Ferenc pápa: Helyezzük vissza Isten igéjét imánk és lelki életünk középpontjába!
Január 23-án, Isten igéjének vasárnapján a Szentatya ünnepélyes misét mutatott be - Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk:
Az olvasmányban és az evangéliumban két párhuzamos gesztust találunk: Ezdrás pap magasba emeli Isten törvényének könyvét, kinyitja és az egész nép előtt felolvassa; Jézus a názáreti zsinagógában kinyitja a Szentírás tekercsét, és mindenki előtt felolvassa Izajás próféta egyik szövegrészletét. Ez a két jelenet egy alapvető valóságot közvetít számunkra: Isten szent népe életének és a hit útjának középpontjában nem mi állunk, a szavainkkal. A középpontban Isten áll, az ő igéjével.
Minden Isten hozzánk intézett szavával kezdődött. Krisztusban, az ő örök Igéjében, az Atya „a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket” (Ef 1,4). Szavával teremtette a világegyetemet: „Ő szólt, és minden létrejött” (Zsolt 33,9). Ősidők óta szólt hozzánk a próféták által (vö. Zsid 1,1); végül, az idők teljességében (vö. Gal 4,4) elküldte nekünk saját Igéjét, egyszülött Fiát. Ezért az evangéliumban az Izajás-szöveg felolvasása után Jézus példátlan dolgot jelent be: „Ma beteljesedett ez az Írás” (Lk 4,21). Beteljesedett: Isten igéje már nem ígéret, hanem megvalósult. Jézusban testté lett. A Szentlélek működése által eljött, hogy közöttünk lakjon, és bennünk akar lakni, hogy teljesítse várakozásainkat és begyógyítsa sebeinket.
.jpg)
Nővéreim és testvéreim, tartsuk tekintetünket Jézusra szegezve, mint a názáreti zsinagógában lévő emberek (vö. Lk 4,20) – nézték őt; egy volt közülük; milyen újdonságot hoz?; mi tesz ez az ember, akiről sokat beszélnek? –, és fogadjuk be az ő igéjét. Elmélkedjünk ma az ige két, egymással összefüggő vonásáról: az ige feltárja Istent, és az ige az emberhez vezet bennünket. Az ige áll a középpontban: feltárja Istent, és az emberhez vezet bennünket.
Először is, az ige feltárja Istent. Küldetése kezdetén, Izajás prófétának azt a bizonyos szakaszát kommentálva, Jézus egy világos döntést jelent be: a szegények és elnyomottak felszabadítására jött (vö. Lk 4,18). Így, épp az Íráson keresztül, feltárja előttünk Isten arcát: Isten törődik a szegénységünkkel és szívén viseli sorsunkat. Ő nem egy egekbe zárkózó uralkodó – ez egy félrevezető istenkép, Isten nem ilyen! –, hanem egy lépteinket követő Atya. Nem egy hűvös, távolságtartó, szenvtelen megfigyelő, nem egy „matematikus” isten. Ő a velünk lévő Isten, aki szenvedélyesen érdeklődik életünk iránt, és annyira bevonódik, hogy együtt sír velünk!
Ő nem egy semleges, közömbös isten, hanem az emberszerető Lélek, aki véd bennünket, tanácsot ad nekünk, kiáll mellettünk, kockára teszi magát értünk, és kompromittálja magát fájdalmainkkal. Mindig jelen van! Ez az az „örömhír” (Lk 4,18), amelyet Jézus meghirdet mindenki csodálkozó tekintete előtt: Isten közel van, és gondoskodni akar rólam, rólad, mindenkiről! Ez Isten tulajdonsága: a közelség. Ő maga határozza meg magát így: azt mondja a népnek a Második törvénykönyvben: „Melyik néphez vannak olyan közel istenei, mint amilyen közel én vagyok hozzátok?” (vö. MTörv 4,7). A közeli Isten könyörületes és gyengéd közelségével meg akar szabadítani nyomasztó terheidtől, meleget akar hozni teleid hidegébe, meg akarja világítani sötét napjaidat, támogatni akarja bizonytalan lépteidet. És ezt az ő igéjével, az ő szavával teszi, amellyel azért szól hozzád, hogy felélessze a reményt félelmeid hamujában, hogy újra rátalálj az örömre bánataid útvesztőiben, hogy reménnyel töltse meg magányod keserűségét. Útnak indít téged, de nem egy útvesztőbe: olyan útra indít, hogy nap mint nap egyre jobban megtaláld őt!
.jpg)
Fivéreim, nővéreim, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon ezt a felszabadító istenképet hordozzuk-e szívünkben, a közeli Isten, a könyörületes Isten, a gyengéd Isten képét? Vagy úgy gondolunk rá, mint életünk szigorú bírájára, életünk merev vámszedőjére? Hitünk olyan hit-e – kérdezem magunk között –, amely reményt ébreszt és örömet szül, vagy még tele van félelemmel? Szorongó hit? Istennek milyen arcát hirdetjük az Egyházban? A megváltó Istent, aki felszabadít és meggyógyít, vagy a félelmetes istent, aki bűntudattal tölt el bennünket? Ahhoz, hogy megtérjünk az igaz Istenhez, Jézus megmutatja, hol kezdjük: az igénél. Az ige, mely elbeszéli Isten irántunk tanúsított szeretetének történetét, megszabadít bennünket a vele kapcsolatos félelmektől és a róla alkotott előítéletektől, melyek kioltják a hit örömét. Az ige ledönti a hamis bálványokat, leleplezi kivetítéseinket, lerombolja Isten túlzottan emberi elképzeléseit, és visszavezet az ő igazi arcához, az ő irgalmához. Isten igéje táplálja és megújítja a hitet: helyezzük vissza imánk és lelki életünk középpontjába! A középpontban az ige legyen, mely feltárja nekünk, milyen az Isten, mely közel visz bennünket Istenhez!
Most pedig nézzük Isten igéjének másik vonását: az ige az emberhez vezet bennünket. Tehát elvezet bennünket Istenhez, és elvezet az emberhez! Amikor felfedezzük, hogy Isten együttérző szeretet, épp akkor győzzük le azt a kísértést, hogy bezárkózzunk egy szakrális vallásosságba, mely egy külsőséges istentiszteletre korlátozódik, nem érinti meg és nem alakítja át az életet. Ez bálványimádás! Rejtett, kifinomult bálványimádás, de bálványimádás! Az ige kilökdös önmagunkból, hogy útnak induljunk és találkozzunk testvéreinkkel, egyedül Isten felszabadító szeretetének szelíd erejével. A názáreti zsinagógában Jézus épp ezt tárja fel előttünk: arra kapott küldetést, hogy segítségére siessen a szegényeknek – mindannyian azok vagyunk! –, és hogy felszabadítsa őket. Nem azért jött, hogy egy szabálylistát osszon ki, vagy hogy valamilyen vallási szertartást végezzen, hanem azért lépett a világ útjaira, hogy találkozzon a sebzett emberiséggel, megsimogassa a szenvedés barázdálta arcokat, meggyógyítsa a megtört szíveket, megszabadítson a lelkünket fogva tartó láncoktól. Így feltárja előttünk, melyik az Istennek leginkább tetsző istentisztelet: a felebarátról való gondoskodás. És erre vissza kell térnünk. Egy olyan időszakban, amikor az Egyházban megkísért bennünket a merevség, ami perverzió, és amikor azt hisszük, hogy akkor találjuk meg Istent, ha merevebbé, még merevebbé válunk, több szabállyal, megfelelő dolgokkal, világosan lefektetett dolgokkal… Nem így van! Ha merevségre irányuló javaslatokkal találkozunk, azonnal gondoljunk arra, hogy ez bálvány, ez nem Isten! A mi Istenünk nem ilyen!
.jpg)
Nővéreim, fivéreim, Isten igéje megváltoztat bennünket. A merevség nem változtat meg, elrejt bennünket, ezzel szemben Isten igéje megváltoztat bennünket! Mégpedig úgy, hogy kardként hatol a lélekbe (vö. Zsid 4,12). Mert míg egyrészt vigasztal bennünket, feltárva előttünk Isten arcát, másrészt provokál és felráz, visszavezet ellentmondásainkhoz. Válságba sodor bennünket. Nem hagy nyugton, ha ennek a nyugalomnak az ára egy igazságtalanság és éhezés által megtépázott világ, és mindig a leggyengébbek fizetik meg az árát. Mindig a leggyengébbek fizetnek. Az ige válságba sodorja önigazolásainkat, melyek szerint a rosszról mindig más tehet és mások tehetnek. Mennyire fájdalmas látni, hogy testvéreink, nővéreink halnak meg a tengeren, mert nem engedik őket partra szállni! És ezt egyesek Isten nevében teszik! Isten igéje arra hív bennünket, hogy bátran jöjjünk elő, ne bújjunk a problémák összetettsége mögé, a „nem tehetünk semmit”, az „ő bajuk”, az „ő tehet róla” vagy a „mit tehetek én?” mögé. Tettekre ösztönöz, arra buzdít, hogy kapcsoljuk össze Isten tiszteletét és az emberrel való törődést. Mert a Szentírás nem azért adatott nekünk, hogy szórakoztasson, dédelgessen bennünket egy angyali lelkiségben, hanem hogy kimenjünk, találkozzunk másokkal, és közeledjünk sebeikhez. A merevségről beszéltem, arról a modern pelagianizmusról, amely az Egyház egyik kísértése. És ez a másik kísértés, hogy angyali lelkiséget keressünk, a másik mai kísértés: a gnosztikus lelkiségi mozgalmak, a gnoszticizmus, mely olyan igét kínál, amely „magasan keringő pályára” állítja az embert, és nem a valóság megérintéséhez vezet. A testté lett Ige (vö. Jn 1,14) testté akar válni bennünk. Nem elvon az élettől, hanem belevisz az életbe, a mindennapi helyzetekbe, testvéreink szenvedésének meghallgatásába, a szegények kiáltásába, a társadalmat és a bolygót megsebző erőszakba és igazságtalanságba, hogy ne közömbös, hanem aktív keresztények, kreatív keresztények, prófétai keresztények legyünk.
„Ma – mondja Jézus – beteljesedett ez az Írás” (Lk 4,21). Az ige ma akar testet ölteni, abban a korban, amelyben élünk, nem pedig egy képzeletbeli jövőben. A múlt század egyik francia misztikusa, aki úgy döntött, hogy az evangéliumot a perifériákon éli meg, azt írta, hogy az Úr igéje nem „»halott betű«, hanem lélek és élet. […] Az akusztika, melyet az Úr igéje megkíván tőlünk, a mi »mánk«: mindennapi életünk körülményei és felebarátunk szükségletei” (Madeleine Delbrêl: La gioia di credere [A hit öröme], Gribaudi, Milano, 1994, 258). Tegyük fel magunknak a kérdést: akarjuk-e utánozni Jézust, akarunk-e mások számára a felszabadítás és vigasztalás szolgái lenni, akarjuk-e az igét gyakorlatba ültetni? Tanulékony Egyház vagyunk-e Isten igéjével szemben? Olyan Egyház vagyunk-e, amely meghallgat másokat, amely igyekszik kinyújtania kezét, hogy megszabadítsa testvéreinket és nővéreinket terheiktől, kioldani a félelem csomóit, kiszabadítani a legkiszolgáltatottabbakat a szegénység, a belső fáradtság és az életet kioltó szomorúság rabságából? Akarjuk-e ezt?
E szentmise keretében néhány testvérünket és nővérünket lektorrá és katekétává avatjuk. Arra a fontos feladatra kapnak meghívást, hogy szolgálják Jézus evangéliumát, hirdessék, hogy vigasztalása, öröme és felszabadítása mindenkit elérjen. Ez a küldetése mindannyiunknak: hogy hiteles hirdetői, prófétái legyünk az igének a világban. Szeressük hát szenvedélyesen a Szentírást, engedjük, hogy mélyre ásson bennünk az ige, mely feltárja Isten újdonságát, és segít, hogy belefáradás nélkül szeressük a többieket. Helyezzük vissza Isten igéjét a lelkipásztori munka és az egyházi élet középpontjába! Így megszabadulunk minden merev pelagianizmustól, minden merevségtől, és megszabadulunk annak a lelkiségnek az illúziójától, amely „magasan keringő pályára” állít bennünket, és nem engedi, hogy törődjünk testvéreinkkel és nővéreinkkel. Helyezzük vissza Isten igéjét a lelkipásztori munka és az egyházi élet középpontjába!
Hallgassuk, imádkozzuk át, ültessük gyakorlatba!
Ferenc pápa a közelmúltban két, motu proprio formában kiadott apostoli levelet adott ki az Egyház által létesített szolgálatokról. Az első, a 2021. január 10-én kelt, Spiritus Domini kezdetű levél, mely módosította az Egyházi törvénykönyv 230. kánonjának 1. §-át: ezentúl nemcsak világi férfiak, hanem nők is részesíthetők a felolvasói (lektori) és akolitusi szolgálatban. A második, a 2021. május 10-én kelt, Antiquum ministerium kezdetű apostoli levél, mely a katekéta szolgálatot vezette be; ezt világi férfiak és nők egyaránt felvehetik.
A Szentatya január 23-án két férfi mellett hat nőt is lektorrá avatott, és a történelemben először katekétákat – öt férfit és három nőt – avatott.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
