Ferenc pápa: Az Egyház öröme az evangelizálás!
Április 2-án délután a Szentatya katamaránon érkezett Gozo szigetére, és imatalálkozón vett részt a Ta’ Pinu nemzeti kegyhelyen mintegy háromezer hívő jelenlétében. A szertartás kezdetén aranyrózsát ajándékozott a mennybe fölvett Szűzanya kegyképének, és háromszor elimádkozta az üdvözlégyet. Homíliáját a hívők tanúságtétele, a helyi püspök köszöntése és az evangélium felolvasása után mondta el. Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Jézus keresztje mellett ott áll Mária és János. Az Anya, aki világra hozta Isten Fiát, most fiának halálát gyászolja, miközben sötétség borítja be a világot; a szeretett tanítvány, aki mindent elhagyott, hogy kövesse őt, most a megfeszített Mester lábainál áll. Úgy tűnik, minden elveszett, úgy tűnik, mindennek örökre vége. Jézus pedig, miközben magára veszi az emberiség sebeit, így imádkozik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34). Ez a mi imánk is az élet szenvedéssel teli perceiben; ez az az ima, amely nap mint nap felemelkedik Istenhez a szívetekből, Sandi és Domenico: köszönöm kitartó szereteteteket, köszönöm hitetek tanúságtételét!
Jézus órája – mely János evangéliumában a kereszthalál órája – mégsem a történelem vége, hanem egy új élet kezdete. A keresztnél ugyanis Krisztus irgalmas szeretetét szemléljük, aki kitárja felénk karjait, és halála által megnyitja számunkra az örök élet örömét. A vég órájából egy kezdődő élet tárul fel; a halálnak attól az órájától egy másik, egy élettel teli óra kezdődik: a születő Egyház ideje. Abból az eredeti sejtből az Úr egy olyan népet fog összegyűjteni, amely folytatja majd a történelem rögös útjainak bejárását, szívében hordozva a Lélek vigasztalását, amellyel letörli az emberiség könnyeit.
Testvéreim és nővéreim, itt, a Ta’ Pinu kegyhelyen együtt elmélkedhetünk arról az új kezdetről, amely Jézus órájából fakad. A ma látható pompás épület előtt itt is csak egy romos állapotban lévő kis kápolna állt. Elrendelték a bontását: úgy tűnt, itt a vég. De az események sorozata megváltoztatta a dolgok menetét, mintha az Úr azt akarta volna mondani ennek a népnek: „Nem neveznek téged többé elhagyatottnak, és földedet sem nevezik többé pusztaságnak, hanem »Gyönyörűségem« lesz a neved, földedé pedig »Menyasszony«” (Iz 62,4). Az a templomocska nemzeti kegyhellyé, zarándokok célpontjává és új élet forrásává vált. Emlékeztettél bennünket erre, Jennifer:
itt sokan bízzák szenvedéseiket és örömeiket a Szűzanyára, és mindenki befogadottnak érzi magát.
Ide zarándokolt Szent II. János Pál is, halálának épp ma van az évfordulója. Olyan hely ez, amely elveszettnek tűnt, most viszont hitet és reményt ébreszt Isten népében.
Ennek fényében próbáljuk megragadni Jézus órájának, az üdvösség órájának hozzánk is intézett felhívását. Azt mondja nekünk, hogy hitünknek és a közösség küldetésének megújítása érdekében vissza kell térnünk ahhoz a kezdethez, a születő Egyházhoz, amelyet a keresztnél látunk Máriában és Jánosban. De mit jelent visszatérni ahhoz a kezdethez? Mit jelent visszatérni az eredethez?
Először is azt jelenti, hogy újra felfedezzük a hit lényegét. A kezdetek Egyházához való visszatérés nem hátratekintést jelent, hogy az első keresztény közösség egyházi modelljét lemásoljuk. Nem „ugorhatjuk át a történelmet”, mintha az Úr nem beszélt volna és nem művelt volna nagy dolgokat az Egyház életében a későbbi évszázadokban is. Nem jelenti azt sem, hogy túlzottan idealisták lennénk, és azt képzelnénk, hogy abban a közösségben nem voltak nehézségek; épp ellenkezőleg, azt olvassuk, hogy a tanítványok vitatkoztak, sőt, veszekedtek is egymással, és hogy nem mindig értették az Úr tanításait. A gyökerekhez való visszatérés inkább azt jelenti, hogy visszanyerjük az első keresztény közösség lelkületét, vagyis
visszatérünk a középponthoz és újra felfedezzük a hit középpontját: a Jézussal való kapcsolatot és az ő evangéliumának hirdetését az egész világnak. Ez a legfontosabb! Ez az Egyház öröme: az evangelizálás!
Azt látjuk ugyanis, hogy Jézus halálának órája után az első tanítványok, mint Mária Magdolna és János, miután látták az üres sírt, időt nem vesztegetve, szívükben kitörő örömmel szaladnak, hogy hirdessék a feltámadás örömhírét. A keserves sírás a keresztnél az örömhír hirdetésének ujjongásává változik. Az apostolokra is gondolok, akikről meg van írva: „Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus” (ApCsel 5,42). Jézus tanítványainak nem a közösség és a szolgálattevők presztízse, nem a társadalmi befolyás, nem az istentisztelet kifinomultsága volt a fő szempontja. Nem. Ami mozgatta őket, az Krisztus evangéliumának a hirdetése és a róla való tanúságtétel volt (vö. Róm 1,1), mert az Egyház öröme az evangelizálás.
Testvéreim és nővéreim, a máltai egyház értékes történelemmel dicsekedhet, melyből nagy lelki és lelkipásztori gazdagságot meríthetünk. Az Egyház élete azonban – sose feledjük – sosem csupán „múltbeli történelem, melyre emlékezni kell”, hanem „nagy jövő, melyet építeni kell”, tanulékonyan követve Isten terveit. Nem elég, ha a hitünk átörökített szokásokból, ünnepélyes szertartásokból, szép népünnepélyekből, erős és megható élményekből áll; olyan hitre van szükségünk, amelynek alapja a Krisztussal való személyes találkozásban, igéjének mindennapi hallgatásában, az Egyház életében való tevékeny részvételben, a népi jámborság lelkületében van, és benne újul meg.
A hit válsága, a vallásgyakorlás apátiája, különösen a világjárvány után, és sok fiatal közömbössége Isten jelenléte iránt – nem olyan kérdések, amelyeket „meg kellene édesítenünk”, azt gondolva, hogy összességében még mindig megvan egy bizonyos vallásos szellem. Nem! Néha ugyanis előfordul, hogy a külső állványzat ugyan vallásos, de a mögött az öltözék mögött a hit elöregszik. A vallásos öltözékek elegáns ruhatára ugyanis nem mindig felel meg az evangelizáció dinamizmusa által éltetett, eleven hitnek.
Ébernek kell lennünk, hogy a vallási gyakorlatok ne merüljenek ki a múlt repertoárjának ismétlésében, hanem élő, nyitott hitet fejezzenek ki, mely az evangélium örömét terjeszti, mert az Egyház öröme az evangelizálás.
Tudom, hogy a szinóduson keresztül megújulási folyamatba kezdtetek, és köszönöm nektek ezt az utat. Testvéreim, nővéreim, itt az óra, hogy visszatérjünk ahhoz a kezdethez, a kereszt alatt, az első keresztény közösségre nézve.
Olyan Egyháznak kell lennünk, amelynek a Jézussal való barátság és az ő evangéliumának hirdetése a fontos, nem pedig az, hogy teret nyerjen és figyelmet kapjon;
olyan egyháznak kell lennünk, amelynek középpontjában a tanúságtétel áll, nem pedig valamilyen vallási szokás; olyan egyháznak kell lennünk, amely az evangélium égő lámpásával ki akar menni, hogy mindenkivel találkozzon, és nem egy zárt közösség akar lenni. Ne féljetek – akár kockázatot is vállalva – új, az életet valóban megszólító evangelizációs és igehirdetési utakra lépni, ahogyan azt már most is teszitek, mert az Egyház öröme az evangelizálás.
Nézzünk újra az eredetre, Máriára és Jánosra a kereszt alatt. Az Egyház forrásainál azt látjuk, hogy ők egymásra bízzák magukat. Az Úr ugyanis egymás gondjaira bízza őket: Jánost Máriára, Máriát pedig Jánosra, így „attól az órától kezdve magához fogadta a tanítvány” (Jn 19,27).
A kezdetekhez való visszatérés azt is jelenti, hogy fejlesztjük a befogadás művészetét.
Jézusnak a keresztről elhangzó utolsó szavai közül az édesanyjához és Jánoshoz intézett szavai arra buzdítanak bennünket, hogy a befogadást tegyük a tanítványság örökös stílusává. Nem egyszerű könyörületes gesztus volt ugyanis az, hogy Jézus Jánosra bízta édesanyját, hogy halála után ne legyen egyedül, hanem konkrét útmutatás arra, hogy miként kell megélni a legfőbb parancsolatot, a szeretet parancsát. Isten tisztelete a testvérhez való közelségen keresztül valósul meg.
Milyen fontos az Egyházban az egymás iránti szeretet és felebarátunk befogadása! Az Úr erre emlékeztet bennünket a kereszt óráján, Mária és János kölcsönös befogadásában, arra buzdítva minden idők keresztény közösségét, hogy ne veszítse el ezt a prioritást. „Íme, a te fiad”, „íme, a te anyád” (Jn 19, 26.27); olyan, mintha azt mondaná: ugyanaz a vér váltott meg benneteket, egy család vagytok, tehát fogadjátok be egymást, szeressétek egymást, gyógyítsátok egymás sebeit! Gyanakvás nélkül, megosztottság nélkül, pletyka, fecsegés és bizalmatlanság nélkül. Testvéreim és nővéreim, csináljatok „szinódust”, vagyis „járjatok együtt”! Mert Isten ott van jelen, ahol a szeretet uralkodik!
Kedves barátaim, egymás befogadása – nem puszta formalitásból, hanem Krisztus nevében – állandó kihívás. Mindenekelőtt egyházi kapcsolataink számára kihívás, mert küldetésünk akkor lesz gyümölcsöző, ha barátságban és testvéri közösségben dolgozunk. Ti két gyönyörű közösség vagytok, Málta és Gozo – nem tudom, melyik a fontosabb, vagy melyik az első –: ahogyan Mária és János is ketten voltak! Jézus szavai a kereszten legyenek vezérlő csillagaitok, hogy befogadjátok egymást, családias közelségbe kerüljetek egymással és közösségben dolgozzatok! És mindig haladjatok előre az evangelizálással, mert az Egyház öröme az evangelizálás.
De a befogadás egyben annak lakmuszpapírja is, hogy az Egyházat mennyire hatja át az evangélium szelleme. Mária és János nem az imaterem meleg menedékében fogadják be egymást, hanem a keresztnél, azon a sötét helyen, ahol az embereket gonosztevőként elítélték és keresztre feszítették.
Mi sem fogadhatjuk be egymást pusztán magunk között, gyönyörű templomaink árnyékában, miközben odakint oly sok testvérünk és nővérünk szenved és feszíttetik meg a fájdalom, a nyomor, a szegénység és az erőszak által.
Ti döntő fontosságú földrajzi helyzetben vagytok, mely a Földközi-tengerre néz, mint vonzó pólus és a megmenekülés kikötője sok ember számára, akiket az élet viharai sodornak, és akik különböző okokból partjaitokhoz érkeznek. Ezeknek a szegény embereknek az arcán keresztül maga Krisztus mutatkozik be nektek. Ezt tapasztalta Pál apostol is, akit egy szörnyű hajótörés után melegen fogadtak elődeitek. Az Apostolok cselekedetei azt írja: „Mivel esni kezdett és hideg volt, [a helybeliek] tüzet raktak, és mindannyiunkat szívesen fogadtak” (ApCsel 28,2).
Ez az az evangélium, amelyet meg kell élnünk: befogadni, jártasak lenni az emberségben, meggyújtani a gyengédség tüzeit, amikor az élet hidege borul a szenvedőkre. És ebben az esetben is valami fontos dolog született egy drámai tapasztalatból, mert Pál hirdette és terjesztette az evangéliumot, és később sok igehirdető, prédikátor, pap és misszionárius követte az ő nyomdokait, akiket a Szentlélek indított evangelizálni, hogy továbbvigyék az Egyház örömét, az evangelizálást. Szeretnék külön köszönetet mondani nekik, az evangelizátoroknak: a sok máltai misszionáriusnak, akik az egész világon terjesztik az evangélium örömét, a sok papnak, a szerzetesnőknek és a szerzeteseknek és mindnyájatoknak. Ahogy püspökötök, Teuma püspök úr mondta, kis sziget vagytok, de nagy szívvel. Kincs vagytok az Egyházban és az Egyház számára! Még egyszer elmondom: Kincs vagytok az Egyházban és az Egyház számára! Ahhoz, hogy megőrizzük ezt a kincset, vissza kell térni a kereszténység lényegéhez: Isten szeretetéhez, örömünk mozgatórugójához, mely arra késztet bennünket, hogy elinduljunk és bejárjuk a világ útjait; és
felebarátunk befogadásához, ami a legegyszerűbb és legszebb tanúságtételünk a világban.
Az Úr kísérjen benneteket ezen az úton, és a Boldogságos Szűz vezessen benneteket! Ő, aki arra kért bennünket, hogy imádkozzunk három üdvözlégyet, hogy emlékeztessen bennünket az ő anyai szívére, lobbantsa lángra bennünk, gyermekeiben a küldetés tüzét és az egymásról való gondoskodás vágyát! A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen benneteket az evangelizációban!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír
