Csókay András beszámolója a nigériai misszióról
Január 27-től február 13-ig szegődtünk tudósítóként Fodor Réka és Csókay András orvosmissziójához a nigériai Onitshában. Afréka különböző városokban gyógyította a betegeket, ösztöndíjakat, élelmiszer-adományokat adott át, Csókay András a S. Borromeo Kórházban végzett műtéteket. A Hungary Helps Program képviselői adományt adtak át a nővérképző bővítésére és az árvaház lakóinak megsegítésére.
Különleges szép napokat tölthettünk Onitshában a missziós orvosok és Czirják Enikő műtőasszisztens társaságában, aki mindkét orvos munkáját segítette. Sok magyar ember imádkozott híradásaink nyomán a fején lévő daganattal műtött fiúért, akit igbó nevén Obiként emlegettünk, és aki a műtét utáni napokban belázasodott, de már jól van és hazamehetett családjához. Csókay Andrást hazafelé jövet, egy repülőn átvirrasztott éjszaka után kérdeztük az isztambuli nemzetközi repülőtéren a misszióról. Fáradhatatlan lelkesedéssel, minden körülmények között szívesen mesél.
– Milyen élményekkel, tapasztalatokkal térsz haza a sokadik nigériai missziódból?
– 2016 óta hétszer voltam a bangladesi misszióban, Nigériában ez volt a nyolcadik. Február 16-án leszek 66 éves, nem gondoltam volna korábban, hogy 61 éves koromban elkezdek missziózni.
Mindannyian kicsit fáradtak, csapzottak vagyunk, de nem lenne misszió, ha ez nem így lenne akár nap mint nap. A misszió a Szűzanya, és így Krisztus oltalma alatt indult, és meggyőződésem, hogy ha ebben kitartunk, akkor a nehézségek mindig megoldódnak.
Egészében véve vidámság jellemzi ezt a missziót, és van benne persze szenvedés is, aminek megvan a teremtő energiája. Félelem is van benne, azt is sikerül mindig elűzni. Végzünk műtéteket, nem európai körülmények között, nem európai szintű eszközökkel, de az agydaganatok ugyanolyan nagyra nőnek és a gerincek is még jobban elromlanak errefelé.
Nagy a szegénység, számunkra felfoghatatlan, hogy az állami egészségügyben is kőkeményen fizetni kell mindenért.
A lakosság nagy része nem azért nem tud fizetni a kórházért, mert például elissza a pénzt, hanem mert a családoknak nincs pénzük, nincs munka, sok gyereket nevelnek. Emellett pedig mindnyájan azt tapasztaltuk, hogy a gyerekekből végtelen öröm árad, ha meglátnak, körbevesznek és elkezdenek ölelgetni. Másutt nem láttam ilyet, még ha a gyerekből általában mindenütt szeretet és bizalom árad is a felnőtt iránt, ez itt egészen különleges. Igaz, itt egy katolikus hitet erősen gyakoroló, az érsekséghez tartozó, Borromeo Szent Károlyról elnevezett kórház területén vagyunk jelen. Minden reggelt hatkor misével, szentáldozással kezdünk és minden estét az esti dicsérettel zárunk a háromszáz kispappal – ez olyan szilárd keretet ad, hogy nehéz lenne a napot így elrontani.
– Hogyan, mikor kezdődött ez a nigériai misszió?
– 2016-ban a feleségemmel Međugorjéban jártam, ahová meghívtak a Mladifest ifjúsági fesztiválra tanúságot tenni. Kisfiunk halála kapcsán sokszor beszéltünk arról, hogyan lehet egy ilyen hatalmas szenvedést teremtő energiává tenni. Hallotta ezt a tanúságtételt egy nigériai atya, Francis Chiawa, aki odajött hozzánk, imádkoztunk, beszélgettünk. A Szűzanya valahogy úgy irányította ezt a beszélgetést, hogy előkerült Nigéria óriási problémája az egészségügy területén. Kiderült, hogy több mint 200 millió emberre fele annyi idegsebész van, mint Magyarországon a tízmillióra, és nagy részük a privát rendszerben dolgozik, nagyon drágán. Így született meg az idegsebészeti misszió gondolata. Januárban már Nigériában találtam magam, megnéztünk katolikus kórházakat, de sehol nem találtam CT készüléket, reménytelennek tűnt az egész, mintha félreértettem volna valamit ott Međugorjéban. De akkor egy kedves atya, ennek a püspökségnek az érseki titkára valósággal elrabolt, és elvitt a Borromeo Szent Károly kórházba, ahol találtam egy új CT-t, amelyet fél évvel azelőtt ajándékoztak nekik. Így indult a misszió, amelyhez aztán kapcsolódott Szeifert Gyuri barátom és egy olasz hölgy, aki egyszer volt itt, aztán a Covid miatt nem tudott jönni.
– Mesélted, hogy szeretted volna kibővíteni az idegsebészeti missziót több orvos bevonásával és most is várjátok újabb missziós társak jelentkezését.
– A kezdetekkor minden európai ország társaságának vezetőjén keresztül elértem összesen tízezer idegsebészt. Kicsit naiv álom volt: azt kértem, szánjanak rá minden évben két hetet, abból ötszáz helyen lehetne Afrikában idegsebészetet indítani. Egyszer volt is 12 jelentkező, de a nagy részük az utolsó pillanatban visszamondta. Az idegsebészek Európában jól élnek, gazdagok, és persze sok dolguk is van. Szeifert György és Alesssandra Isidori azonban hajlandó volt beszállni, és kaptam egy nagy segítőtársat Czirják Enikő révén, akivel együtt dolgozunk a Honvéd Kórházban, ahol vezető műtőasszisztens. Sokkal könnyebb így, hogy olyan szakmabeli műtősnő tud segíteni a nehéz körülmények között, aki teljesen tisztában van mindennel. Amikor még nem volt itt velem, sokkal nehezebb volt, de a Jóisten valahogy mindig átsegített a nehézségeken.
– Fodor Réka, azaz Afréka csatlakozott aztán a csapathoz. Hogyan alakult a közös misszió?
– Az idegsebészeti misszió csordogált a maga útján. Két évvel később, 2018-ban egyszer egy tanúságtétel után odajött hozzám Réka, hogy szívesen csatlakozna, és ennek nagyon megörültem. Ki is jött többször, már akkor rengeteg beteget nézett meg – háziorvosként egészen másfajta, gyorsan ellátható betegségekkel találkozik, napi kétszáz beteget képes volt megnézni. Amikor 2020-ban kint ragadt fél évre, mert a járvány miatt nem tudott hazajönni, hihetetlenül jól feltalálta magát, elkezdett segítséget kérni, és itthonról a katolikus hírportálokon keresztül rengeteg adományt gyűjtött. Itt ki kell emelni Kuzmányi István nevét, aki erőteljesen terjesztette a humanitárius misszió hírét a Magyar Kuríron.
A magyar hívők már nemcsak imádsággal léptek be, hanem anyagi segítséggel is.
Százmilliós nagyságrendű adomány gyűlt össze, amiből Réka rizst vett, a Covid-járvány ugyanis itt elsősorban éhínséget okozott a rendelkezések miatt. Réka ötezer családot tartott életben a magyarok segítségével és ezzel olyan népszerűségre tett szert, hogy bővíteni tudta a segítséget az oktatás területén, iskolások tandíját vállalja fel, és van 21 ösztöndíjasa a nővérképzőben is. Nagy előrelépés, hogy aktívan becsatlakozott a Hungary Helps Program, a segítségükkel nővérképző főiskolát építenek.
Nagyon szép, hogy ennyire ki tud teljesedni a misszió, ami annak idején egy kis lépéssel indult Međugorjéból.
Csodálatos, hogy részt vehetek ebben elindítóként, de már messze túlszárnyalva az én lehetőségeimet. Más irányban vitte a Szentlélek a missziót, egyelőre az egész éves idegsebészeti szolgálat késik, de amit Réka az Afréka Alapítvánnyal létrehozott, az nagy öröm számomra is.
– Egy 12 éves fiú műtétjéről tudósítottunk, sokan várják a híradást róla. Hogy van?
– A 12 éves fiú, Obi jól van, hétfőn valószínűleg hazamehetett, mert véget ért a rövid posztoperatív antibiotikumkúra, és majd visszamegy varratszedésre. Nehéz számomra, hogy sok olyan végstádiumos beteg, gyerek is jön, akinél kérdéses, bele szabad-e még nyúlni a folyamatba, és előfordul, hogy elvesztünk egy beteget. Vigyázni kell, hogy mit ígérek, ezeknél az életmentő műtéteknél el kell mondani, hogy próbálunk esélyt adni, de nem biztos, hogy sikerül. Nagy a felelősség akkor is, amikor a betegség várhatóan halálhoz vezet, de nem azonnal. Ezt a 12 éves kisfiút megoperáltuk egy meglehetősen nagy daganattal: ha nem nyúlunk hozzá, még ki tudja meddig, de életben marad, mert a daganat bár nagy volt, de nem rosszindulatú. Ha viszont nem operáljuk meg, akkor lehet, hogy fél év múlva, amikor visszatérek, már olyan nagyra nő, hogy abba a kategóriába kerül, amikor már nem biztos, hogy túléli a műtétet. Nehéz döntések ezek, de hála Istennek, sikerült a műtét.
– A misszió folytatódik még néhány hétig, Szeifert György idegsebész segítségével. Mit jelent számotokra ez a szolgálat?
– Igen, megérkezett Gyuri, akinek a munkáját segíti Mogyorósi Ibolya, aki szintén a Honvéd Kórházban volt egy kedves műtősnő, most már nyugdíjas. A misszió nyugdíjasok gyülekezete lett, de fiatalokat meghazudtoló lelkesedéssel és erővel dolgozunk. Várnánk sok fiatal magyar idegsebész kolléga jelentkezését: ha mindenki csak két hetet vállal, le lehet fedni az egész évet a Borromeóban, és lehetne missziót indítani másutt is. Nagyon szép kihívás ez, de nem csak az: mindig elmondjuk Enikővel, hogy többet kapunk, mint amennyit adunk. Adunk szakmai tudást, fizikai, szellemi fáradozást, ugyanakkor lélekben az ott megtapasztalható, nagyon erős, mély, szívből jövő hitből sokat kapunk – és erre nekünk, európaiaknak nagy szükségünk van. Erre a mindent elsöprő, mindent átitató hitre, amit úgy szoktam megfogalmazni, hogy „őrülten hiszünk Krisztusban”.
És mivel őrülten hiszünk Krisztusban, ezért őrülten hiszünk a másik emberben is, és így magunkban is – valahogy így tud létrejönni ez a misszió.
– Imádságra is kértétek az embereket a műtött kisfiúért.
– Ahogyan a bangladesi sziámi ikreknél, itt is sikerült megszervezni egy kiterjed háttérimaláncot, és ez nagyon sokat segít. Sokan butaságnak tartják, azt mondják, csak annak jó, aki imádkozik, de ez nem igaz. A katolikus, keresztény tanítás alapja, hogy ha imádkozom valamiért, legyen az Szingapúrban vagy akár Nigériában, annak hatása van. Hogy mekkora és hogyan működik, az nem ránk tartozik, az maga a misztérium. Sokszor elmondtam már a példát, egy kármelita nővér misztikus tapasztalatát Marosvásárhelyen, ami számomra a legjobban leírja ezt: a háttérima olyan, mint a vízpára, ami felszáll, a Szentlélek tovafújja és a sivatagban szomjazóra – vagyis arra, akiért az imádság szól – kicsapódik szomjoltó víz formájában.
– Derűsen és kiegyensúlyozottan voltál jelen mindvégig. Hogyan éled meg a missziós napokat?
– A misszióban olykor nehéz körülmények vannak, a kiélezett helyzetekben ellentétek, feszültségek lehetnek. Kérdés, ezt hogyan tudjuk orvosolni. A bangladesi misszióban láttam, hogy ha a társaság nagy része nem fogadja el Jézust a misszió vezetőjének, rögtön előjönnek olyan emberi gyarlóságok, amelyeket nehéz orvosolni. Ott ez sajnos utolért minket, meg is lett az eredménye. Itt viszont nincs ilyen. Állandó imádságos környezetben élünk itt, a kórházi dolgozókkal együtt, és a miséken is olyan ördögűzés zajlik, liturgikus formában, tömjénfüsttel, hogy ez egy pillanat alatt lelohasztja a bukott angyal által kelteni kívánt feszültségeket. Törvényszerű, hogy vannak ilyenek, hiszen emberek vagyunk, vannak bűneink, vannak rossz kísértéseink, de itt ez egy pillanat alatt letisztul. Minden missziós testvérnek azt ajánlom, fogadják el, a misszió vezetője Jézus Krisztus, de lehet választani egy szentet is.
Nagyon fontos, hogy minden este kiegyenesedjünk, és ha valakinek vélt vagy valós sérelme van, azt rögtön meg tudja bocsátani, ebben itt sokat segít az esti dicséret. Magyarországnak is egy ilyen misszióban kellene élnie és akkor nem lenne az a sok ellentét.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
