Ferenc pápa a papoknak: Adjatok teret Jézusnak, ne legyetek klerikalizált pogányok!
Április 14-én, nagycsütörtök délelőttjén a Szentatya több száz pappal és püspökkel együtt mutatta be a krizmaszentelési misét, melynek keretében a papok megújították a szentelésükkor tett ígéreteiket, utána pedig a pápa megáldotta a szent olajokat. Homíliájában a rejtett bálványimádás veszélyére figyelmeztetett. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk:
Az Izajás próféta könyvéből vett olvasmányban, melyet az imént hallottunk, az Úr reményteljes ígéretet tesz, amely közelről érint bennünket: Az Úr papjainak hívnak majd és Istenünk szolgáinak neveznek benneteket. […] Hűségesen megadom nekik bérüket, örök szövetséget kötök velük” (Iz 61,6.8). Kedves testvéreim, a papság kegyelem, nagyon nagy kegyelem, mely elsősorban nem nekünk, hanem a népnek kegyelem; [1] és népünk számára nagy ajándék, hogy az Úr kiválaszt nyájából némelyeket, akiknek az a feladata, hogy mint atyák és pásztorok kizárólag az ő juhaival törődjenek.
Maga az Úr az, aki a papok bérét fizeti: „Hűségesen megadom nekik bérüket” (Iz 61,8). Ő – jól tudjuk – jó fizető, bár vannak sajátosságai, például az, hogy az utolsókat fizeti ki először, és azután az elsőket: ilyen a stílusa.
A Jelenések könyvéből vett szentleckéből pedig megtudhatjuk, milyen bért fizet az Úr. A bér az ő szeretete és bűneink feltétel nélküli megbocsátása a kereszten kiontott vére árán: „Ő szeret minket. Vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,5–6).
Nincs nagyobb bér, mint a Jézussal való barátság. Ne felejtsétek el ezt! Nincs nagyobb béke, mint az ő megbocsátása.
Ezt mindnyájan tudjuk. Nincs nagyobb ár, mint az ő drága vére, és nem engedhetjük, hogy bárki megvesse azt méltatlan magatartásunk miatt.
Ha a szívünkkel olvassuk, kedves paptestvérek, ezek az Úr meghívásai arra, hogy hűségesek legyünk hozzá, hűségesek szövetségéhez, hogy engedjük magunkat szeretni, engedjük, hogy megbocsásson nekünk; meghívások nemcsak magunknak, hanem azért is, hogy tiszta lelkiismerettel szolgálhassuk Isten szent, hűséges népét. Az emberek megérdemlik, sőt szükségük is van rá. Lukács evangéliumából azt hallottuk, hogy miután Jézus felolvasta a nép előtt az Izajás prófétától vett szakaszt, leült, és „minden szem rászegeződött” (Lk 4,20). Ma a Jelenések könyve is a Jézusra szegezett szemekről beszél, a megfeszített és feltámadt Úr ellenállhatatlan vonzásáról, mely arra késztet, hogy imádjuk és felismerjük őt: „Nézzétek, közeledik a felhőkön! Látni fogja őt minden szem, még azok is, akik átszúrták. A föld minden népe veri majd a mellét. Igen. Ámen” (Jel 1,7).
A végső kegyelem az lesz, hogy amikor a feltámadt Úr visszatér, azonnal felismerjük őt: látjuk őt átszúrva, felismerjük, hogy ki ő, és kik vagyunk mi – bűnösök, semmi több.
„Szemünket Jézusra szegezni” olyan kegyelem ez, amelyet papként ápolnunk kell. A nap végén jó, ha az Úrra tekintünk, ő pedig látja a szívünket, azoknak az embereknek a szívével együtt, akikkel találkoztunk. Nem bűneink számbavételéről van szó, hanem egy szeretetteljes szemlélésről, amikor Jézus tekintetével végignézzük a napunkat, hogy így lássuk a nap kegyelmeit, ajándékait, mindazt, amit értünk tett, és hálát adjunk érte. És megmutatjuk neki kísértéseinket is, hogy elismerjük és elutasítsuk őket. Amint látjuk, arról van szó, hogy megértsük, mi tetszik az Úrnak, és mit akar tőlünk itt és most, jelen történelmünkben.
És ha kibírjuk jósággal teli tekintetét, akkor talán arra is kapunk tőle jelzést, hogy megmutassuk neki bálványainkat. Azokat a bálványokat, amelyeket Ráhelhez hasonlóan mi is elrejtettünk köpenyünk redői alá (vö. Ter 31,34–35). Hagyjuk, hogy az Úr ránézzen rejtett bálványainkra – mindnyájunknak vannak ilyenek, mindnyájunknak! És ha hagyjuk, hogy az Úr ránézzen rejtett bálványainkra, ez megerősít bennünket velük szemben, és elveszi a hatalmukat.
Az Úr tekintete ráébreszt bennünket, hogy bennük valójában magunkat dicsőítjük, [2] mert oda, abba a térbe, amelyet úgy élünk meg, mintha kizárólagosan a mienk lenne, az ördög behatol, és egy további nagyon gonosz dolgot művel: nemcsak arra késztet bennünket, hogy a magunk „kedvében járjunk” azáltal, hogy szabad utat engedünk az egyik szenvedélyünknek, vagy egy másiknak hódolunk, hanem arra is rávesz, hogy ezekkel, ezekkel a rejtett bálványokkal helyettesítsük az isteni személyeknek, az Atyának, a Fiúnak és a Léleknek a jelenlétét, akik bennünk lakoznak. Ez valóban megtörténik. Annak ellenére, hogy az ember azt mondja magának, hogy tökéletesen meg tudja különböztetni, mi a bálvány, és ki az Isten, a gyakorlatban elvesszük a helyet a Szentháromságtól, hogy azt az ördögnek adjuk, egyfajta közvetett imádásban: annak az embernek a magatartásával, aki elrejti őt, de folyamatosan hallgatja beszédeit és fogyasztja termékeit, míg a végén egy sarok sem marad Istennek. Mert az ördög ilyen, lassan halad előre. Egy másik alkalommal pedig a „jól nevelt” ördögökről beszéltem, akikről Jézus azt mondja, hogy rosszabbak, mint az, akit kiűzött. Ezek „udvariasak”, csengetnek, bejönnek, és lépésről lépésre birtokba veszik a házat. Óvatosnak kell lennünk, ilyenek a mi bálványaink.
A bálványokban van valami személyes: amikor nem leplezzük le őket, amikor nem hagyjuk, hogy Jézus ráébresszen bennünket, hogy ok nélkül, rossz formában magunkat keressük bennük, és teret engedünk a Gonosznak, hogy behatoljon.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ördög azt követeli, hogy teljesítsük az akaratát és szolgáljuk őt, de nem mindig azt követeli, hogy folyamatosan szolgáljuk és imádjuk őt, nem, jól tud helyezkedni, jó diplomata. Elég, ha időről időre megkapja az imádást, hogy megmutassa, ő a mi igazi urunk, sőt, hogy istennek érezze magát életünkben és szívünkben.
Mindezek előrebocsátásával szeretném megosztani veletek – ebben a krizmaszentelő misében – a rejtett bálványimádás három terét, amelyeken a Gonosz használja a bálványait, hogy megfosszon pásztori hivatásunktól, és apránként elválasszon Jézus, a Lélek és az Atya jótékony és szerető jelenlététől.
A rejtett bálványimádás első tere ott nyílik meg, ahol lelki világiasság van, amely „egy életjavaslat, egy kultúra, a mulandóság kultúrája, a látszat, a smink kultúrája”. [3] Kritériuma a diadalmaskodás, a kereszt nélküli diadalmaskodás. És Jézus imádkozik, hogy az Atya megvédjen bennünket ettől a világias kultúrától.
A kereszt nélküli dicsőségnek ez a kísértése szembemegy az Úr személyével, szembemegy Jézussal, aki megalázza magát a megtestesülésben, és aki az ellentmondás jeleként az egyetlen orvosság minden bálvány ellen.
Szegénynek lenni a szegény Krisztussal, és „mert Krisztus a szegénységet választotta” – ez a Szeretet logikája, és nem más. A mai evangéliumi szakaszban azt látjuk, ahogy az Úr elmegy az ő szerény kápolnájába, az ő kis falujába, ahol egész életét töltötte, hogy meghirdesse ugyanazt, amit majd a történelem végén is fog, amikor eljön dicsőségében, angyaloktól körülvéve. És szemünknek Krisztusra kell szegeződnie, Jézus velem való történetének ebben a pillanatában és ezen a helyén, ahogy majd akkor is. A saját dicsőség keresésének világiassága megfoszt bennünket az alázatos és megalázott Jézus jelenlététől, a mindenkihez közel lévő Úrtól, Krisztustól, aki együtt szenved mindazokkal, akik szenvednek, akit imád a mi népünk, aki tudja, kik az igazi barátai. Egy világias pap nem más, mint egy klerikalizált pogány. Egy világias pap nem más, mint egy klerikalizált pogány!
A rejtett bálványimádás egy másik tere oda ereszti gyökereit, ahol a számok pragmatizmusának adnak elsőbbséget. Azokat, akiknek ilyen rejtett bálványuk van, a statisztikák iránti szeretetükről lehet felismerni, amelyek képesek kitörölni minden személyes vonást a vitából, és a többségnek képesek elsőbbséget adni, mely végső soron a megkülönböztetés kritériumává válik. Ez rossz! Nem lehet ez az egyetlen út, és nem lehet ez az egyetlen kritérium Krisztus Egyházában. Az embereket nem lehet „megszámozni”, és Isten nem „méricskével” adja a Lelket (vö. Jn 3,34). Ebben a számok iránti rajongásban valójában önmagunkat keressük, és örömünket leljük ebben a felügyeletben, melyet ez a logika biztosít számunkra, amelyet nem érdekelnek az arcok, és amely nem a szeretet logikája; a számokat szereti!
A nagy szentek egyik jellemzője az, hogy tudnak hátralépni, hogy minden teret Istennek adjanak. Ez a visszahúzódás, ez a magunkról való megfeledkezés és ez a mindenkitől elfeledettnek lenni szándékozás a Lélek jellegzetessége, akinek nincs saját képe, egyszerűen azért, mert ő a teljes szeretet, aki a Fiú képmását és benne az Atya képmását ragyogtatja fel.
Az ő személyének helyettesítése – aki már önmagában is szeret „nem látszani”, hiszen nincs képe – az, amire a számok bálványa törekszik, mely azt akarja, hogy minden „megjelenjen”, jóllehet elvontan és a számok szintjén, „megtestesülés” nélkül.
A rejtett bálványimádás harmadik tere, mely az előzőhöz kapcsolódik, a funkcionalizmussal nyílik meg: az a csábító szféra, amelyben sokan „az út helyett inkább az útitervért lelkesednek”. A funkcionalista mentalitás nem tűri a misztériumot, hatékonyságra törekszik. Ez a bálvány lépésről lépésre felváltja bennünk az Atya jelenlétét. Az első bálvány helyettesíti a Fiú jelenlétét, a második bálvány a Lélek jelenlétét, ez a harmadik pedig az Atyáét.
Atyánk a Teremtő, de nem olyan, aki pusztán „működteti” a dolgokat, hanem olyan, aki Atyaként gyengéden „teremt”, törődik teremtményeivel, és azon munkálkodik, hogy az ember szabadabbá váljon.
A funkcionalista nem tud örülni a kegyelmeknek, amelyeket a Lélek áraszt népére, és amelyekből ő maga is „táplálkozhatna”, mint bérért dolgozó munkás. A funkcionálisan gondolkodó papnak megvan a saját tápláléka, ez az egója. A funkcionalizmusban félretesszük az Atya imádását életünk kis és nagy dolgaiban, és programjaink hatékonyságában leljük örömünket. Ahogy Dávid tette, amikor a sátán kísértésére ragaszkodott a népszámlálás elvégzéséhez (vö. 1Krón 21,1). Ezek az útvonal tervének szerelmesei, az út tervéé, és nem az úté.
A rejtett bálványimádás e két utóbbi területén (a számok pragmatizmusa és a funkcionalizmus) a reményt, mely az Istennel való találkozás tere, az empirikus visszacsatolással helyettesítjük. Ez a pásztor kérkedő magatartása, mely szétzilálja a nép Istennel való egységét, és egy új, számokon és programokon alapuló bálványt farag: ez az „én hatalmam, a mi hatalmunk” bálványa; [4] a mi programunk, a mi számaink, a mi pasztorális terveink stb. Ezeknek a bálványoknak az elrejtése (Ráhel magatartásával) és a leleplezésükre való képtelenség a mindennapi életünkben árt papi szövetségünk hűségének, és gyengíti személyes kapcsolatunkat az Úrral. „De mit akar ez a püspök, aki ahelyett, hogy Jézusról beszélne, a bálványokról beszél ma?” Valaki ezt gondolhatja…
Kedves testvéreim, Jézus az egyetlen út ahhoz, hogy ne tévedjünk abban, amit érzünk, és amire szívünk vezet bennünket…
Ő az egyetlen út ahhoz, hogy ítélőképességünk helyes legyen, ha mindennap szembesülünk vele, mintha ma is leülne a plébániatemplomunkban, és azt mondaná, hogy ma beteljesedett mindaz, amit hallottunk. Jézus Krisztus, mivel ő az ellentmondás jele – ami nem mindig valami véres vagy durva dolog, hiszen az irgalmasság is az ellentmondás jele, és még inkább a gyengédség –, Jézus Krisztus teszi lehetővé, hogy ezek a bálványok lelepleződjenek, hogy jelenlétük, gyökereik és működésük láthatóvá váljon, és így az Úr elpusztíthassa őket. Ez tehát a javaslat: adjunk teret, hogy az Úr elpusztíthassa ezeket a rejtett bálványokat! És emlékeznünk kell rájuk, figyelnünk kell rájuk, hogy ne nőjjön ki újra ezeknek a bálványoknak a konkolya, melyeket el tudtunk rejteni szívünk redőiben.
Azzal szeretném befejezni, hogy kérem Szent Józsefet, a legtisztább és rejtett bálványoktól mentes atyát, hogy szabadítson meg bennünket minden birtoklási vágytól, mert ez, a birtoklási vágy az a termékeny talaj, amelyen ezek a bálványok növekszenek. És szerezze meg számunkra azt a kegyelmet is, hogy ne adjuk fel a bálványok felismerésének nehéz feladatát, amelyeket oly gyakran elrejtünk, vagy amelyek oly gyakran elrejtőznek. És azt is kérjük Szent Józseftől – ahol bizonytalanok vagyunk abban, hogyan tehetnénk jobban a dolgokat –, hogy járjon közben értünk, hogy a Lélek megvilágítsa ítélőképességünket, ahogyan megvilágosította az övét is, amikor megkísértette ő annak gondolata, hogy „titokban” (lathra) bocsássa el Máriát, hogy nemes szívvel tudjuk alárendelni a szeretetnek azt, amit a törvényből tanultunk. [5]
JEGYZETEK
[1] Mert a szolgálati papság a közös papság szolgálatában áll. Az Úr kiválasztott egyeseket, hogy „Krisztus nevében az emberek javára hivatalos formában gyakorolják a papi hivatalt” (II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis határozat, 2; vö. Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 10). „A szent hatalommal felruházott szolgálattevők testvéreiknek szolgálnak” (Lumen gentium, 18).
[2] Vö. Katekézis az általános kihallgatáson, 2018. augusztus 1.
[3] Homília a Szent Márta-házban tartott misén, 2020. május 16.
[4] Jorge M. Bergoglio: Meditaciones para religiosos [Elmélkedések szerzeteseknek], Bilbao, Mensajero, 2014, 145.
[5] Vö. Patris corde apostoli levél, 4. pont, 18. jegyzet.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
