Ferenc pápa: „Krisztus ma bennük van keresztre szegezve!”
Április 10-én délelőtt a Szentatya a Szent Péter téren mutatta be a pálmaágakkal megrendezett bevonulási körmenet miatt különösen ünnepélyes virágvasárnapi szentmisét, mintegy hatvanötezer hívő jelenlétében. A járványhelyzet miatt két év után ez volt az első alkalom, hogy Ferenc pápa ismét szentmisét ünnepelt a Szent Péter téren összesereglett hívekkel. A Szentatya beszédében azt kérte, hogy tanuljuk el Jézus magatartását, és imádkozzunk azokért, akik erőszakosan bánnak másokkal. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
A Golgotán két gondolkodásmód ütközik össze. Az evangéliumban ugyanis a megfeszített Jézus szavai szemben állnak megfeszítőinek szavaival. Utóbbiak egy refrént ismételgetnek: „Szabadítsd meg magad!” A vezetők azt mondják: „Mentse meg magát, ha ő a Messiás, Isten választottja” (Lk 23,35). A katonák megismétlik: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad” (Lk 23,37). Végül az egyik gonosztevő is, aki ezeket hallotta, megismétli: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg magad!” (Lk 23,39). Mentsd meg magad, törődj magaddal, gondolj magadra; ne másokra, hanem csak a saját egészségedre, a saját sikeredre, a saját érdekeidre; a birtoklásra, a hatalomra, a megjelenésre!
Mentsd meg magad: ez a refrénje az Urat megfeszítő emberiségnek.
Gondolkodjunk el ezen!
De az én gondolkodásmódja szemben áll Isten gondolkodásmódjával; a mentsd magad összeütközik az önmagát felajánló Megváltóval. A mai evangéliumban a Golgotán Jézus is megszólal háromszor, akárcsak ellenfelei (vö. Lk 23,34.43.46). De egyszer sem követel magának semmit, sőt, nem is védi, nem is igazolja magát. Az Atyához imádkozik, és irgalmat kínál a bűnbánó latornak.
Különösen az egyik mondata jelzi a különbséget a mentsd meg magad-hoz képest: „Atyám, bocsáss meg nekik” (Lk 23,34).
Időzzünk el ezeknél a szavaknál! Mikor mondja őket az Úr? Egy sajátos időpontban: a keresztre feszítés közben, amikor érzi, hogy a szögek átszúrják a csuklóját és a lábát. Próbáljuk meg elképzelni, milyen rettenetes fájdalmat okozott ez neki. Ott, a kínszenvedés legnagyobb fizikai fájdalmában Krisztus bocsánatot kér azoknak, akik átszúrják a testét. Ilyenkor az ember csak saját haragja és szenvedése miatt kiáltana; ezzel szemben Jézus azt mondja: Atyám, bocsáss meg nekik! A többi vértanúval ellentétben, akikről a Biblia beszél (vö. 2Makk 7,18–19), ő nem korholja a hóhérokat, és nem fenyeget büntetéssel Isten nevében, hanem imádkozik a gonoszokért.
A megaláztatás akasztófáján növeli szerető odaadását, és az megbocsátássá válik.
Testvéreim, nővéreim, gondoljunk arra, hogy Isten ugyanígy tesz velünk: amikor fájdalmat okozunk neki tetteinkkel, ő szenved, de csak egyetlen vágya van: hogy megbocsáthasson nekünk. Hogy erre ráébredjünk, nézzünk a Megfeszítettre! Az ő sebeiből, a szögeink által nyitott fájdalmas sebhelyekből árad a megbocsátás. Nézzünk a kereszten fekvő Jézusra, és gondoljunk arra, hogy sosem kaptunk ennél szebb szavakat: Atyám, bocsáss meg nekik!
Nézzünk a kereszten fekvő Jézusra, és lássuk meg, hogy sosem néztek ránk gyengédebb és könyörületesebb tekintettel!
Nézzünk a kereszten fekvő Jézusra, és döbbenjünk rá, hogy sosem kaptunk szeretőbb ölelést! Nézzünk a Megfeszítettre, és mondjuk: „Köszönöm, Jézusom, hogy te mindig szeretsz engem, és megbocsátasz nekem, még akkor is, amikor én nehezen tudom szeretni magamat, és nehezen tudok megbocsátani magamnak!”
Ott, a keresztre feszítés közben, a legfájdalmasabb pillanatokban Jézus megéli az ő legnehezebb parancsát: az ellenség szeretetét. Gondoljunk valakire, aki megsértett, megbántott bennünket, aki csalódást okozott nekünk; valakire, aki feldühített, aki nem értett meg bennünket, vagy nem adott jó példát. Milyen sok időt szánunk arra, hogy visszagondoljunk azokra, akik megbántottak bennünket! Ahogyan arra is, hogy magunkba forduljunk, és nyalogassuk a sebeinket, amelyeket másoktól, az élettől, a történelemtől kaptunk! Jézus ma arra tanít, hogy ne maradjunk ott, hanem álljunk ellen.
Törjük meg a rossz és a bánkódás ördögi körét. Az élet szögeire szeretettel, a gyűlölet ütéseire a megbocsátás simogatásával válaszoljunk.
De vajon mi, Jézus tanítványai, a Mestert követjük, vagy saját neheztelő ösztönünket? Ezt a kérdést kell feltennünk magunknak: a Mestert követjük vagy neheztelő ösztönünket? Ha ellenőrizni akarjuk, hogy Krisztushoz tartozunk-e, nézzük meg, hogyan viselkedünk azokkal, akik megbántottak bennünket. Az Úr azt kéri tőlünk, hogy ne úgy válaszoljunk, ahogy épp kedvünk támad, vagy ahogy mindenki más, hanem ahogyan ő cselekszik velünk. Azt kéri, hogy szakítsuk meg annak körét, hogy „szeretlek, ha te is szeretsz engem; barátod vagyok, ha te is a barátom vagy; segítlek, ha te is segítesz engem”. Nem! Könyörület és irgalom mindenki iránt, mert Isten mindenkiben gyermekét látja.
Ő nem oszt minket jókra és rosszakra, barátokra és ellenségekre. Mi vagyunk azok, akik ezt tesszük, és ezzel fájdalmat okozunk neki.
Számára mindannyian szeretett gyermekek vagyunk, akiket szeretne átölelni, és akiknek szeretne megbocsátani. Így van ez annál a lakodalmi meghívásnál is, amikor az az úr a fia lakodalmára kiküldi szolgáit az útkereszteződésekre, és azt mondja nekik: „Hozzatok el mindenkit, fehéreket és feketéket, jókat és rosszakat egyaránt, egészségeseket és betegeket, mindenkit!” (vö. Mt 22,9–10). Jézus szeretete mindenkinek szól, ebben nincsenek kiváltságok. Mindenkinek! Mindannyiunk kiváltsága, hogy szeretve vagyunk, hogy megbocsátást kapunk.
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! Az evangélium kiemeli, hogy Jézus „mondogatta” ezt (Lk 23,34): vagyis nem egyszer s mindenkorra mondta ki a keresztre feszítés perceiben, hanem ezekkel a szavakkal az ajkán és szívében töltötte az órákat a kereszten. Isten nem fárad bele a megbocsátásba. Ezt
meg kell értenünk, de nemcsak az eszünkkel, hanem a szívünkkel: Isten nem fárad bele a megbocsátásba, mi vagyunk azok, akik belefáradunk abba, hogy bocsánatot kérjünk tőle, de ő sosem fárad bele a megbocsátásba.
Ő nem olyan, hogy egy bizonyos pontig tűr, de aztán meggondolja magát, ahogy mi hajlamosak vagyunk viselkedni. Jézus – ezt tanítja nekünk Lukács evangéliuma – azért jött a világba, hogy elhozza bűneink bocsánatát (vö. Lk 1,77), és végül pontos utasítást adott: mindenkinek hirdessük, az ő nevében, a bűnök bocsánatát (vö. Lk 24,47). Testvéreim és nővéreim, ne fáradjunk bele Isten megbocsátásába: mi, papok, ne fáradjunk bele kiszolgáltatni, a keresztények pedig befogadni azt és tanúságot tennie róla. Ne fáradjunk bele Isten megbocsátásába!
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! Még egy dolgot jegyezzünk meg. Jézus nemcsak könyörög a bocsánatért, hanem meg is indokolja: bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek. Hogyhogy nem tudják? A keresztre feszítői előre kitervelték a megölését, megszervezték az elfogását, a tárgyalásokat, és most itt vannak a Golgotán, hogy tanúi legyenek halálának. Krisztus mégis mentegeti ezeket az erőszakos embereket: mert nem tudják. Jézus így viselkedik velünk: védőügyvédünkként lép fel. Nem ellenünk lép fel, hanem értünk, a bűneink ellen. Érdekes érvet használ: mert nem tudják, a szívnek arra a tudatlanságára utal, amely mindannyiunkban, bűnösökben megvan. Amikor erőszakot alkalmazunk, akkor már semmit sem tudunk Istenről, aki Atya, sem a többi emberről, akik testvéreink.
Elfelejtjük, mi végett vagyunk a világon, és odáig süllyedünk, hogy abszurd kegyetlenségeket követünk el.
Ezt látjuk a háború őrületében, ahol Krisztust ismét keresztre feszítik. Igen, Krisztus ismét keresztre van szegezve az anyákban, akik férjük és gyermekeik igazságtalan halálát gyászolják. Keresztre van szegezve azokban, akik gyermekükkel a karjukon menekülnek a bombák elől. Keresztre van szegezve a magára hagyott öregekben, a jövőtől megfosztott fiatalokban, a testvéreik megölésére küldött katonákban.
Krisztus ma bennük van keresztre szegezve!
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek! Sokan hallják ezt a hallatlan mondatot, de csak egy ember fogadja el. Ő egy gonosztevő, akit Jézus mellett feszítettek keresztre. Azt gondolhatjuk, hogy Krisztus irgalma felébresztette benne az utolsó reményt, és arra késztette, hogy kimondja ezeket a szavakat: „Jézus, emlékezz meg rólam” (Lk 23,42). Mintha azt mondaná: „Mindenki elfelejtett engem, de te azokra is gondolsz, akik keresztre feszítenek. Akkor nálad nekem is van helyem.” A bűnbánó lator befogadja Istent, miközben élete véget ér, és így élete újrakezdődik; a világ poklában a paradicsomot látja megnyílni: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Ilyen hát Isten megbocsátásának a csodája, amely egy halálra ítélt ember utolsó kérését a történelem első szentté avatásává változtatja.
Testvéreim, nővéreim, ezen a héten fogadjuk be annak bizonyosságát, hogy Isten minden bűnt meg tud bocsátani! Isten mindenkinek megbocsát, minden eltávolodást meg tud bocsátani, minden sírást tánccá tud változtatni (vö. Zsolt 30,12). Fogadjuk be annak bizonyosságát, hogy
Krisztusnál mindig van hely mindenki számára; hogy Jézusnál sosincs vége, sosem késő! Istennel mindig visszatérhetünk az életbe.
Bátorság, haladjunk húsvét felé az ő megbocsátásával! Mert Krisztus szüntelenül közbenjár értünk az Atyánál (vö. Zsid 7,25), és látva a mi erőszakos világunkat, a mi sebzett világunkat nem fárad bele annak ismételgetésébe – és mi is ismételgessük ezt a szívünkben, csendben –, hogy Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
