Az elkényeztetett gyerek jellemzői
És mégis hogyan döntsük el, hogy egy gyerek erősen el van kényeztetve, vagy csak rossz napja van, vagy egyszerűen csak hibákat vét? Van erre néhány egyértelmű jel, amiből ki tudunk indulni, és ezek RENDSZERES ismétlődésénél már van okunk azt feltételezni, hogy az adott gyerek alaposan el van kényeztetve.
1. Köszönés
A kisgyerekek kb. óvodás korban még kicsit tartanak a köszönéstől, zavarba jönnek tőle, de egy-két év alatt megszokják és szépen csinálják. Legalábbis azok, akiktől ezt elvárja a környezete. Aki felé nincs ilyen elvárás megfogalmazva (más néven az elkényeztetettek), azok nem fognak köszönni, vagy nem úgy, ahogy illene. Ha például a gyerekünkkel megyünk az utcán és szembejön egy ismerős gyerek, akkor az valószínűleg köszönni fog a mi gyerekünknek - nekünk felnőtteknek viszont érdekes módon NEM! Mintha ott sem lennénk!
Hogyan reagál a szülő? Egy idő után belefárad, hogy mindig köszönésre buzdítsa a gyerekét, hiszen ki szereti papagáj módjára mindig ugyanazt ismételgetni? Senki, hiszen az nagyon fárasztó, sok időt vesz igénybe, és nem is hoz gyors eredményt. Ezért inkább abbahagyják a szülők, és egy idő múlva már fel sem tűnik nekik, hogy a gyerekük egy alapvető illemszabályt nem tart be. Mondhatjuk, hogy a köszönés kis dolog. Ez igaz, viszont éppen az ilyen kisebb dolgok azok, ahol a szabályokat megtanulják a gyerekek: Anyám azt mondta, hogy köszönjek, tehát ez a kötelességem. Ennek így kellene működnie, de mivel nem ez a gyakorlat, ezért a gyerek kezdi maga mögött hagyni a kötelességeit, ami viszont már messzire vezet.
2. A felnőttek eszközök, szolgáltatók, esetleg szolgák
Ugyanezek a gyerekek észre sem veszik azokat a helyzeteket, ahol tiszteletet kellene adni (pl. köszönni, átadni a helyet, stb.). De ha szükségük van valamire, akkor azonnal tudják, hogy hozzánk kell fordulni. Aztán ha már nem kell a felnőtt segítsége, a gyerek visszavált az "átnézek rajtad" dimenzióba. Vagyis ha kell valami, akkor eszközként használják a felnőtteket. De ez nem jelenti azt, hogy utána ezt megköszönnék. Talán durva példa, de úgy viselkednek a felnőttekkel, mint a saját szolgáikkal: ha kell valami, akkor használják a szolgáltatásokat, de ha nem kell, akkor a felnőtt mintha megszűnne létezni.
Hogyan reagál a szülő? Nagyon meglepő a reakció, de általában örül, hiszen segíthet a gyereknek. Az elkényeztetés hátterében ugyanis sokszor az attól való félelem áll, hogy ők szülőként hamarosan elveszítik a fontosságukat. Ezért örülnek minden kis feladatnak, hiszen az azt mutatja, hogy ők még fontosak, és kellenek a gyereknek. Akkor is, ha már csak büfés vagy ruhatáros, esetleg pénzautomata feladatkörökre használják őket.
A gyerekeknek itt sem szól senki, hogy ez nincs így jól, sőt. Megint csak azt üzeni felé a felnőtt társadalom, hogy teljesen rendben van az, ha szolgáltatásként tekintenek a saját vagy mások szüleire. Vagyis már megint nem tanult semmit a gyerek, mert a megtanulandó dologra senki nem hívta fel a figyelmét. Igaz, hogy soha senki nem mond olyat a gyerekének, hogy ne tiszteld a szüleidet - de a tetteikkel igenis sokan üzenik ezt a gyerekeknek.
3. Belebeszélni a beszélgetésekbe? Simán!
A felnőttekre is sokszor igaz, hogy belebeszélnek egymás mondataiba. Ez általában azt árulja el arról, aki belebeszél, hogy egyáltalán nem figyel arra, amit a másik mond, valószínűleg nem is érdekli, és csak arra koncentrál, hogy ő mit akar elmondani. Gyerekeknél sincs ez máshogy: a tisztelet és az érdeklődés teljes hiányát mutatja az, amikor a felnőtt mesél valamit (például egy másik felnőttnek), a gyerek pedig ezzel párhuzamosan elkezd beszélni egy teljesen másik témáról.
Hogyan reagál a szülő? Hihetetlen, de a szülők ilyenkor legtöbbször átadják a szót a gyereknek! Vagyis abbahagyják a saját mondandójukat és elkezdenek a gyerekre figyelni. Érdekes módon innentől működik a kétoldalú kommunikáció: az egyik fél mesél, a másik pedig visszakérdez. De az együttműködő fél nem a gyerek, hanem a felnőtt. Őt egyrészt érdekli az, amit a gyerek mesél, másrészt pedig őt valószínűleg még máshogy nevelték.
Tehát a gyerek nem kap visszajelzést arra, hogy oda kell figyelni más mondanivalójára, ezért nem is fog soha érdeklődni semmi iránt, ami másokkal történt vagy ami másokat foglalkoztat. Nem mellesleg úgy érzi, hogy az ő mondanivalója fontosabb, tehát ő maga is fontosabb, mint a felnőttek. És ezek alapján fog viselkedni továbbra is, vagyis tovább erősödik az énközpontú világa, és virágzik kindergarchia birodalma.
4. Fejlett kritikai érzék
Elkényeztetett gyerekek körében gyakori beszédtéma a körülöttük lévő dolgok kritizálása. Előszeretettel beszélnek arról, hogy mi nem jó minőségű, és egyértelműen leszólnak nagyjából mindent. Sokszor a legnagyobb örömet az okozza nekik, hogy megszereznek egy tárgyat, de utána nem használják azt semmire, maximum dicsekvésre a többiek felé.
Hogyan reagál a szülő? Hát persze, hogy meg akar felelni itt is! Sokszor tudomásul veszi, hogy amit vett, az nem elég jó. És mivel bizonyítani akar (pláne saját maga felé), hogy ő mindent megad a gyerekének, ezért inkább valami mást is vesz neki.
Hova vezet mindez? Tudjuk jól, hogy hova: a fogyasztói gondolkodásmód túlkapásaihoz, és ahhoz, hogy a szülői szeretetnyelvek közül már csak a vásárlás marad. A szülő megveszi a gyerek örömét, és ezzel azt az érzést is, hogy ő mégiscsak jó szülő. Ezzel egyben a koronát is felteszi a gyerek fejére, hogy a birodalma méltó uralkodója lehessen.
5. Önkritika nulla
Az elkényeztető szülők célja az, hogy semmiképpen se érje kudarc a gyereket, és csak az önbizalma meg ne sérüljön! Természetesen szükséges mindenkinek az egészséges önbizalom, de a hangsúly az "egészséges" szón van. Az önbizalmon kívül pedig mindenkinek szüksége van célokra, szintekre, amiket meg kell ugrani ahhoz, hogy büszkék lehessünk magunkra. És szükség van őszinte és racionális visszajelzésekre, és nem érdemes száműzni a szótárból azt a kifejezést, hogy "Ez most nem sikerült." Ha egy gyerek nem szembesül a hibáival, akkor nem tud javítani azokon, nem tud fejlődni. Ha pedig a legkisebb dolgok miatt is úgy ünneplik, mint egy királyt, akkor elveszik a motiváció az összetettebb dolgok iránt. Nem utolsó sorban ez a viselkedés erősen összezavarja a gyereket. Óriási lesz az önbizalma, de a szíve mélyén tudja (érzi), hogy valami nincs a helyén.
Hogyan reagál a szülő? Erre a pontra általában sehogy, hiszen nem veszi észre, hogy a gyereknek fejlesztő beszélgetésekre is szükség van, és pláne szüksége lenne egy egészséges önismeretre. Azt azonban lehetetlen megszerezni úgy, ha csak pozitív visszajelzéseket kap. Az ilyen esetekben a szülő nem gyakorolja az önkritikát sem a gyerekkel, sem saját magával kapcsolatban.
6. Bűnbak keresés
Az elkényeztetett gyerekek jellemző témája az, hogy ki mi miben hibás. Alaptézisük, hogy ők nyilván nem hibásak semmiben, de mindenki más okolható körülöttük az esetleges sikertelenségekért. Legyen szó tanárról, osztálytársakról, vagy akár magáról a szülőről.
Ezt a gondolkodást a gyerekek sokszor eleve a szüleiktől veszik át. Ha a szülők így közelítik meg a problémákat, és saját magukban egyáltalán nem keresik a hibát, de folyton másokat okolnak, akkor azt a gyerekek villámgyorsan lemásolják. Hiszen túl egyszerű módszer, ráadásul nem kell hozzá őszintének lenni magunkkal sem - ami azért nehéz ügy lenne.
Tudjuk jól, hogy hova vezet mindez: oda, ahol a tanárok szava már kevesebb értéket képvisel, és ahol a gyerek történetei alapján már jogosnak tűnik a szülőknek, hogy berohanjanak az iskolába és fennhangon számon kérjék a tanárokat. A tanárok pedig mondhatnak bármit annak a gyereknek, akinek a szülei otthon nem állnak a pedagógus pártjára, hanem inkább őket teszik meg legelőször bűnbaknak. Mindezt azzal a felkiáltással, hogy az okos, mindenben tökéletes gyereknek nem ötöst adtak a dolgozatára, ezzel kudarcélményt okoztak neki. Pedig sok esetben éppen a tanárok lennének azok, akik reális visszajelzést adnak a gyereknek a tudásáról akkor is, amikor a szülők már teljesen azonosultak a kindergarchia (gyerekuralom) szabályaival.
7. Önállótlanság
Az elkényeztetett gyerekekre jellemző az egoizmus, a kritikai érzék, a tiszteletlenség, és még sok más is. Egy azonban abszolút nem jellemző rá: az önállóság. Szóval ha a fentiek alapján még nem tudtuk biztosan eldönteni, hogy elkényeztetett gyerekkel van dolgunk vagy sem, akkor nézzük meg, hogy menyire önálló. Ha például a gyerek nem képes egyedül bepakolni a táskáját, vagy áll az autó mellett és azt várja, hogy kinyissuk neki az ajtót, vagy nem viszi a táskáját, hanem inkább a szülőnek ad egy ötödik nehezéket, akkor ne legyenek illúzióink, ezt a gyereket elkényeztették.
(Fischer A., kommunikajjjol.blog.hu)
