Csókay András: A sziámi ikrek szétválasztásánál botrányos dolgok történtek
Csókay András idegsebész a Győri Egyházmegyei Karitász meghívására tartott előadást Csornán és Kapuváron. A bangladesi sziámi ikreken 2019-ben végzett műtétsorozatról az utóbbi időkben szóló beszámolójából kitűnt az a fájdalom, amit az elmúlt két esztendőben az alapítvány kommunikációja miatt érez. Erről kérdeztük az idegsebészt.
– Milyen fejlemények vezettek idáig? Egy alapvetően sikeres, világszerte hatalmas figyelmet és elismerést kiváltó műtétet elvégző orvoscsapat tagjai között megbomlott az egység, és kérdés, hogy helyreáll-e valaha. Hogyan mehetett félre egy ilyen nemes ügy?
– Amikor már azt hisszük, hogy megnyugszanak a kedélyek, mindig jön egy fenyegetés, ügyvédi felszólítás, feljelentés a műtétet elvégző tizenkét fős csapat, idegsebészek és segítőik felé, vagy éppen rendőrségi házkutatás a barátaink felé. Most éppen az orvosi kamara etikai bizottságánál jelentett fel a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány (a továbbiakban: alapítvány – a szerk.) egyik képviselője. A 2019 augusztusában lezajlott műtét második évfordulójára a Honvédkórházban készítettünk egy nyolcperces werkfilmet, a műtétet végző idegsebészek és segítőik mindenkiről pozitívan nyilatkoztak benne, az alapítvány mégis ügyvédi felszólítással tiltatta le a filmet a honlapról, valótlanságokat állítva. Nagyon furcsa dolgokról van szó, és mint mindenben, itt is megjelenik a spirituális ok. Én ezt rögtön megéltem, amikor 2017-ben Dakkában egy plasztikai sebészi missziót kísértem mint idegsebész.
– Ekkor találkozott először a fejüknél összenőtt sziámi ikerlányokkal?
– Igen. Az ő szétválasztásuk igazi életveszélyt jelentő kockázata az idegsebészeté, az intenzíves kezelésé, nem a bőrtágításé. Amikor odahozták a gyerekeket, a velünk lévő plasztikai sebész azt mondta, hogy a bőrnyújtást bármelyikük el tudná végezni. Néztem a képeket, és az volt a meggyőződésem, hogy idegsebészetileg megvalósíthatatlan a feladat, és nem az összenőtt agyak, hanem az összenőtt vénák miatt. Mindig a közös vénák okozzák a legnagyobb problémát. Mondtam is: nem csoda, hogy nálam sokkal híresebb külföldi gyermekidegsebészek nem vállalták a műtétet. A bangladesi kollégák szomorúan vették ezt tudomásul.
– Mi történt ezután?
– Tovább nézegettem a képeket. A kisfiam halála óta megtanultam valamennyire a mély imádságot, ami nekem a Jézus-imádságot jelenti: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Számtalanszor megtapasztaltam: ha megoldhatatlannak látszó problémával állok szemben, és elkezdem mondani ezt az imádságot, lejutok egy olyan lelki mélységre, ahol az igazsággal találkozom. Mi, keresztények valljuk: ez a Jézussal való találkozás, ami kiterjed a teológiai, de a tudományos és a mindennapi igazságokra is. Ne csodálkozzon tehát senki, ha mély imádság közben jön rá arra, hogyan tegye rendbe a kettétört házasságát, vagy éppen akkor érkezik egy tudományos felismerés.
Tízpercnyi elmélyült imádkozás után az Úr bemondta a tudományos megoldást.
– Mi lett a „bemondott” megoldás?
– Idegsebészetileg logikus volt, ha elvesszük az egyik összenőtt gyerektől a közös vénát, és odaadjuk a másiknak, akkor az meghal, és fordítva is. A pótvénák bevarrása eddig nem hozott sikert. Jézus azt mondta nekem: „Vedd el mindkettőtől!” „Hogyan, Uram?!” – kérdeztem magamban. Utána viszont már jött az emberi, a tudományos gondolat: létezik az érkatéteres eljárás, amivel be lehet jutni a combvénán keresztül a közös agyi vénákba, és el lehet őket zárni. Hál’Istennek velem dolgozik Hudák Istvánbarátom, ideg- és érsebész specialista, világhírű ezen a szakterületen. Fölhívtam, elküldtem a képeket Dakkából. Két nap múlva visszahívott, és azt mondta: reméli, hogy meg tudja csinálni.
– Ez volt a műtéthez vezető hosszú úton az első vállalás?
– Igen. Már ekkortól kezdődtek a számomra felfoghatatlan ellentétek. Sajnos az alapítvány érthetetlen módon azóta is azt kommunikálja, hogy akkor szervezetként vállalta ezt a műtétet. Az alapítvány egyrészt semmit nem vállalt, mivel jogi személyként nincs egyéni felelőssége egy műtétnél, csak az azt végző orvosnak, másrészt én sem vállaltam az erek szétválasztását mint az alapítvány akkori elnöke, hanem Hudák doktor vállalta, hogy elvégzi azt. Ezt el is végezte a következő évben, tizennégy órában, három ülésben. Teljesen egyedül, saját költségén vállalta az utazást, és megszerezte a több millió forint értékű implantátumokat, amikkel be lehet ragasztani az eret. Elkísértem, felkavaró élmény volt, az alapítványról nem lehet beszélni ebben az esetben. Már csak azért sem, mert Hudák doktor deklarálta, hogy neki az alapítványhoz semmi köze. Megértettem, mert egyes tagok méltatlanul viselkedtek vele.
– Közeledünk a 2019-es augusztusi műtét időpontjához…
– Ne szaladjunk ennyire előre. Hátra volt még a kérdés: át lehet-e vágni a két agy közötti átmenő idegpályákat? Ehhez egy másik kedves barátomnak, a szintén nemzetközileg elismert Valálik István idegsebész doktornak kellett megadnia a zöld lámpát függetlenként. Ő is csak 2018 végén mondta azt, hogy valószínűleg szét lehet vágni, és csak ekkor mondhatott igent az általam vezetett alapítvány a műtétre. Ám
az alapítvány nem a műtétet, hanem a szervezést vállalta el, adománygyűjtés, utaztatás feladatkörrel, ami szintén óriási feladat volt.
Ha valami szakmai hiba történik, az alapítványt nem lehet bíróság elé állítani, ez nevetséges. A pénzadományok Hudák doktor említett rendkívül sikeres műtétje után kezdtek özönleni az alapítványhoz. Már 2018 eleje óta én is készültem a „véres” szétválasztáshoz. (Ti. az erek szétválasztásához – a szerk.) 2019 első félévében a plasztikai sebészek bravúros bőrtágítást végeztek, amibe soha nem szóltunk bele.
– Mennyi időt vett igénybe a felkészülés?
– Bő másfél évig tartott. Bevontam az előkészületbe Muhari-Papp Sándor Balázs képző- és festőművészt, akivel húsz éve dolgozom együtt. Az összes sikeres innovációmat ő rajzolta meg, velem volt a boncteremben, műtéteken.
– Milyen feladatot adott a képzőművésznek a műtét során?
– A közös koponyát először szét kellett vágni, majd a körkörös nyíláson behatolva kellett végezni az agyak és az artériák, illetve idegpályák szétválasztását. A szétvágás után csontdarabok termelődtek ki. A friss halottakon végzett számtalan beavatkozás során Balázs begyakorolta, hogy tetszőleges apró csontdarabokból képes legyen felépíteni a hátsó koponyarészt, ami megvédi az agyakat a hanyatt fekvésben a mikrotraumáktól. Az, hogy elöl a homlok felett csak a bőr fedi az agyat, nem jelent nagy gondot, mert nem érintkezik semmivel. Ezt így csináljuk az idegsebészetben a koponyafedél eltávolításánál. Balázs ezt vagy ötvenszer is elgyakorolta friss halottakon, próbababákon, 3D-modelleken. A művészeti képzőben alapfeladat, hogy a növendék egy szétrobbantott vázát össze tudjon ragasztani. Egy idegsebésznek ez abszolút nem rutin, nagyon sokat kellene gyakorolnia, nemhogy más sebészi szakmából érkezőnek.
– Amikor 2019 nyarán elutaztak Bangladesbe, hogy elvégezzék a sziámi ikrek szétválasztását, milyen volt a hangulat?
– Bár voltak botrányos viták, alapvetően békében utaztunk el. Az alapítvány nem volt hajlandó tudomásul venni Jézus meghatározó szerepét. Mi csak hű szolgaként dolgozunk. A fent említetten kívül még négy nagyon fontos innovációt kaptam a Jézus-imában. Ezt a tényt is negligálják a kommunikációban a mai napig. Velünk tartott a neves filmrendező, Szász János is, aki sokat segített.
Rögtön az elején megállapodtunk, hogyha a gyerekekkel baj történik, köszönjük, de nem kérjük a filmet. János mindent elfogadott, a saját költségén utazott ki, és vele az operatőr is.
Semmiféle egyéb tulajdonjogi, szóbeli vagy írásbeli megállapodás nem történt. A titoktartási nyilatkozat, amit mindenkivel aláírattam mint még akkori elnök, a szétválasztó műtétsorozat végéig tartott, vagyis 2019. augusztus 2-ig. Ebbe a megelőző bőrtágítás és az érlezárások is beletartoztak. Ez azért fontos momentum, mert amikor a rendőrség másfél évvel később házkutatást tartott, és lefoglalta az adathordozókat, az ismeretlen tanú feljelentésében az szerepelt, hogy Szász János megszegte az alapítványnál aláírt megállapodást és a titoktartást. Ez se volt igaz. Így vezette félre a névtelen tanú a rendőrséget.
– Kicsit térjünk vissza a műtét előtti estéhez: mi történt pontosan?
– Elmentem korán aludni, tudtam, hogy hosszú lesz a műtét, végül huszonhat órán át tartott. A festő-képzőművész barátom, Balázs fent maradt a többiekkel, a vacsoraasztalnál. Az alapítvány nem szakmabeli orvos tagjai fölvetették, hogy van egy jó módszer, amivel sokkal nagyobb részt be tudnak fedni a gyermekek koponyáján, ez az úgynevezett csontfelezési módszer, gyakorlatilag a csont lap szerinti kettépattintása, és így be lehet fedni az egész koponyát. Csakhogy ők soha nem jöttek el hozzánk megnézni a gyakorlatainkat, nem is értettek hozzá, nem is idegsebészek. Nem készültek fel egy ilyen jellegű beavatkozásra. Nevetségessé tették Balázst, aki jelezte kifogását. Ilyeneket mondtak: „Amit ti fél évig gyakoroltatok Andrással, azt mi két perc alatt megcsináljuk.” Balázs kellemetlenül érezte magát, de nem akart engem felkelteni, és másnap sem szólt, tartott attól, hogyha elmondja nekem ezt, közvetlenül a műtét előtt, nem tudok majd úgy odakoncentrálni. Reménykedett, hogy ilyen szakmaiatlan döntés nem születik, nem zárják ki. A nyolcadik órában jutottunk el odáig, hogy az összes csontot átadtam az alkotáshoz. Mivel Balázs ott volt, abban a hiszemben dolgoztam, hogy megcsinálja, ahogyan azt megbeszéltük. Később kiderült, hogy a nem idegsebész orvoskollégák utasították: nem csinálhat semmit, és nem is szólhat a műtét közben. Ezzel
messze túllépték a szakmai kompetenciájuk határait, beleavatkoztak az idegsebészeti részbe, amihez nem értettek. Orvosetikai alapvetés, hogy ilyet orvos más szakmából nem csinálhat.
– Mi lett ennek az eredménye?
– A kollégák nem tudták összerakni a „szétrobbantott vázát”, így pancser munka született, a tervezettnél sokkal alacsonyabb szintű a hátsó koponyavédelem. Az ápolási óvatosság ellenére, és magától a hanyatt fekvő helyzettől is, vélelmezhetően mindig egy kis mikrotrauma érte a csak bőrrel fedett hátsó agyrészt.
Nagy valószínűséggel ennek óriási szerepe volt az egyik ikerlányt, Rukayát ért bevérzésben, ami szakmailag az élettel szinte összeegyeztethetetlen, hatalmas bevérzés volt.
– Balázs nem próbált beleszólni a dolgok menetébe a műtét közben?
– Megpróbált, de, letorkolták, hogy maradjon csöndben, nem nyúlhat semmihez. Ilyen terror működött a másik asztalnál a tudtomon kívül. A filmnyersanyagban ez teljesen világos: a műtőasztal szélén áll, mint egy cövek, néz, és nem csinálhat semmit. A rendőrségi házkutatás során Szász Jánosnál a filmeket keresték.
– Ön erről semmit nem tudott?
– Nem, mert mint már utaltam rá: ha Balázs ezt közli velem a műtét előtt, lehet, hogy olyan veszekedés tör ki, olyan stresszes állapot alakul ki, hogy a műtét elvégezhetetlenné válik, a gyerekek meghalnak. Így is két olyan helyzet volt, amikor Jézus mentette meg az ikreket, nem mi, orvosok. Balázs azt hitte jóhiszeműen, valahogy csak megcsinálják a koponyatetőt, mégiscsak sebészorvosok. Meg is csinálták – így. Szakszerűtlenül.
– Fölvetődhet a kérdés: hogy mert bevinni a műtőbe egy művészt?
– Ez teljesen bevett dolog, hogy nem orvos is odakerül adott esetben a műtőbe, megtanítjuk őket a steril bemosakodásra, például technikusok jönnek összeszerelni az inplantátumokat, vagy például Japánban láttam, hogy az ultramikroereket ugyancsak technikusok varrják össze, akik csirkeszárnyon gyakorolnak állandóan. Mi a műtősnőinkkel vállaltuk a felelősséget Balázs betanításáért.
– Mi történt a műtét után?
– A műtét végén (ez is filmen van) megállapodunk abban, hogy az alapítvány nem használhatja a „siker” szót, ugyanis ennél sokkal kevésbé bonyolult beavatkozásoknál is mellőzi ezt minden idegsebész, egészen addig, amíg a beteg fel nem ébred. Ezt én is kikötöttem. Látszólag bele is egyeztek.
– Végül mit kommunikáltak?
– Még aznap
kiadott az alapítvány egy sikeres műtétet hirdető közleményt – miközben a gyerekek életveszélyben voltak –, a hazai sajtóorgánumoktól a New York Timesig megjelent, ráadásul a nevemmel mint a műtét vezetőjével, ami elképzelhetetlenül rosszul vette ki magát szakmailag.
És itt jött be megint a spiritualitás. Nagyon hittem a csoportos lelki támogatásban, amit a szociálpszichológia is elismer mint tudományosan eddig nem megismert valóságot. Mi nagyon egyszerűen azt mondjuk, hogy imádkozunk valamiért, annak van értelme.
– Amit tőlünk és más katolikus orgánumoktól kért…
– Igen, és közöltem, hogy a kislányok életveszélyes állapotban vannak, ezért imát kérek. Több szent és Mindszenty József közbenjárását is kértük, és nyugodtan mondhatjuk, hogy csoda történt, az egyik kislány, Rabeya felgyógyult, teljesen jól van, míg a másik, aki bevérzett, életben maradt úgy, hogy nem képes önálló életvitelre. Hazatérve borzalmas veszekedés tört ki az alapítvány vállalhatatlan sikerkommunikációja miatt. Azt is kifogásoltam, hogy meg sem említették a bangladesi doktorokat, amit ők érthetően rossz néven vettek. Innentől végeláthatatlan vitatkozás kezdődött. A valótlanságok miatt is léptem ki az alapítványból, amelynek szellemi alapítója és 17 évig elnöke voltam. Sajnos az alapítvány a tudományos közleményét sem a valóságnak nem megfelelően írta meg. Az utolsó verziót nem láttam, sajnálom, hogy társszerzőként benne vagyok.
– Mi vezetett Szász János meghurcolásához?
– A megbeszélés, hogy nem kommunikálunk sikert, és Balázs kirekesztése rajta van a filmnyersanyagon. János, mint egy igazi jó filmes, négy kamerával forgatott. Már ott kint, Dakkában egészen elképesztő dolog történt. Szász János három nappal a műtét után hazautazott, és akkor az alapítvány, megint a tudtomon kívül, azonnal aláíratta a szülőkkel, hogy vonják vissza a beleegyező nyilatkozatukat a filmben való szerepléshez. Miután mindannyian hazaérkeztünk, megkezdődött Szász János meghurcolása. Még odakint teljesen jóhiszeműen odaadott egy kópiát az alapítványnak, hogyha vele valami baj történik, akkor maradjon meg. Később az alapítvány tulajdonjogot követelt, de Szász János természetesen elzárkózott ettől, semmiféle megállapodás nem volt erről, sem szóban, sem írásban. Ezt követően elképesztő bejelentés-feljelentéssorozat kezdődött. Az alapítvány részéről Szász János tizennégy éves fiának (és anyósának is) lelkileg súlyosan terhelő levelet írtak, igaztalan rágalmakkal illetve az apját. Volt egy közös vacsora a köztársasági elnök úrnál, az alapítvány közbenjárt, hogy Szász Jánost ne hívják meg, de meghívták. Engem felterjesztettek a Hungary Highlights díjra, de határozottan jeleztem, hogy ne engem, hanem az egész csapatot jelöljék. Erre az alapítvány visszalépett, mondván: ha Szász János is részesül benne, akkor ők nem fogadják el a díjat. Meghívást kaptunk a Bálint Házba, őket megfenyegették az ügyvédjeikkel, hogy azonnal vegyék le a beszélgetés felvételét a honlapjukról. Mindenkit fenyegetnek azóta, hogy mi, akik a műtét elvégeztük, egy szót se szólhatunk, egy fotót sem mutathatunk. Nevetséges.
– Minden ilyen eseménynek az volt a célja: ne derüljön ki, hogy mi történt valójában?
– Az alapítvány mindig féligazságokat közvetített a kommunikációjában, és a féligazságok egy idő után valótlansággá változnak.
Mi, az orvoscsapat idegsebész tagjai sokáig hallgattunk, nem akartuk a nyilvánosság elé vinni a botrányos belső ellentéteket.
A fordulópont a rendőrség félrevezetése volt, és a házkutatás 2021. február 5-én reggel: tizenegy rendőr nyomult be Szász János lakásába, mint egy bűnözőébe, és az összes adathordozót a nagymama régi telefonjáig lefoglalták és elvitték. Mindezt a 8 éves kisfiának és a családnak át kellett élnie. Ez már sok volt nekünk is.
– Ez hogyan hatott a továbbiakra?
– Balázs megaláztatását sokáig magában tartotta. A Szász Jánost ért atrocitás után kibukott belőle: elmondta, mi történt a szétválasztó műtétnél. Tizennyolc hónappal a beavatkozás után tudtam ezt meg! Érzékeltem, hogy nincs rendben, de azt mondtam magamban: ha ennyit gyakoroltunk, és mégsem sikerült, akkor nem tudok mit tenni, valamit rosszul csináltunk.
– A spiritualitás negligálása átfordult szakmai hibába, mondhatni etikai vétségbe?
– Pontosan! Az imaháttér szétverését Önök és a többi katolikus média által helyrehoztuk.
A házkutatás után derült ki, hogy arra nem felkészültek a kompetenciájuk határait átlépve, illetéktelenül beleavatkoztak az idegsebészeti részbe, veszélyeztetve az egész vállalkozás sikerét. Úgy, hogy semmit nem egyeztettek előre.
Mindez ott van a filmfelvételeken – egyértelmű lett a cél, sose lásson napvilágot. Szász János a meghurcolás nyomán elvesztette az összes munkáját, ezért az Egyesült Államokba távozott, hogy munkához jusson. Szász soha nem akarta ezt közreadni, nem tehetett róla, hogy az állókamerák mindent rögzítettek.
– Miért gondolta úgy, hogy mindezt előadásokon és most a katolikus sajtóban elmondja?
– Jézus Krisztus azt mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” És ki kell mondanunk az igazságot. Jézus nem hagyott cserben, mert a gyerekeket megmentette, és továbbra is imádkozunk hozzá, segítségét kérjük. Kaptunk is visszajelzést, egy kedves hívő a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején jelezte, hogy szentségimádás közben a gyerekekért imádkozott. Krisztus hangját hallotta: „Meggyógyítom.” Hogy ebből mennyi a lelki és mennyi a testi gyógyulás, nem tudhatjuk. Továbbra is kérem: imádkozzunk.
– Az eucharisztikus kongresszus során megtapasztaltuk, hogy Ön nagyon sok embernek adott reményt. Miként viseli ezeket a támadásokat?
– Ahogy az evangélium írja: örüljetek, ha vádolnak titeket. Ha Krisztusért tesztek valamit, szükségszerű, hogy kígyót, békát, hazugságot kiabáljanak rátok. A lényeg, hogy a támadásokban is próbáljuk meg szeretni a bűnöst.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita, Doba Krisztina és Muhari-Papp Sándor Balázs rajzai
Magyar Kurír
