Ferenc pápa hamvazószerdán: Adja meg Isten azt a békét, amelyet az ember egyedül nem képes elérni!
Március 2-án, hamvazószerdán délután öt órakor Pietro Parolin bíboros mutatott be szentmisét a római Szent Szabina-bazilikában. Az evangélium után ő olvasta fel azt a homíliát, amelyet a Szentatya erre az alkalomra készített. Ferenc pápa akut térdízületi gyulladás (gonalgia) miatt, orvosi előírásra pihenteti a lábát, nem tudott részt venni a szertartáson. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
A mai napon, amely megnyitja a nagyböjti időszakot, az Úr azt mondja nekünk: „Vigyázzatok! Jótetteitekkel ne hivalkodjatok az emberek előtt, mert így a mennyei Atyától nem kaptok értük jutalmat” (Mt 6,1). Talán meglepő, de a mai evangéliumban a leggyakrabban visszatérő szó a jutalom (vö. Mt 6,1.2.5.16). Hamvazószerdán általában a hit útja által megkívánt kötelességünkre összpontosítjuk figyelmünket, nem pedig a jutalomra, amelyhez ez az út vezet. Jézus mai beszéde mégis újra meg újra visszatér erre a kifejezésre, a jutalomra, amely cselekvésünk fő mozgatórugójának tűnik. Ugyanis
ott él bennünk, a szívünkben a szomjazás, a vágy a jutalomra, amely vonz bennünket, és mozgat abban, amit teszünk.
Az Úr viszont megkülönböztet kétféle jutalmat, amelyre az ember élete irányulhat: egyrészt ott van a jutalom az Atyánál, másrészt a jutalom az embereknél. Az első örök, ez az igazi, végleges jutalom, az élet célja. A második viszont múlandó, egy káprázat, amelyre akkor hajlunk, amikor az emberek csodálata és a világi siker a legfontosabb dolog, a legnagyobb megelégedettség számunkra. De ez illúzió: olyan, mint a délibáb, amely, ha egyszer elérjük, üres kézzel hagy bennünket. A nyugtalanság és az elégedetlenség mindig ott ólálkodik azok körül, akiknek a világiasság a horizontjuk, mely csábít, de aztán csalódást okoz.
Akik a világ jutalmát keresik, soha nem találnak békét, és nem tudják a békét előmozdítani. Mert szem elől tévesztik az Atyát és testvéreiket.
Ez a veszély mindannyiunkat fenyeget, ezért figyelmeztet Jézus: „Vigyázzatok!” Mintha azt mondaná: „Lehetőségetek van arra, hogy egy végtelen, páratlan jutalomnak örüljetek: vigyázzatok hát, hogy ne kápráztasson el benneteket a látszat, és ne hajszoljatok filléres jutalmakat, melyek kezetekben porladnak el!”
A hamvazás szertartása, a fejünkre szórt hamu, attól a tévedéstől akar megóvni, hogy az emberektől kapott jutalmat az Atyától kapott jutalom elé helyezzük.
Ez az egyszerű jel, mely elgondolkodtat emberi állapotunk mulandóságáról, olyan, mint egy keserű, de hatékony gyógyszer, amely gyógyítja a látszat betegségét.
Ez egy lelki betegség, amely rabságban tartja az embert, arra készteti, hogy mások csodálatától függjön. Ez a „szem és az elme valódi rabsága” (vö. Ef 6,6; Kol 3,22), mely ahhoz vezet, hogy a hivalkodás zászlaja alatt éljünk, melynek nem a szív tisztasága számít, hanem az emberek csodálata; nem Isten tekintete rajtunk, hanem az, hogy mások hogyan néznek ránk. És nem élhetsz jól, ha megelégszel ezzel a jutalommal!
Az a baj, hogy a látszatnak ez a betegsége a legszentebb területeket is megfertőzi. Jézus ma ezt hangsúlyozza: az imádság is, a jótékonyság is, a böjt is olyanná válhat, hogy benne mi vagyunk a fontosak. Minden gesztusban, még a legszebb gesztusban is megbújhat az öntetszelgés férge. Ekkor a szív nem teljesen szabad, mert nem az Atya és a testvérek iránti szeretetet keresi, hanem az emberi elismerést, az emberek tapsát, saját dicsőségét. És minden egyfajta színleléssé válhat Isten előtt, önmagunk előtt és mások előtt. Ezért
Isten igéje arra hív, hogy nézzünk magunkba, és lássuk meg képmutatásainkat. Diagnosztizáljuk a keresett látszatokat, és próbáljuk leleplezni őket! Ez jót fog tenni nekünk.
A hamu fényt derít a semmire, ami a világias jutalmak eszeveszett keresése mögött rejtőzik. Emlékeztet arra, hogy a világiasság olyan, mint a por, amelyet egy kis szél tovafúj. Nővéreim, testvéreim, nem azért vagyunk a világon, hogy szelet kergessük, szívünk az örökkévalóságra szomjazik. A nagyböjt olyan időszak, amelyet az Úr arra adott nekünk, hogy visszatérjünk az élethez, hogy belsőleg meggyógyuljunk, és a húsvét felé haladjunk, az el nem múló felé, az Atyánál lévő jutalom felé. Ez a gyógyulás útja. Nem arra való, hogy egyik napról a másikra mindent megváltoztassunk, hanem hogy minden napot új szellemben, más stílusban éljünk meg. Erre szolgál az ima, a jótékonyság és a böjt: a nagyböjti hamu által megtisztítva, a látszat képmutatásától megtisztulva újra megtalálják egész erejüket, és újjáteremtik az élő kapcsolatot Istennel, testvéreinkkel és önmagukkal.
Az alázatos imádság, melyet „titokban” (Mt 6,6), szobánk rejtekében végzünk, lesz a titka annak, hogy az élet odakint virágozzék. Ez a szeretettől és bizalomtól meleg párbeszéd, amely vigasztalja és megnyitja a szívet. Különösen ebben a böjti időszakban imádkozzunk úgy, hogy
a feszületet nézzük: engedjük, hogy Isten megrendítő gyengédsége elárasszon bennünket, és tegyük az ő sebeibe sebeinket és a világ sebeit.
Ne siessünk, legyünk ott csendben előtte! Fedezzük fel újra az Úrral való meghitt párbeszéd gyümölcsöző fontosságát! Mert Isten nem kedveli a hivalkodó dolgokat; ezzel szemben szereti, ha „titokban” találjuk meg őt. Ez „a szerelem titkossága”, távol minden hivalkodástól és feltűnősködéstől.
Ha az ima igaz, akkor természetszerűleg jótékonyságban is megnyilvánul. A jótékonyság pedig kiszabadít a legsúlyosabb rabságból, önmagunk rabságából. A hamu által megtisztított nagyböjti jótékonyság visszavezet minket a lényeghez, az adás benső öröméhez.
A reflektorfénytől távol végzett adakozás békét és reményt ad a szívnek.
Feltárja előttünk az adás szépségét, mely elfogadássá válik, és így lehetővé teszi számunkra, hogy felfedezzünk egy értékes titkot: az adás jobban megörvendezteti a szívet, mint az elfogadás (vö. ApCsel 20,35).
Végül a böjt. A böjt nem diéta; épp ellenkezőleg, megszabadít bennünket a fizikai jólét megszállott keresésének önreferenciájától, hogy segítsen formában tartani nem a testet, hanem a lelket. A böjt visszavezet minket ahhoz, hogy a dolgoknak megfelelő értéket adjunk. Konkrétan arra emlékeztet bennünket, hogy az életet nem szabad e világ múló színterének alávetni. És
a böjt nem korlátozódhat csak az ételre: különösen nagyböjtben abban a dologban kell böjtölnünk, amitől bizonyos mértékben függőségben élünk.
Mindenki gondolkodjon el ezen, hogy olyan böjtöt tartson, amely valóban hatással van a konkrét életére!
De ha az imának, a jótékonyságnak és a böjtnek titokban kell is érnie, hatásaik nem titkosak. Az ima, a jótékonyság és a böjt nemcsak magunknak, hanem mindenkinek használó gyógyszerek, hogy megváltoztathassák a történelmet. Mindenekelőtt azért, mert akik megtapasztalják hatásaikat, szinte észrevétlenül továbbadják azokat másoknak; és mindenekelőtt azért, mert
az ima, a jótékonyság és a böjt a legfőbb utak, amely lehetővé teszik Isten számára, hogy beavatkozzon életünkbe és a világ életébe.
Ezek a lélek fegyverei, és ezen az Ukrajnáért tartott ima- és böjtnapon ezekkel kérjük Istentől azt a békét, amelyet az ember egyedül nem képes elérni és felépíteni.
Uram, aki látsz a rejtekben és minden várakozásunkat felülmúlóan jutalmazol meg bennünket, hallgasd meg mindazok imáit, akik bíznak benned, különösen a legegyszerűbbekét, a legjobban megpróbáltakét, a szenvedőkét és a fegyverropogás elől menekülőkét!
Add vissza a békét az emberek szívébe, a te békédet add vissza napjainknak! Így legyen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
