni a kapukat, de közben olyan égető társadalmi kérdésekről nem beszélünk, amelyek itt és most vannak jelen, a mindennapjainkban. Másrészt mivel valóban beleálltam ebbe a vitába évekkel ezelőtt, ennek következményeként rengeteg meleg emberrel beszéltem. Rá kellett döbbennem, hogy egy dolgot mulasztottam el korábban hangsúlyozni: az empátiát.
Ők ugyanis nem egy csoport, amely a mi keresztény értékeink megsemmisítésére szövetkezett. Ők érző és egymástól is különböző emberi lények, akik abban viszont tőlünk sem különböznek, hogy szeretetre, elfogadásra vágynak, meg arra, hogy otthon érezhessék magukat a hazájukban. Ez ugyanis az ő hazájuk is. Sokáig azzal voltam elfoglalva, hogy tételesen felmondjam az egyház sokat ismételt álláspontját. Azaz azt a részét, amely a bűnről szól. Csakhogy az is tételes, leírt egyházi tanítás, hogy homoszexuális embertársaink felé szeretettel és megértéssel kell fordulnunk! Nem kellett tehát meghasonlanom a hitemben: egyszerűen rádöbbentem, hogy a tanításnak ez a része a lényegi rész, ez lett a hangsúlyosabb – ennek belátásához viszont kellettek a valódi tapasztalatok, beszélgetések.
– A hitében tehát nem hasonlott meg?
– Nem.
– Úgy sem, hogy rájött, milyen mögöttes, nem transzcendens motivációi voltak például a hivatásválasztásnál?
– Úgy sem. Az, hogy voltak ilyen emberi, rejtett motivációim, nem zárja ki, hogy emellett isteni hívás is volt valóban. Engem világéletemben az igazság érdekelt. Bármit meg szabad kérdőjelezni, át szabad gondolni: ha az az igazság, hogy Isten nincs, akkor úgy érdemes élni, annak tudatában. Nem érdemes csak azért ragaszkodni a hithez, mert az esetleg kényelmesebb, vagy mert megszoktuk. Számomra azonban nem kérdőjeleződött meg, hogy van Isten. Továbbra is úgy gondolom, hogy Jézus a katolikus egyházat alapította, amely a legpontosabban közvetíti az ő tanítását. Hogy jelenlegi állapotában az egyház tükrözi-e az alapító szándékait, az vált számomra kérdésessé. Isten léte nem.
– Miről prédikál nagypéntek este? Van üzenete az idei ünnepnek?
– Még nem írtam meg a prédikációt, de igen, van fontos üzenete ennek a nagypénteknek.
– Mégpedig?
– Akik Jézust keresztre feszíttették, azt hitték, hogy ezzel az igaz hitet szolgálják.
(Stumpf András, valaszolnline.hu)
