Öt nemzetközi krízis, ami világméretű háborút robbanthat ki
Szinte már közhely, hogy jelentősen romlott az elmúlt években a globális biztonsági környezet; rendszeresen figyelmeztetnek a biztonságpolitikai elemzők arra, hogy nagyon megnőtt egy katonai konfliktus esélye, még a fejlett világban is. A nagyhatalmak és a kisebb országok is fegyverkeznek, a politikai vezetők bizalmatlanok, mindenki a konfliktus-prevenció fontosságáról beszél, miközben a rivális katonai hatalom agressziójától tart.
Sajnos számos olyan gyújtópont van most a világon, amely felelőtlen döntések esetén fegyveres eszkalációhoz vagy akár globális konfliktushoz vezethet, összeszedtük azt az öt potenciális gyújtópontot, amely nemzetközi katonai konfliktushoz vezethet.
Venezuela
Venezuela az elmúlt években súlyos gazdasági és belpolitikai krízissel küzdött: az infláció az egekben van, a lakosság éhezik, a kormány elutasítottsága olyan magas, hogy 2019-ben kis híján polgárháború robbant ki az országban. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy a Trump-kormány katonai akciót tervez Venezuela ellen, az állítólagos terveiről még egy könyv is megjelent.
Ahogy Venezuela Amerikával ápolt kapcsolata romlott, úgy jelentek meg az országban az Egyesült Államok geopolitikai riválisai: Oroszország, Kína és Irán. Oroszország elsősorban fegyverrel és zsoldosokkal, Kína tőkével, Irán pedig energiapiaci együttműködéssel támogatja a venezuelai kormányt, ahogy az ország egyre inkább elszigetelődik a térségben politikai és gazdasági tekintetben. Részben ezeknek az együttműködéseknek, részben az ellenzék bedarálásának, részben pedig az amerikai ellenségkép köztudatba való beverésének köszönhetően sikerült némileg mérsékelni a gazdaság összeomlásának ütemét, illetve a közhangulat romlását, de az ország kilátásait továbbra sem lehet stabilnak minősíteni.
Például: az inflációt sikerült már 2000%-ra leszorítani a 2019-es 60 ezer százalékról, de ez még mindig elképesztően magas számnak számít.
Bár most nincs jele további destabilizációnak, bármikor jöhet egy olyan esemény, például egy újabb belpolitikai krízis, egy gazdasági összeomlás, az infláció gyorsulása vagy diplomáciai konfliktus, ami ismét polgárháborús helyzethez vezet. Ha pedig aktív katonai konfliktus alakul ki Venezuelában, nem teljesen kizárható, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon beavatkozik, támogatva a demokratikusabbnak ítélt vezetőjelölt hatalomra jutását, hogy az országot az érdekszférájába rántsa. Egy ilyen akciót Venezuela szövetségesei egészen biztosan nem néznének jó szemmel.
Hogy miért ennyire fontos ez a dél-amerikai ország a nemzetközi nagyhatalmaknak?
Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb kiaknázatlan kőolajkészletével, előzve még Szaúd-Arábiát is.
Az ország további destabilizációja esetén tehát szinte biztosan ott lesz majd a világ három katonai szuperhatalma, hogy egymás alól kirúgva a széket az érdekszférájába húzza Venezuelát - különösen, ha nem sikerül érdemben visszaszorítani a fosszilis energiahordozók fontosságát a következő évtizedekben.
Ukrajna
Ukrajnában 2014 óta katonai konfliktus dúl, az ország keleti részét orosz nemzetiségű szakadárok uralják, míg a Krímet Oroszország tartja megszállva. Az ukrán kormány a krízisből való kiutat a NATO, az EU és az Egyesült Államok felé való közeledésben látja, de egyelőre igencsak esélytelennek tűnik, hogy bármelyik együttműködési formációhoz csatlakozni tudjanak. Ennek részben az oka, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök egyértelművé tette, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása „vörös vonal,” melynek átlépése esetén készek a helyzet „ellensúlyozására” Fehéroroszországgal közösen.
Bár Putyin elnök nem mondta ki, hogy katonai akcióval állítanák meg Ukrajna NATO-csatlakozását, elég valószínű, hogy erről van szó. Nem ez lenne az első eset, hogy Oroszország ilyen módon rettent el egy országot az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozástól: részben ez volt Moszkva Georgia / Grúzia elleni invázió oka is.
Jelenleg nincs jele annak, hogy eszkalálódna a konfliktus Ukrajnában, viszont ez megtörténhet, ha
Ukrajna kombinált offenzívát kezd a szakadár területek visszaszerzéséért és Oroszország úgy dönt, nyílt intervencióval védi meg a „Donyeci és Luanszki Népköztársaságokat.”
Súlyosbodik a vízellátási probléma a Krímben és Oroszország úgy dönt, katonai akcióval kényszeríti az ukrán kormányt a vízellátás visszaállítására.
Olyan elnök kerül a Fehér Házba, aki nyíltan ukránbarát vagy Oroszország-ellenes politikát követ és gyors lépésekkel kezdi szorosabbra fűzni a Nyugat kapcsolatát Ukrajnával, illetve a korábbinál jelentősen nagyobb volumenű fegyverszállítmányokkal segíti ki az ukrán haderőt.
Nagyhatalmak közti katonai konfliktusra csak akkor kerülhet sor, ha Ukrajnában már állomásoznak amerikai vagy más NATO-országok katonái és úgy indít offenzívát Oroszország Ukrajna ellen. Jelenleg erre extrém alacsony az esély és jó eséllyel ebben az esetben is a gyors eszkaláció után megkezdődne a diplomáciai rendezés.
Ukrajna annyira nem szignifikáns ország stratégiai szempontból, hogy megérje érte megkockáztatni egy világháborút vagy egy nagyobb, nagyhatalmak közti összecsapást. Oroszország viszont az ukrán kormánnyal való rossz viszony ellenére még mindig érdekszférájának tekinti a térséget, míg az Egyesült Államok és szövetségesei igyekeznek legalább tessék-lássék intézkedésekkel „támogatni az ország szuverenitását.”
Így tehát - bármilyen kevés is most rá az esély - nem kizárható, hogy a keleti és nyugati érdekszféra határán elhelyezkedő, hétéves háborútól szenvedő ország egy nagyhatalmak közti konfliktus gyújtópontja lesz a következő években, ha nem sikerül rendezni a donyeci krízist.
A Krím annexiója körül egyébként számos elemző gondolta azt, hogy Oroszország következőnek a Balti-államok ellen kezd majd hadmozdulatokat, erről szól a War with Russia című könyv is, melyet a NATO korábbi európai főparancsnok-helyettese írt. Richard Shirreff tábornok 2017-re jósolta ezt az offenzívát, amely szerencsére nem következett be és továbbra is gyakorlatilag kizárható a valószínűsége, hiszen a Balti-államok NATO-tagok, melyeknek megtámadása kollektív válaszcsapást vonna magával, melyet Oroszország egész biztosan nem akar megkockáztatni.
Észak-Korea
Az egyik legnagyobb probléma Észak-Koreával kapcsolatosan az, hogy szinte teljesen kiszámíthatatlan az ország vezetése. 2018 körül igencsak úgy tűnt, hogy végre békeszerződést kötnek Dél-Koreával és felhagynak az atomprogramjukkal, aztán 2020-ban teljes hátraarcot véve bejelentette Kim Dzsongun: sikerrel zárult az atomfegyver-programjuk és több tucat nukleáris robbanófejjel, valamint nagy hatótávolságú ballisztikus rakétával rendelkeznek.
Észak-Korea atomprogramja hivatalosan nem offenzív jelleggel zajlott, céljuk az volt, hogy kellő elrettentő erőt építsenek ki ahhoz, hogy elriasszák Amerikát és szövetségeseit egy esetleges támadástól. Ez az elképzelés valamennyire meg is valósult: egy esetleges amerikai katonai akció célja az lett volna, hogy ellehetetlenítsék Észak-Koreát attól, hogy atomfegyverhez jussanak, ez azonban meghiúsult.
Észak-Korea nukleáris arzenáljának leszerelése ezen a ponton már csak teljes körű invázióval lenne lehetséges, melyet kifejezetten nehéz lenne kivitelezni Észak-Korea demográfiai és földrajzi adottságai miatt - nem is beszélve arról, hogy a KNDK első dolga lenne invázió esetén, hogy kilőnék a térség Amerika-szövetséges országaira ballisztikus rakétáikat és konvencionális tüzérségi eszközeikkel a földdel tennék egyenlővé Szöult.
A fegyverkezés, a nemzetközi szankciók, a koronavírus és a Kínával való kereskedelem összeomlása miatt azonban megroppant az eleve igencsak ingatag észak-koreai gazdaság. Romlik az életszínvonal. Az ország lakossága éhezik. Növekszik az elégedetlenség. Elképzelhető, hogy Kim Dzsongun valamilyen katonai akcióval igyekszik elterelni a figyelmet az ország problémáiról? Valószínűtlen, hiszen egy Amerika-szövetséges ország megtámadása logikusan a rezsim megsemmisülését vonná magával, Kína ellen pedig nem emelnének fegyvert.
Észak-Korea vezetése azonban nem biztos, hogy mindenben teljesen logikusan és kiszámíthatóan gondolkozik.
Irán
A Trump-kormány terminusa alatt többször is szinte hajszálon múlt, hogy az Egyesült Államok megtámadja Iránt, volt, hogy a gépek már a levegőben voltak, amikor az elnök lefújta a támadást. A többségében perzsa síita muszlimok által lakott ország szúrja Izrael és az Amerika-szövetséges arab országok szemét is, hiszen rendszeresen zaklatják a teherforgalmat a Perzsa-öbölben, támogatják a Hezbollahot Libanonban, a húszikat Jemenben és az Al-Asszad vezette szír kormányt is, valamint Irakban is támogatnak egy hatalmas milíciát, a Népi Mozgósítási Erőket. Emellett az ország komoly nukleáris ambíciókkal is rendelkezik.
A Biden-kormány annyiban hozott új megközelítést a Trump-kormányhoz képest, hogy ahelyett, hogy hermetikusan megpróbálják levágni Iránt a világgazdaság vérkeringéséről és potenciális katonai akciót lebegtetnek ellenük, ismét a tárgyalóasztalhoz ültek a perzsa országgal. Sok elemző úgy véli viszont, hogy igencsak valószínűtlen, hogy bármilyen megállapodással sikerül majd elkerülni, hogy atomfegyverhez jusson Irán vezetése, előbb-utóbb a katonai akció lesz az egyetlen megoldás.
Az utóbbi véleményen van Izrael vezetése is, amely rendszeresen próbál szabotázsakciókat véghez vinni Irán nukleáris képességei ellen, támadva mind a nukleáris létesítményeket, mind pedig az atomprogramhoz köthető tudósokat. Emellett az ország vezetői rendszeresen kritizálják a Biden-kormány abbéli ambíciót, hogy szerződéssel szerelje le Irán nukleáris képességeit, hiszen úgy látják, hogy Irán vezetése nem megbízható, a papír bármit elbír, miközben Izraelnek létkérdés Irán nukleáris fejlesztésének megakadályozása.
Elképzelhető, hogy az Iránnal ellenlábas közel-keleti országok – Szaúd-Arábia, Izrael, az Emírségek -, együttes lobbiereje elég lesz ahhoz, hogy ha a Biden-kormányt nem is, utódját meggyőzzék arról, hogy szükséges egy Irán-ellenes katonai akció.
Különösen abban az esetben lesz ez kulcskérdés, ha nem sikerül megállapodni a nukleáris fegyverfejlesztések leállításáról, hiszen Izraelnek igaza van abban, hogy egy atomfegyverekkel felszerelt Irán számos ország létezését fenyegeti.
Trump elnök esetén már majdnem sikerült kiprovokálni egy katonai akciót - egy amerikai drón lelövésével - sajnos lehet, hogy Biden elnök utódjánál még ennél tovább mennek egy lépéssel.
Tajvan és a Dél-kínai-tenger
A legtöbb geopolitikai elemző a kelet-ázsiai térséget tartja most a legvalószínűbb gyújtópontnak egy jövőbeli, potenciális nagyhatalmi katonai konfliktus kirobbanásához, egyrészt a fent említett Észak-Korea, másrészt pedig a Kínai Népköztársaság térségbeli katonai ambíciói miatt.
Két súlyos nézeteltérés is van Kína és a Kelet-Ázsiában érdekelt regionális és globális nagyhatalmak közt,
a gyakorlatilag önálló országként működő Kínai Köztársaság, vagyis Tajvan kérdése. Peking nyílt célja, hogy irányítása alá hajtsa a szigetcsoportot, viszont az Egyesült Államok vezetése épp a napokban deklarálta, hogy megvédenék Tajvant egy esetleges támadástól (az továbbra sem világos, hogy katonai akcióval történne-e ez vagy más eszközökkel – Amerika például jelenleg is Tajvan legnagyobb fegyverbeszállítója).
A Dél-kínai-tenger kérdése. A területet Kína magának követeli és mesterséges szigeteket, katonai támaszpontokat is létrehozott, hogy érvényt szerezzen akaratának, az Egyesült Államok és szövetségesei viszont rendszeresen kelnek át a területen hadihajókkal, hogy demonstrálják a nemzetközi hajózási szabályok érvényességét. A Dél-kínai-tenger hovatartozásával kapcsolatosan Kínának Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel is diplomáciai konfliktusa van.
Az Egyesült Államok döntéshozói arra számítanak, hogy Kína már az évtized második felében, 2026-28 magasságában megtámadja Tajvant, ami akkor is hatalmas katonai konfliktus lesz, ha az Egyesült Államok végül úgy dönt, nem avatkozik be.
(portfolio.hu)
