Csoda a határon: Budapesttől Izraelig érkeznek önkéntesek segíteni
Március 3-án Barabásról Beregsurány felé vettük az utunkat, ahol a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működteti a bázisát. Meglepetésünkre nemcsak máltai önkéntesekkel találkoztunk, hanem német, olasz és izraeli állampolgárokkal is. Olyan magyarokkal, akik Facebook-csoportban szervezik meg a menekültek további útját. Orvosokkal. Fiatal apácákkal, akik mások gyermekeinek adnak esélyt külföldön.
Megérkezünk Beregsurányba a kastélyhoz. A Máltai Szeretetszolgálat tagjai és önkéntesei szervezetten osztják szét az érkező menekülteket, ki hogyan és kivel jusson tovább. Akinek nincs még hova mennie, a fűtött nagyteremben pihenhet meg.
Van mit kipihenni, nem tudjuk, hány napig tartott az ide érkezők tortúrája.
Egy máltai kabátot viselő férfival szeretnénk röviden beszélni, bejelentkezni, hogy itt vagyunk, de nem tudunk, annyi a teendő. Így hát átadjuk magunkat a sodrásnak, és megszólítunk minden együtt sodródót.
Külföldi embereket pillantunk meg. Rövid beszélgetés után kiderül, mind a hatan azért jöttek, hogy segítsenek az Ukrajnából menekülőkön. Izraeli állampolgárok mind, barátok: egyikük arab, a velük tartó fiatal, fehér bőrű lány pedig ukrán zsidó. 18 évet élt Ukrajnában, négy éve lakik Izraelben. Az ősz hajú férfi elmondja, a tévében látták, mi történik Ukrajnában.
„Valamit tenni kell. Izraelben megéltük a háborút, ami nincs tekintettel se bőrszínre, se gyerekekre, se arra, ki mit szeretne”,
majd mosolyogva még hozzáteszi: „és persze a feleségem is mondta, ne csak a tévében nézzem, mi történik a háborús helyzetben, hanem tegyek is valamit.” A hat barát nem tartozik semmilyen szervezetbe, magánemberként döntöttek arról, hogy repülőre ülnek, és március 10-éig itt lesznek Magyarországon, mert szeretnének önkéntesként segíteni. Kapják rögtön a beosztást, a pakolásban tudnak először részt venni.
Két perc sem telik el, észreveszünk egy fiatal, feketeruhás görögkatolikus bazilita apácát hatalmas kereszttel a nyakában. Üde arca van, mosolyog, később elmondja, hogy 25 éves. Egy Kijevhez közeli városban a katolikus általános iskolában és gimnáziumban tanít a társával. „A háború elején elhagytuk a várost, mert nagyon veszélyesnek bizonyult. A határ közelébe jöttünk, hogy tovább tudjunk menni Németországba a barátainkhoz, akik korábban is segítették az intézményt.
Nyolc diákot hoztunk magukkal az iskolából. A családom Nyugat-Ukrajnában van, de nekem muszáj segítenem a gyerekeken.”
Belegondolni is nehéz, milyen lehetett a szülőknek meghozni azt a döntést, hogy a fiatal apácákra bízzák a gyerekeik további életét, kiengedik őket Németországba, csak hogy biztonságban legyenek. „Rengeteg veszély leselkedett ott ránk. Sokat imádkozunk a békéért” – mondja az egyik fiatal lány. Nem sokkal később látjuk, hogy két kisbusszal, német önkéntesekkel valóban útnak tudnak indulni.
Egy szőke hölgy, egy turbános szík férfi és egy keleties arcú férfi vonja magukra a figyelmünket. Megszólítjuk őket. „Kisbuszokkal érkeztünk Németországból. A határőrök visszafordítottak minket az elosztópontra, mert itt jobban tudunk segíteni.”
Ők sem tartoznak semmilyen szervezethez, de szerettek volna adományokat hozni, és az üres kisbuszukkal embereket szállítanának tovább Bécsbe, ahol van 14 szálláshelyük, és Münchenbe, ahol ugyanannyi menekültet el tudnak helyezni.
Egy régi tanítványom pillantom meg a máltai segítők között. Nem is olyan rég érettségizett, kiválóan tanult mindig. Gyorsan megöleljük egymást, és megígéri, ha lesz egy kis szabadideje, megkeres. „Annyira sokan érkeznek ide, hogy folyamatosan pörgetjük, ki hova kerüljön” – mondja, és már írja is tovább a táblázatot, ami alapján most emberek sorsa dőlhet el. Egy távolabbi beszélgetés foszlányaiból hallom, hogy egy nagyobb családból sokan már megérkeztek, őket el kell kísérni a sportcsarnokba, hogy bevárhassák a nagymamát, aki még nem jutott át a határon.
Kicsi gyerekek eszegetnek körülöttünk, örülnek a most kapott játékoknak. Magukhoz szorítják, ölelik a kis mackókat, babákat és állatkákat.
Az egyik kisfiú, talán ötéves, szereti, ha fotózzák, sőt, még táncol is nekünk.
Egy máltai férfi egy másik férfinak „Békesség” köszön. Keresik a megoldást egy család számára, akik vissza akarnak menni Beregszászba, de nincsen útlevelük. Valahogyan be kell szerezni az okmányokat. „Még egy másik csapatot el kell szállítanunk, de utána intézzük az ő dolgukat is” – mondja a Református Szeretetszolgálat feliratú kabátot viselő férfi.
Sorra érkeznek az udvarra a kisbuszok, elcsigázott emberek szállnak ki belőlük. Egy édesapa a feleségével, a nagylányával és egy kisgyerekkel megáll, látszik, hogy több napja nem alhattak, kiszolgáltatottak. Sötét ruhában vannak, kezükben néhány csomag.
Az asszony egyeztet a segítővel, majd egyik pillanatról a másikra annak vállára borul, és elkezd zokogni... Ugye, anya, nincs fiad, akit ott kellett hagynod?
Ugye, nem ezért van összetörve a szíved, mert ebbe belegondolni sem akarok – gondolom magamban, elfordulok, ezt nézni sem lehet.
Egyre több kisgyerek sétálgat plüssjátékkal. Érdi fiataloktól kapták őket, akik a rengeteg gyerekjáték mellett hoztak pelenkát, élelmiszert, fogkefét – amit csak lehetett. Egy fiatal férfi elmondja, hogy a Facebook-oldalára kiírta, szívesen szállítana a határra adományokat. Másfél nap alatt egy teherautónyi és több személyautónyi összegyűlt.
Az udvarra begurul egy nagy családi autó. Olasz rendszáma van. Sürgetik, hogy menjen tovább, mert feltartja a határról érkező kisbuszokat, amik egymás után sorakoznak, hogy behajthassanak. Az olasz férfi félrehúzódik, leparkol. Mellette egy fiatalabb férfi, az utastér megtömve adományokkal. Ismét egy olyan történet rajzolódik ki előttünk, amivel nem szokás a keleti országhatáron találkozni. A férfi angolul elmeséli nekünk: „A feleségem ukrán, a Comói-tónál élünk régóta. Azért jöttünk Beregsurányba, hogy a feleségem bátyjának a családját kimentsük hozzánk. Kijevből menekülnek, megbeszéltük, hogy itt találkozunk. A sógoromat persze nem engedik át a határon, mert magas, erős férfiember, de a feleségét és a két gyereket elvisszük magukhoz.
Az autót telepakoltuk, hogy ideúton se jöjjünk üresen.”
A pavilonok mellett, az udvar oldalában egy kedves hölgy várakozik csendben. Budapestről érkezett, az ismerősei Beregszászról indultak: egy nagymama az unokájával. „Mire leértek a határhoz, fel tudtak szállni egy vonatra. Nem akarunk üres autóval hazamenni, így 2-3 főt szívesen elszállítanánk. Már regisztráltunk a pultnál, várjuk, kit vigyünk.”
Egy órája sem vagyunk itt, egyre többen vannak az udvaron, menekültek és önkéntesek is.
A szomszéd országban pusztítanak, de itt csodát élünk meg, annyian akarnak segíteni. Mégis jók az emberek?
Egy német férfi Münchenből nyitott arra, hogy négy embert magához szállítson, tud nekik szállást is adni. Nem tartozik semmilyen szervezethez, egyszerűen megindult a szíve az ukrajnai helyzeten.
Egy fiatal magyar férfi egy ukrán nő nevét írta egy hevenyészett táblára úgy, mint ahogyan a reptéren szokták várni az ismeretlen vendégeket. Két Facebook-csoportba tartozik, a „Segítségnyújtás Ukrajnának” és az „Ingyen utaztatlak” elnevezésűekbe, akik ingyen fuvart biztosítanak a határon átjutottaknak.
A legkisebb porszemnek tartja magát. A hölgy, akit vár, egy kisgyerekkel jön, de szívesen vinne még rászorulókat Budapestre, aztán visszafordul, hogy másokat is szállítson.
„A csoporttagok közül sokan vidékről jönnek, mások akár Németországból. Ez a második fuvarom. Előzőleg a Keleti pályaudvarról szállítottam a jamaicai bobcsapatot, akik Ukrajnából menekültek. Sokan pénzért akarják elvinni a menekülteket, akár százezer forintot is elkérnek egy útért. Ezt megengedhetetlennek tartom ebben a helyzetben.” Nem sokkal később felismerik egymást a fiatal anyával, akinek a gyerekét azonnal a karjaiba veszi, és mennek tovább.
Észrevesszük, hogy orvos is van az önkéntesek között. Spányik András Budapestről jött az Uzsoki úti kórház egyik osztályvezető főorvosával, aki belgyógyászként és a sürgősségi ellátásban is dolgozik. „Üzemorvos, háziorvos és pszichoterapeuta vagyok Budapesten – mondja a fiatal doktor. – A Medspot nevű csapatba tartozom, a Máltai Szeretetszolgálatnak és más szervezeteknek is biztosítunk orvosokat. A Covid alatt is sokszor önkénteskedtünk a főállású munkánk mellett. Itt 24 órás orvosi felügyelet biztosítására törekszünk.” A tisztifőorvossal megegyeztek arról, hogy egy orvosi sátrat állítanak be hamarosan a kastély udvarára. „A menekülteknek mindenféle krónikus betegségük lehet, és nem jutnak hozzá az orvosi ellátáshoz. Gondolom, lesz olyan, akinek elfogyott a gyógyszere, felszökött a vérnyomása, vagy rosszul van. A nagy stressz és érzelmi dráma, amin keresztülmennek, mindenkinek felborítja az egészségi állapotát.” Spányik András azt is elmondja, hogy pszichiáter és pszichológus kollégák is csatlakoznak hozzájuk nemsokára.
Arra a kérdésre, miért adja a fejét egy orvos ilyen munkára, nem tud válaszolni. „Ez olyan, mint a hivatás: belülről jön. Sokan vannak, akik eleve ilyenek. De az is igaz, hogy mindenkire hatással van az agresszió.
A nehéz helyzetekkel akkor a legkönnyebb megküzdeni, ha aktívan segítünk. Segítésbe fordítani a félelmet és a szorongást – ennél nincs jobb megoldás.”
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
